A százéves erdő

István eltéved a legendás Százéves erdőben, ahol az ősi fák és a bolyongó szellemek titokzatos világa fogadja. Egy rejtélyes asszony vezetésével szembesül az erdő mágikus erejével és a lelkek évszázados fájdalmával. A misztikus utazás során nemcsak a szellemek békéjét keresi, hanem saját elveszett lelkének megnyugvását is.

1. Bevezetés: Az eltévedés

István egy hűvös őszi reggelen indult el a falujából. A nap sugarai éppen csak áttörtek a sűrű, tejfehér ködön, amely lustán terült el a dombok és mezők felett, aranyló fénybe vonva a tájat. A falu szélén, ahol a házak ritkulni kezdtek, ott magasodott az erdő – egy hatalmas, zöld óriás, amelynek lombjai most vörösesbarna és sárga árnyalatokban pompáztak. Ez az erdő, amit a helyiek csak "Százéves erdőnek" hívtak, mindig is különleges hely volt István számára. Gyerekkorában számtalan órát töltött itt, a fák között szaladgálva, mohás köveken ugrálva, és az ágak között megbúvó madarakat figyelve. Az utóbbi években azonban ritkán járt erre. A mindennapok rohanása, a munka és a család elvonta a figyelmét, de most, hogy nyugdíjas lett, újra szabadnak érezte magát. Több ideje volt, és egy belső késztetés arra ösztönözte, hogy visszatérjen a régi ösvényekre, hogy újra felfedezze azt a világot, amely egykor a menedéke volt.

A falu utolsó házait elhagyva István lassan lépett be az erdő árnyékába. A levegő azonnal hűvösebbé vált, a fák lombjai sűrű baldachint alkottak felette, amely elnyelte a nap sugarainak nagy részét. A talajt vastag avarréteg borította, amely minden lépésnél halkan ropogott a talpa alatt. A madarak csiripelése és a levelek szél által keltett susogása töltötte be a teret, egyfajta természetes harmóniát alkotva, amely szinte kézzelfogható volt. István mélyet lélegzett, és érezte, ahogy a friss, földszagú levegő megtölti a tüdejét. Élvezte a csendet és a nyugalmat, amit az erdő kínált – olyan érzés volt, mintha egy másik világba lépett volna, ahol az idő lassabban telik, és a modern élet gondjai messze maradnak.

Az ösvény, amelyet követett, eleinte széles és jól látható volt, a falusiak által kitaposott út, amit tűzifagyűjtéshez vagy gombászáshoz használtak. István magabiztosan lépkedett, botjával időnként megérintve a földet, hogy stabilan tartsa magát a nedves avaron. Ahogy azonban egyre beljebb ért az erdőbe, az ösvény fokozatosan keskenyebbé vált. A fák közelebb hajoltak egymáshoz, ágaik összefonódtak, és az aljnövényzet sűrűbbé vált. A napfény már csak foltokban szűrődött át a lombokon, aranyszínű csíkokat festve a földre. István észrevette, hogy a környék kezd idegenné válni. Az ismerős jellegzetességek – egy göcsörtös tölgy, egy mohával borított szikla, amit gyerekkorában ismert – eltűntek, és helyüket ismeretlen fák és bokrok vették át. Talán eltévedt, gondolta, de nem aggódott túlságosan. Az erdő mindig is barátságos hely volt számára, és biztos volt benne, hogy hamarosan rátalál a helyes útra.

Tovább haladt, a léptei most már óvatosabbak lettek, ahogy az ösvény szinte teljesen eltűnt a szeme elől. A fák törzsei vastagok és göcsörtösek voltak, mintha évszázadok óta állnának ott, őrzőként vigyázva az erdő titkait. A levelek között időnként furcsa árnyékok mozogtak, és Istvánnak az az érzése támadt, hogy figyelik őt. Megállt egy pillanatra, körülnézett, és próbálta kitalálni, merre menjen tovább. A nap már magasabban járt az égen, de az erdő sűrű lombja miatt nehéz volt pontosan meghatározni az irányt. A csend most már mélyebb volt, a madarak hangja elhalkult, és csak a szél halk suttogása maradt, amely a fák ágai között játszott.

Ekkor egy halk, alig érzékelhető hang ütötte meg a fülét. Mintha suttogás lett volna, de olyan finom, hogy először azt hitte, csak a levelek játéka a széllel. Megfordult, de nem látott senkit. A fák mozdulatlanul álltak, és az árnyékok sem mozdultak. Talán csak a képzelete tréfálkozott vele, gondolta, és folytatta útját. A suttogás azonban nem szűnt meg. Most már mintha szavakat is hallott volna, de nem értette őket – elmosódott, távoli hangok voltak, mint egy régi emlék foszlányai. A hangok lassan erősödtek, és István szíve hevesebben kezdett verni. Nem félt igazán, de egyfajta nyugtalanság kerítette hatalmába. Gyorsabb tempóra váltott, remélve, hogy hamarosan kiér egy tisztásra vagy egy ismerős pontra, ahonnan eligazodhat.

Az erdő azonban nem engedte ilyen könnyen. A fák még sűrűbben álltak, az ágak alacsonyabban lógtak, és néha meg kellett hajolnia, hogy átférjen alattuk. A nap fokozatosan lejjebb ereszkedett az égen, és az erdő sötétebbé vált. A fényfoltok eltűntek, és a levegő hűvösebb, nyirkosabb lett. István kezdett aggódni. Nem akart az erdőben éjszakázni – tudta, hogy az őszi éjszakák hidegek lehetnek, és nem volt nála semmilyen felszerelés, csak egy vékony kabát és a botja. Megállt, hogy kifújja magát, és újra körülnézett. A fák most szinte falat alkottak körülötte, és az ösvény teljesen eltűnt. Próbált visszaemlékezni, merről jött, de minden irány egyformának tűnt.

Hirtelen egy tisztásra ért, ahol a fák ritkábban álltak, és a napfény újra áttört a lombokon, megvilágítva a teret. A tisztás közepén egy hatalmas, öreg tölgyfa állt, amelynek törzse olyan vastag volt, hogy három ember sem érte volna körbe. A fa ágai messzire nyúltak, mint egy óriási karok, és a levelei aranyszínben ragyogtak a délutáni fényben. A tisztás körül furcsa csend honolt, mintha az erdő többi része tisztelettel meghúzódna e hely előtt. Istvánnak az az érzése támadt, hogy ez a hely különleges – talán az erdő szíve, vagy egy szentély, amit a természet maga alkotott.

Lassan közelebb lépett a fához, botjával megérintve a mohával borított törzset. A fa kérge érdes volt, de élettel teli, és István szinte érezte a belőle áradó energiát. Ahogy körülnézett, egy alakot pillantott meg a fa tövében. Egy idős asszony ült ott, a földön, egy vastag gyökérre támaszkodva. Rongyos ruhát viselt, amelynek színe beleolvadt az erdő árnyalataiba, de a tartása méltóságteljes volt, mint egy királynőé. Hosszú, ősz haja laza tincsekben hullott az arcába, és szemei mélyen ültek, szinte világítottak a félhomályban. Mintha az egész erdőt tükrözték volna – zöld, barna és arany foltok kavalkádját.

István egy pillanatig habozott, nem tudta, mit tegyen. Végül erőt vett magán, és halkan köszöntötte az asszonyt.

– Jó napot, asszonyom. Eltévedtem az erdőben, és nem tudom, merre induljak.

Az asszony lassan felemelte a fejét, és Istvánra nézett. Tekintete átható volt, mintha egyenesen a lelkébe látna. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, de tiszta, mint egy patak csobogása.

– Üdvözöllek, vándor. Régóta nem járt erre senki. Az erdő nem engedi el könnyen azokat, akik belépnek.

István megborzongott a szavak hallatán. Volt valami baljós a hangjában, de ugyanakkor megnyugtató is.

– Mit jelent ez? Hogyan juthatok ki innen? – kérdezte, próbálva elrejteni a hangjában bujkáló bizonytalanságot.

Az asszony elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt, mint aki egy régi terhet hordoz.
– Az erdőnek megvannak a maga titkai. Sokan eltévedtek itt, és nem mindegyikük talált kiutat. De talán segíthetek neked, ha hajlandó vagy megérteni az erdő lelkét.

István nem tudta, mit gondoljon. Az asszony szavai rejtélyesek voltak, de érezte, hogy igazat mond. Talán ő az egyetlen, aki segíthet neki ebben a sűrű, ismeretlen rengetegben. Egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.

– Rendben, asszonyom. Kész vagyok tanulni. Mit kell tennem?

Az asszony lassan felemelkedett, mozdulatai kecsesek voltak, mintha a széllel együtt mozogna. Intett Istvánnak, hogy kövesse.

– Gyere velem. Megmutatom neked az erdő titkait, és talán együtt megtaláljuk a kiutat.

István követte az asszonyt, ahogy az lassan elindult a fák között. Az ösvény, amelyet most tapostak, mintha hirtelen megjelent volna előttük, és István csodálkozva figyelte, ahogy a fák szinte utat nyitnak nekik. Az erdő élő, lélegző entitásként vette körül őket, és István érezte, hogy valami nagyobbat, valami ősi erőt készül felfedezni. Az asszony csendben lépkedett előtte, és István tudta, hogy ez az út nem csak a fizikai kijutásról szól – valami mélyebb, belső utazás vette kezdetét.

2. Találkozás az asszonnyal

István szorosan követte az idős asszonyt, ahogy az lassan, de magabiztosan haladt a fák között. Az ösvény, amely korábban nem létezett, most szinte magától formálódott a lábuk alatt: a bokrok félrehúzódtak, a gyökerek elsimultak, mintha az erdő maga akarná, hogy továbbmenjenek. A fák lombjai felettük susogtak, halkan, titokzatosan, mintha egymásnak mesélnének valamit, amit halandó fül nem érthet. A levegőben finom, nedves földszag terjengett, keveredve a mohák és a levelek illatával, amit István soha nem érzett ennyire tisztán. Az erdő nem csupán élt – vibrált, szinte lüktetett egy olyan erővel, amit ő még nem értett, de amitől a szíve gyorsabban vert.

Az asszony csendben lépkedett, időnként megállt, hogy ujjbegyeivel végigsimítson egy fa kérgén, vagy gyengéden megérintsen egy mohával borított követ. Mozdulatai olyanok voltak, mint aki régi barátokat üdvözöl, és István nem merte megtörni a csendet. A kíváncsiság azonban égette a torkát, és a bizonytalanság, amely az erdő mélyére vezető útjuk kezdete óta feszítette, most már elviselhetetlenné vált. Végül, amikor egy kis patakhoz értek, amelynek kristálytiszta vize halkan csobogott a sima kövek között, az asszony leült egy lapos sziklára, és intett neki, hogy csatlakozzon.

– Ülj le, vándor – mondta halkan, hangja szinte eggyé vált a patak zsongásával. – Ideje, hogy meséljek neked az erdő történetéről.

István letelepedett mellé, botját a földre támasztva. A patak csobogása megnyugtatóan hatott rá, és a nap sugarai áttörtek a lombokon, aranyszínű foltokat festve a víz felszínére. Az asszony egy pillanatra a távolba révedt, mintha a múlt ködös emlékeibe merülne, majd lassan megszólalt.

– Ez az erdő nem mindig volt ilyen, mint most – kezdte, hangja súlyos volt, mint a fák, amelyek körülöttük álltak. – Réges-régen, még az én fiatalkoromban, itt egy falu állt, nem messze ettől a pataktól. Boldog emberek éltek ott. Gazdálkodtak, állatokat tartottak, és tisztelték a természetet. Gyermekek szaladgáltak a mezőkön, asszonyok fontak a házak előtt, férfiak vágták a fát és művelték a földet. De egy sötét éjszakán minden megváltozott.

István lélegzet-visszafojtva figyelt. Érezte, hogy a történet, amit hallani fog, nem csupán egy mese – valami mélyebb igazság rejlik benne, ami az erdő titkainak kulcsa lehet.

– Senki sem tudja pontosan, mi történt azon az éjszakán – folytatta az asszony, szemei a patak vizére szegeződtek, mintha abban látná a múlt képeit. – Egyesek azt mondták, egy átok sújtotta a falut, amit egy ostoba ember hozott magára, mert megsértette az erdő szellemeit. Mások szerint a természet haragja szabadult el, mert túl mohón vettük el, amit adott. De az biztos, hogy reggelre a falu eltűnt. Nem maradt belőle más, csak ez az erdő, sűrűbb és vadabb, mint valaha. A házak helyén fák nőttek, a mezőkön bokrok burjánoztak, és a falu lakói... nos, ők is eltűntek. De a lelkük itt ragadt, az erdő foglyaként.

István megborzongott, a hideg végigfutott a gerincén. – És te is a faluból származol? – kérdezte halkan, szinte félve a választól.

Az asszony szomorúan elmosolyodott, ráncos arcán a napfény játéka még mélyebbé tette a barázdákat. – Igen, én is ott éltem. Egy voltam közülük. De valamilyen oknál fogva én nem tűntem el a többiekkel együtt. Talán mert az erdőben voltam azon az éjszakán, messze a falutól, amikor a végzet lecsapott. Talán mert a sors más utat szánt nekem. Azóta itt élek, az erdővel eggyé válva, és próbálom megérteni, mi történt, és hogyan segíthetek a lelkeknek, hogy békére leljenek.

István elgondolkodva nézte az asszonyt. A szavai igaznak csengtek, és most már értette, miért mozog olyan otthonosan ebben a vad, idegen világban. – Tehát a szellemek, akiket láttam... ők a falu lakói? – kérdezte, hogy biztos legyen benne.

– Igen – bólintott az asszony. – Ők az elveszett lelkek, akik nem tudnak továbblépni. Az erdő tartja őket fogva, de egyben védi is őket a külvilágtól. Sokan közülük haragosak, mert nem értik, mi történt velük, és nem tudják elfogadni a sorsukat. Mások szomorúak, és csak a békét keresik, amit az életük végén nem kaptak meg.

– És te miért nem tudtál elmenni? – kérdezte István, hangjában óvatosság és együttérzés keveredett. – Miért maradtál itt ennyi éven át?

Az asszony egy pillanatra elhallgatott, majd mélyet sóhajtott, mintha a kérdés egy régi sebet tépett volna fel. – Mert én is része vagyok ennek az erdőnek – mondta végül. – A lelkem összefonódott vele azon az éjszakán, és nem tudok elszakadni tőle. Talán az erdő büntetése ez, talán ajándéka. De hiszem, hogy ha sikerül segítenünk a szellemeknek megtalálni a nyugalmukat, akkor én is szabad leszek.

István érezte, hogy az asszony szavai nemcsak rá, hanem az ő saját útjára is fényt vetnek. Valamiért az erdőbe tévedt, és most már tudta, hogy a sorsa összefonódott ezzel a hellyel és az asszonnyal. – Mit tehetek én? – kérdezte eltökélten. – Hogyan segíthetek?

Az asszony felállt, és újra elindult az ösvényen, amely most már keskenyebb és kanyargósabb lett. – Gyere velem – mondta. – Meg kell találnunk az erdő szívét, ott, ahol a mágia a legerősebb. Ott talán kommunikálhatunk a szellemekkel, és megérthetjük, mire van szükségük, hogy elengedjék ezt a világot.

István követte őt, és ahogy haladtak, az erdő fokozatosan megváltozott körülöttük. A fák törzsei vastagabbak lettek, a lombok sűrűbbé váltak, és a levegő hűvösebbé, nyirkosabbá vált. A napfény alig szűrődött át a lombkoronán, és a tájat szürkés félhomály borította be. A patak csobogása lassan elhalt mögöttük, és helyét egy mélyebb, szinte föld alatti morajlás vette át, mintha az erdő maga lélegzett volna alattuk. István szíve hevesen vert, és minden lépésnél érezte, hogy valami hatalmas, ősi erő veszi körül őket.

3. Az erdő szellemei

Ahogy mélyebbre hatoltak az erdőbe, István egyre gyakrabban pillantott meg furcsa alakokat a fák között. Eleinte csak árnyékok voltak, amelyek villámgyorsan eltűntek, ha rájuk nézett, de lassan formát öltöttek. Áttetsző, halvány figurák jelentek meg, akik mintha a levegőben lebegtek volna, szomorú, üres tekintettel bámulva rájuk. Néhányan suttogtak, de a hangjuk olyan halk volt, hogy István nem tudta kivenni a szavakat. A félelem lassan kúszott fel a torkán, és a keze remegni kezdett a botján. Még soha nem látott ilyet, és a szellemek jelenléte egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő.

Az asszony észrevette a nyugtalanságát, és megállt mellette. – Ne félj tőlük – mondta nyugodt, szinte anyai hangon. – Nem akarnak bántani téged. Csak meg kell értenünk őket.

– De... de ők szellemek – dadogta István, próbálva leküzdeni a mellkasát szorongató pánikot. – Hogy ne féljek tőlük?

– A félelem csak erősíti az erejüket – magyarázta az asszony, és szelíden a szemébe nézett. – Ha békével és tisztelettel közeledsz hozzájuk, ők is megnyugszanak. Próbálj meg nem az ijesztő alakjukra koncentrálni, hanem arra, hogy ők is emberek voltak egykor, akiknek fájdalmuk és történeteik vannak, akárcsak neked vagy nekem.

István nagyot nyelt, és megpróbálta összeszedni magát. Lassan közelebb lépett az egyik szellemhez, egy fiatal nő halvány alakjához, aki egy fa tövében állt, és szomorúan nézett rá. A nő arca szinte áttetsző volt, szemei mélyen ültek, de volt bennük valami emberi, valami, ami megérintette Istvánt. A félelme lassan elcsitult, és helyét egy furcsa együttérzés vette át.

– Ki vagy te? – kérdezte halkan, óvatosan, mintha egy félénk állathoz beszélne.

A szellem nem válaszolt, de a tekintete mintha lágyabbá vált volna. Az asszony melléjük lépett, és finoman megérintette István karját. – Nem tudnak beszélni, ahogy mi – mondta. – De éreznek, és más módon kommunikálnak. Próbálj meg a szíveddel hallgatni, ne a füleddel.

István lehunyta a szemét, és mélyen lélegzett. Megpróbálta elengedni a félelmét, és helyette nyitott szívvel fordulni a szellem felé. Lassan kinyitotta a szemét, és újra a nőre nézett. Most mintha egy emlék villant volna fel előtte: egy fiatal lány, aki nevetve szalad a mezőn, virágokat szedve, hajában szalagokkal. Majd egy másik kép: ugyanez a lány, most már asszonyként, könnyekkel a szemében, ahogy egy kisgyermeket ölel szorosan magához. István nem tudta, honnan jönnek ezek a képek, de érezte, hogy a szellem osztja meg vele az emlékeit, a fájdalmát.

– Elvesztetted a gyermekedet? – kérdezte halkan, szinte suttogva.

A szellem lassan bólintott, és egy könnycsepp gördült le az arcán, bár teste áttetsző volt, és a csepp nem érte el a földet. István szíve összeszorult a fájdalomtól, amit a szellem érzett, és amit most ő is átélt. – Sajnálom – suttogta. – Nagyon sajnálom.

Az asszony mellette állt, és halkan énekelni kezdett egy régi dalt, amelynek dallama ismerős volt Istvánnak, bár nem tudta, hol hallotta korábban. A szomorú, lágy melódia betöltötte a levegőt, és a szellem lassan elhalványult. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mosolyogna, mielőtt teljesen eltűnt volna a fák között.

– Mit tettél? – kérdezte István csodálkozva.

– Segítettünk neki, hogy elengedje a fájdalmát – felelte az asszony, hangjában szelíd elégedettség. – Most már békében van. Egy lélek, aki végre szabad.

István érezte, hogy a félelme lassan oszlani kezd, és helyét egy újfajta erő veszi át. Talán tényleg segíthetnek ezeknek a lelkeknek. Talán ez az ő útja, hogy kivezesse őket az erdő fogságából, és ezzel ő maga is megtalálja a helyét ebben a furcsa, misztikus világban.

Tovább haladtak, és az erdő még sűrűbbé vált körülöttük. A fák törzsei most már szinte összefonódtak, az ágak alacsonyabban lógtak, és néha meg kellett hajolniuk, hogy átférjenek alattuk. A levegő hűvös lett, és a köd lassan ereszkedni kezdett, elmosva a táj éles vonásait. A szellemek száma nőtt, és most már nem csak mozdulatlanul álltak – mozogtak, köröztek körülöttük, suttogtak, és néha hideg, áttetsző ujjaikkal megérintették Istvánt. Az érintésük olyan volt, mint egy jeges szellő, és minden alkalommal megborzongott tőle.

Az asszony megállt egy pillanatra, és körülnézett a ködbe burkolózó fák között. – Közel vagyunk az erdő szívéhez – mondta halkan. – De vigyáznunk kell. Nem minden szellem olyan békés, mint az előbbi. Vannak, akik haragosak, és nem akarják, hogy beavatkozzunk a sorsukba.

István érezte, hogy a levegő vibrál a feszültségtől. A szellemek suttogása most már hangosabb lett, és néhányuk arca eltorzult a haragtól. Egy férfi alakja lépett elő a ködből, magas volt, széles vállal, és a szemei szinte égtek a dühtől. Teste áttetsző volt, de a jelenléte olyan erős, hogy István hátrálni akart tőle.

– Mit kerestek itt? – kiáltotta a szellem, hangja visszhangzott az erdőben, mintha a fák is megremegtek volna tőle. – Ez a mi otthonunk! Hagyjatok minket békén!

Az asszony nyugodtan elé lépett, arcán nem látszott félelem. – Tudjuk, hogy szenvedtek – mondta, hangja szilárd, de szelíd. – De mi segíteni jöttünk. Hadd segítsek nektek megtalálni a békét, amit megérdemeltek.

A szellem megrázta a fejét, és egy lépést tett feléjük. – Nincs béke számunkra! – kiáltotta. – Az erdő foglyai vagyunk, és ti is azokká váltok, ha nem mentek el most azonnal!

István érezte, hogy a félelem újra eluralkodik rajta, szíve hevesen kalapált, és a keze izzadni kezdett a botján. Az asszony azonban megragadta a karját, és szorosan tartotta. – Ne hallgass rá – suttogta neki. – A haragja csak a fájdalmát takarja. Meg kell találnunk a módját, hogy megnyugtassuk.

A szellem most már egészen közel jött, és István látta, hogy a teste körül sötét aura vibrál, mint egy viharfelhő. A többi szellem is közelebb húzódott, és a levegő szinte sistergett a feszültségtől. Az asszony felemelte a kezét, és újra énekelni kezdett, de ezúttal a dallam más volt – erőteljesebb, szinte parancsoló. A szellemek egy pillanatra megtorpantak, mintha a hang ereje visszatartotta volna őket, de a haragos férfi nem hátrált meg.

– Nem fogtok megállítani! – kiáltotta, és még egy lépést tett feléjük, karját felemelve, mintha meg akarná ragadni őket.

István ösztönösen maga elé emelte a botját, bár tudta, hogy az nem fog védeni egy szellem ellen. Az asszony azonban nem mozdult, csak folytatta az éneklést, és a dallam lassan áthatolt a szellem haragján. A férfi tekintete fokozatosan lágyabbá vált, a düh elillant az arcáról, és végül lehajtotta a fejét. Egy pillanattal később elhalványult, és eltűnt a ködben, mint egy szétoszló árnyék.

Az asszony megkönnyebbülten sóhajtott, és abbahagyta az éneklést. – Nehéz volt, de sikerült – mondta, hangjában fáradtság és elégedettség keveredett. – Most már közelebb vagyunk az erdő szívéhez.

István remegő lábakkal követte őt, ahogy tovább haladtak. A köd most már olyan sűrű volt, hogy alig láttak pár méterre maguk előtt. A fák alakjai elmosódtak, és a táj szinte álomszerűvé vált, mintha egy másik világba léptek volna. Végül egy tisztásra értek, ahol a köd ritkább lett, és a nap sugarai áttörtek a lombokon, megvilágítva a teret. A tisztás közepén egy hatalmas, öreg tölgyfa állt, amelynek törzse olyan vastag volt, hogy tíz ember sem érte volna körbe. A fa ágai messzire nyúltak, levelei aranyszínben ragyogtak a fényben, és egyfajta szent csend vette körül. A tisztás szélén a szellemek gyülekeztek, de most csendben álltak, mintha várnának valamire.

Az asszony megállt a fa előtt, és letérdelt a mohával borított földre. – Ez az erdő szíve – mondta halkan, szinte suttogva. – Itt összpontosul a mágia, és itt őrzik az elveszett lelkek utolsó emlékeit. Ha itt sikerül kommunikálnunk velük, talán segíthetünk nekik továbblépni.

István is letérdelt mellette, és érezte, hogy a fa körül a levegő vibrál egy láthatatlan energiától. A szellemek közelebb jöttek, és most már nem fenyegetőek voltak, hanem kíváncsiak és reménykedők. Az asszony felemelte a kezét, és megérintette a fa törzsét. István követte a példáját, és ahogy a keze a mohával borított kéreghez ért, egy furcsa érzés járta át. Mintha a fa élő lenne, és a szívverését érezte volna a tenyerében – lassú, mély lüktetést, amely az egész erdőt áthatotta.

Az asszony csukott szemmel mormolt valamit, amit István nem értett, és a levegő hirtelen megváltozott. A szellemek most már tisztán láthatóak voltak, arcukon nem harag, hanem szomorúság és vágyakozás tükröződött. Egyikük, egy idős férfi, közelebb lépett, és megszólalt, hangja halk volt, de érthető.

– Segítsetek nekünk – mondta, és a szemeiben évszázados fájdalom csillogott. – Nem akarunk itt ragadni örökre.

Az asszony kinyitotta a szemét, és bólintott. – Meg fogjuk tenni, amit tudunk – mondta szelíden. – De ehhez meg kell értenünk, mi tart titeket itt.

A szellem elgondolkodott, mintha a szavakat keresné. – A falu eltűnésekor sokan közülünk nem voltak felkészülve a halálra – kezdte lassan. – Voltak, akiknek befejezetlen ügyeik maradtak: egy apa, aki nem búcsúzhatott el a fiától, egy anya, aki nem védhette meg a gyermekét, egy szerelmes, aki nem mondhatta ki az utolsó szavait. Mások egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy meghaltak, és a haragjuk idekötötte őket. Az erdő pedig, a mágia erejével, befogadta a lelkünket, de nem engedi, hogy továbblépjünk.

István érezte, hogy a szíve összeszorul a szellem szavaitól. – Mit tehetünk? – kérdezte, hangjában eltökéltség és együttérzés keveredett. – Hogyan segíthetünk?

Az asszony a szellemhez fordult. – Talán, ha sikerül feloldanunk a múlt terheit, és békét hoznunk a lelkeknek, akkor az erdő is elengedi őket – mondta. – De ehhez mindannyiótoknak el kell engednetek a fájdalmat és a haragot.

A szellem lassan bólintott. – Igen, talán – mondta. – De ehhez mindannyian meg kell békélnünk a sorsunkkal.

Az asszony felállt, és körülnézett a szellemeken, akik most már szorosan köréjük gyűltek. – Akkor kezdjük el – mondta határozottan. – Egyenként, mindegyikőtöknek segíteni fogunk, hogy elengedjétek, ami itt tart titeket.

István is felállt, és érezte, hogy a feladat hatalmas, de egyben felemelő is. Tudta, hogy ez az ő útja – segíteni ezeknek a lelkeknek, és talán ezzel ő maga is megtalálja a békét, amit az erdőben való eltévedése óta keresett.

Ahogy a nap lassan lement, és az erdő árnyékai megnyúltak, István és az asszony nekiláttak a munkának. Egyenként beszéltek a szellemekkel, meghallgatták a történeteiket, és segítettek nekik elengedni a múltjukat. Volt, akinek bocsánatot kellett kérnie egy régi hibáért, amit életében nem tett meg. Volt, akinek el kellett fogadnia egy szeretett személy elvesztését, és volt, akinek egyszerűen csak meg kellett értenie, hogy az életük véget ért, de a lelkük tovább élhet egy másik formában.

Az éjszaka leszállt, és a tisztás körül a szellemek száma fokozatosan csökkent, ahogy egyenként elhalványultak, békére lelve. István fáradt volt, a teste nehéznek érződött, de a lelke könnyebb lett minden lélekkel, akit segítettek. Az asszony mellette állt, és ő is mosolygott, bár a szemeiben könnyek csillogtak a holdfényben.

– Köszönöm, hogy segítettél – mondta halkan, hangjában hála és szomorúság keveredett. – Most már én is érzem, hogy közelebb vagyok a szabadsághoz.

István bólintott, és egy pillanatra elgondolkodott. – De még nem végeztünk – mondta végül. – Van még egy szellem, akivel beszélnünk kell.

Az asszony tudta, mire gondol. A haragos szellem, aki korábban megtámadta őket, még mindig ott volt, a tisztás szélén, és most csendben figyelte őket a sötétben. Nem mozdult, nem kiáltott, de a jelenléte szinte tapintható volt.

– Igen – mondta az asszony, és a hangja most komolyabb lett. – Ő lesz a legnehezebb. De ha sikerül neki is segítenünk, akkor az erdő valóban megszabadulhat a foglyaitól – és talán én is.

István és az asszony lassan elindultak a szellem felé, lépteik halkan toppantak a mohás földön. A szellem most már nem kiabált, csak állt ott, magas alakja szinte beleolvadt a fák árnyékába. A tekintete tele volt fájdalommal és haraggal, de István most már másképp látta őt. Nem csak egy fenyegető lényt látott benne, hanem egy szenvedő embert, aki talán ugyanúgy vágyik a békére, mint a többiek – csak nem tudja, hogyan érje el.

Ahogy közeledtek, a szellem felemelte a fejét, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha könnyek csillognának a szemeiben. Talán ő is fáradt volt már a haragtól, a fogságtól. István és az asszony megálltak előtte, és az asszony halkan megszólalt, hangja szelíd, de határozott.

– Segíteni szeretnénk neked is – mondta, miközben a szellem felé fordult. – Engedd meg, hogy megismerjük a történetedet.

A szellem egy hosszú pillanatig hallgatott. A csend szinte tapinthatóvá vált, csak a levelek halk susogása és egy távoli bagoly huhogása törte meg. István látta, hogy a szellem szemei a távolba révednek, mintha a múlt ködös emlékei között kutatna. Majd lassan megszólalt, hangja mély és reszelős volt, mint a szél, amely a fák ágai között zúg, de most már nem dühvel, hanem valami mélyebb, szomorúbb érzéssel telt meg.

– Én voltam a falu kovácsa – kezdte, és a szavai lassan, szinte fájóan gördültek elő belőle. – Erős voltam, büszke, és hittem, hogy a kezeim munkája megvéd minket bármitől. A tűz és a vas engedelmeskedett nekem, és a faluban mindenki számított rám. De azon az éjszakán, amikor a falu eltűnt, tehetetlen voltam. Nem tudtam megvédeni a családomat – a feleségemet, aki mindig mosolygott, amikor hazatértem, és a gyermekeimet, akik a műhelyben játszottak a szerszámok között. Az erdő elnyelte őket, és én itt ragadtam, a haragommal és a bűntudatommal, mint egy lánc, ami a fához köt.

István érezte, hogy a szellem fájdalma csontig hatoló hideg szélként árad belőle. A kovács hangjában nem volt már harag, csak végtelen szomorúság és önvád, ami évtizedek óta emésztette. Az asszony közelebb lépett hozzá, és bár tudta, hogy a szellem teste nem más, mint fény és árnyék, finoman megérintette a karját. Az érintés nem fizikai volt, hanem lelki – egy gesztus, ami átívelt az élők és holtak világa között.

– Nem a te hibád volt – mondta halkan, de a hangja tele volt melegséggel és megértéssel. – Senki sem tudta, mi fog történni. Az erdő ereje erősebb volt, mint amit ember felfoghat vagy legyőzhet. Nem tehettél ellene semmit.

A szellem megrázta a fejét, és a szemeiben, amelyek eddig sötéten égtek, most könnyek csillogtak – nem valódi könnyek, hanem a fájdalom és a vágyakozás szikrái. – De én voltam a családom védelmezője – mondta, és a hangja megremegett. – Megígértem nekik, hogy mindig vigyázok rájuk. A feleségemnek, amikor összeházasodtunk, a gyermekeimnek, amikor megszülettek. És elbuktam. Hogyan nézhetnék a szemükbe, ha valaha újra találkozunk?

István is közelebb lépett, érezve, hogy neki is mondania kell valamit. Bár nem volt olyan bölcs, mint az asszony, a szíve mélyén megértette a szellem gyötrelmét. Egy pillanatig kereste a szavakat, majd megszólalt, hangja halk, de őszinte.

– Talán nem tudtad megvédeni őket azon az éjszakán – kezdte –, de most segíthetsz nekik azzal, hogy elengeded a haragodat, és békére lelsz. Ha ők is itt vannak valahol, az erdő mélyén, talán várják, hogy újra egyesülhessetek. De ehhez meg kell békélned a múltaddal, és el kell fogadnod, hogy nem te voltál az, aki ezt okozta.

A szellem lassan felemelte a fejét, és Istvánra nézett. A tekintete most már nem volt haragos, hanem tele volt reménnyel és egyfajta gyermeki vágyakozással, ami szinte megható volt egy ilyen hatalmas, egykor büszke alakban. – Gondolod, hogy még láthatom őket? – kérdezte, és a hangja olyan halk volt, hogy alig hallatszott a levelek susogásán keresztül.

Az asszony bólintott, és a szemeiben is megcsillant valami – talán együttérzés, talán a saját múltjának emléke. – Igen – mondta –, ha sikerül elengedned a fájdalmat, és elfogadnod, hogy ami történt, az nem a te hibád volt. Akkor talán újra egyesülhettek, egy másik világban, ahol nincs több szenvedés, csak béke és szeretet.

A szellem egy pillanatra elgondolkodott, szemeit lehunyta, mintha a szavak súlyát mérlegelné. Majd lassan bólintott, és halkan megszólalt. – Rendben – mondta. – Próbáljuk meg.

Az asszony intett Istvánnak, hogy kövesse őt a tisztás közepén álló hatalmas tölgyfához. A fa törzse vastag volt és göcsörtös, kérge mohával borított, ágai pedig az ég felé nyúltak, mintha az erdő szívét őriznék. István és az asszony a fa előtt álltak, és az asszony újra megérintette a törzset, miközben halkan mormolni kezdett egy ősi dallamot. A hangja lágyan szállt a levegőben, és a tisztás körül a levegő vibrálni kezdett, mintha a természet maga válaszolna az énekre. A szellemek, akik eddig a fák árnyékában várakoztak, most közelebb jöttek, és csendben figyelték a jelenetet, érezve, hogy valami fontos pillanat közeledik.

A kovács szelleme lassan közeledett a fához, léptei nem hagytak nyomot a mohán, mégis érezhető volt a jelenléte. Amikor odaért, tétovázva kinyújtotta a kezét, és megérintette a tölgy kérgét. Ahogy ujjai a mohával borított felülethez értek, egy fényes, aranyszínű ragyogás vette körül az alakját. A teste kezdett elhalványulni, de mielőtt teljesen eltűnt volna, egy pillanatra megállt, és Istvánra nézett.

– Köszönöm – suttogta, és a hangja most már békés volt, mint egy szélcsendes éjszaka, amikor minden nyugalomban pihen. Majd a fény lassan eloszlott, és a szellem eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

István és az asszony egy pillanatig csendben álltak a fa előtt, érezve, hogy az erdő levegője megváltozott. A szellemek, akik még a tisztáson maradtak, most már nem suttogtak panaszosan, hanem csendben, szinte áhítattal figyelték őket. Az asszony lassan elengedte a fát, és Istvánhoz fordult. A szemeiben megkönnyebbülés és fáradtság keveredett, de a hangja még mindig erős volt.

– Sikerült – mondta. – Most már csak egy lépés van hátra.

István bólintott, és tudta, mire gondol az asszony. Az erdő szívében voltak, ahol a mágia ereje a legerősebb. Itt kellett véghezvinniük a rituálét, hogy az összes szellem békére leljen, és az erdő is megszabaduljon a foglyaitól, akik évszázadok óta bolyongtak a fák között. Az asszony körülnézett a tisztáson, és a szellemekhez fordult, hangja most már erőteljesebb volt, mint egy parancsnoké, aki tudja, hogy a végső pillanat elérkezett.

– Készen álltok? – kérdezte, és a szemeiben tűz égett, amely nem fenyegetett, hanem reményt adott.

A szellemek egy pillanatig hallgattak, majd lassan, egyenként bólintottak. Voltak, akik halványan mosolyogtak, mások könnyeztek, de mindannyian érezték, hogy eljött az idő, hogy elengedjék a múltat, és továbblépjenek. Az asszony felemelte a kezét, és újra énekelni kezdett. A dallam most már ismerős volt Istvánnak – ugyanaz a dal, amit korábban hallott, de most erőteljesebb, szinte varázslatos erejű volt, mint egy folyó, amely áttör minden gátat.

A szellemek lassan közelebb jöttek, és a fa körül gyülekeztek, mintha egy láthatatlan erő vonzaná őket a tölgyhöz. István is érezte a levegőben vibráló mágia erejét. A fa törzse szinte lüktetett az energiától, levelei aranyszínben ragyogtak a holdfényben, és a tisztás megtelt egyfajta szent csenddel. Az asszony hangja betöltötte a teret, és a szellemek egyenként kezdtek elhalványulni, békés mosollyal az arcukon, mintha végre megtalálták volna, amit oly régóta kerestek.

Ahogy az utolsó szellem is eltűnt, az asszony abbahagyta az éneklést, és a fa törzséhez támaszkodott, mintha a rituálé minden erejét felemésztette volna. István mellé lépett, és aggódva nézett rá.

– Jól vagy? – kérdezte, és a hangjában őszinte törődés csendült.

Az asszony lassan bólintott, de a szemeiben könnyek csillogtak. – Igen, jól vagyok – mondta halkan. – Most már én is szabad vagyok.

István egy pillanatra nem értette, mit jelent ez, de aztán lassan megvilágosodott előtte az igazság. Az asszony is része volt az erdőnek, és a szellemekkel együtt ő is fogoly volt – talán nem ugyanúgy, de a lelke ugyanúgy az erdőhöz kötötte valami ősi erő. Most, hogy a szellemek békére leltek, ő is elengedhette a múltját, és továbbléphetett.

– Tehát te is... – kezdte István, de az asszony közbevágott.

– Igen, én is elmegyek – mondta, és a hangjában szomorúság és megkönnyebbülés keveredett. – De mielőtt elmennék, szeretném megköszönni neked, hogy segítettél. Nélküled nem sikerült volna megszabadítani őket, és engem sem.

István érezte, hogy a szíve összeszorul. Bár csak rövid ideje ismerte az asszonyt, mégis úgy érezte, mintha régi barátok lennének, akiket egy láthatatlan kötelék fűz össze. – Én is köszönöm – mondta halkan. – Sokat tanultam tőled, és az erdő titkairól. Nem leszek már ugyanaz, aki voltam.

Az asszony elmosolyodott, és lassan felemelte a kezét, hogy megérintse István arcát. Az érintése hideg volt, mint a hajnali harmat, de tele volt melegséggel és szeretettel. – Vigyázz magadra, vándor – mondta. – És ne feledd, amit itt tanultál. Az erdő mindig veled lesz, és te is része vagy most már.

Majd lassan elhalványult, és eltűnt a fa törzse előtt, mint egy szétoszló árnyék a reggeli fényben. István egy pillanatig mozdulatlanul állt, és érezte, hogy a könnyek csorognak az arcán. Bár szomorú volt, hogy az asszony eltűnt, tudta, hogy most már békében van, és ez megnyugtatta. Lassan körülnézett a tisztáson, és látta, hogy az erdő megváltozott. A köd eloszlott, a fák mintha magasabbra nőttek volna, és a levegő friss és tiszta volt, mint egy új kezdet ígérete.

Tudta, hogy most már ki kell jutnia az erdőből, és visszatérnie a falujába. De érezte, hogy nem ugyanaz az ember, aki belépett ide. Az élmény, amit átélt, örökre megváltoztatta, és most már másképp fogja látni a világot – a fákat, az embereket, és a saját lelkét is. Lassan elindult az ösvényen, amely most már tisztán látszott előtte, és a fák mintha utat nyitottak volna neki, búcsúzva tőle, de egyben üdvözölve is, mint egy barátot, aki örökre részese marad az erdő titkainak.