A lüktető tölgy

A sötét erdők mélyén, ahol a fák csontvázai a szélben nyögnek, és a fáklya fénye alig hatol át a ködön, egy elhagyatott tartományban járunk. Itt a történelemkönyvek lapjai elszakadtak, és a múlt szellemei kísértenek. Egy távoli kastély magasodik a sziklafalon, ahol a gróf titokzatos kísérletei zajlanak. A falusiak félnek beszélni róla, de a szél susogása elárulja, hogy valami rettenetes dolog készülődik a kastély falai között. Egy kis csoport merész kalandor a bátorságuk és a kíváncsiságuk által hajtva elindul, hogy felfedje a kastély titkait.

1. Árnyak a ködben

A szürke ég alatt, ahol a felhők úgy gomolyogtak, mint egy feldúlt tenger hullámai, Elias ült egy szénfekete lovaskocsiban. A hajtó, egy idős, ráncos arcú ember, aki a közeli faluból származott, a lovak felé fordult és megcsattintotta a gyeplőt. Obszcén szitkozódásai kíséretében a lovak a hámba feszültek, a kocsi megmozdult, és Elias érezte, ahogy a feszültség nő benne, mintha a kocsi minden egyes rázkódása egyre közelebb vinne valami elkerülhetetlenhez.

Elias gondolatai visszatértek a múltba, amikor elhatározta, hogy elhagyja a várost és elindul ebbe a távoli tartományba. A levelek, amelyeket a gróf küldött neki, tele voltak titokzatos utalásokkal és rejtélyes célzásokkal, de valami felkeltette benne a kíváncsiságot. Az utóbbi időben Elias egyre inkább érezte, hogy valami hiányzik az életéből – valami, amit a város szürke falai között soha nem találhatott meg.

A kocsi kerekei nyikorogtak a kanyargós, szakadékokkal szegélyezett úton, miközben a sűrű köd mindent elnyelt maga körül. Elias az ablakhoz hajolt, és a groteszk tájat figyelte. A fák csontvázai a szélben nyögtek, ágaik karmos ujjakként kapaszkodtak az éjszakába. A köd olyan sűrű volt, hogy alig lehetett látni a lovak fejét, amelyek lassan, de kitartóan vontatták a rozoga kocsit. A hajtó, egy mogorva, szótlan férfi, alig mozdult a bakon, csak néha húzott egyet a kantárszíjon, hogy a lovak ne térjenek le a keskeny útról.

– Hová megyünk? – kérdezte Elias a hajtót, próbálva elterelni a gondolatait a környezetről.

– A faluba, ahogy kérte, uram – válaszolta a hajtó, anélkül hogy hátrafordult volna. – Még jó néhány óra, mire odaérünk.

Elias bólintott, bár a hajtó nem látta. A kastélyról hallott történetek jártak a fejében. Azt beszélték, hogy a gróf titokzatos kísérleteket végez, és hogy a kastély környéke tele van kísértetekkel és rejtélyekkel.

– Mit tud a grófról? – kérdezte Elias, próbálva több információt kiszedni a hajtóból.

A hajtó megállt egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna. – A gróf... furcsa ember. Sokan félnek tőle a faluban. Azt mondják, hogy az ördög bújt bele.

Elias érdeklődése felébredt. – Miért mondják ezt?

– Sokan látják, amint éjszaka a kastélyból kijön, és a fák között sétál. Azt mondják, hogy beszélget a szellemekkel – válaszolta a hajtó, hangjában egyfajta félelemmel.

Elias elgondolkodott ezen. A gróf levelei tele voltak misztikus utalásokkal, de soha nem gondolta, hogy ennyire komolyan veszik a faluban.

– És a faluban élő emberek? Hogyan viszonyulnak a grófhoz? – kérdezte tovább.

– A faluban élők... félnek. Sokan hisznek abban, hogy a gróf valami gonoszat művel a kastélyban. De mások szerint a gróf az egyetlen, aki megvédheti őket a sötétségtől – válaszolta a hajtó, miközben a lovakat irányította.

Elias értetlenül nézett ki az ablakon. A sötétségtől? Miféle sötétségről beszélnek? De mielőtt további kérdéseket tehetett volna fel, a kocsi hirtelen megállt. A hajtó leszállt és odament a lovakhoz, hogy megnézze a patáikat.

– Mi történt? – kérdezte Elias, amikor kiszállt a kocsiból.

– Az egyik ló patája megsérült – válaszolta a hajtó. – Néhány perc, amíg rendbe hozom.

Elias bólintott és körbenézett. A táj még ijesztőbb volt közelről. A fák mintha figyelték volna őt, és a szél susogása olyan volt, mint egy távoli sírás.

– Mennyi ideig fog tartani, amíg a kastélyba érünk? – kérdezte Elias, próbálva elterelni a gondolatait a környezetről.

– Még legalább két óra – válaszolta a hajtó. – De addig is... – A hajtó megállt, mintha valami fontosat akarna mondani, de végül nem folytatta.

Elias érdeklődve nézett rá. – Mi az?

A hajtó habozott, majd suttogva válaszolt: – Vigyázzon magára, uram. A kastély környéke nem biztonságos. Sokan nem térnek vissza onnan. Én a maga helyében először a faluban szállnék meg, és nem mennék egyedül a kastélyba.

Elias megborzongott. A hajtó szavai olyanok voltak, mint egy figyelmeztetés, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. De ő nem fordulhatott vissza most. A kíváncsisága és a vágya, hogy felfedje a titkokat, túl erős volt.

Ahogy a hajtó ellátta a lovakat, Elias visszaült a kocsiba. A kocsi megindult, és ő érezte, hogy egyre közelebb kerül valamihez, amiről nem tudta, mi lesz az. A táj sötétsége és a falubeliek félelmei egyre inkább elgondolkodtatták, de el nem tántorították. A gróf kastélya felé tartott, és semmi sem állíthatta meg.

A kocsi zötyögött tovább az úton, és Elias kinézett az ablakon. A fák árnyai hosszabbak lettek, mintha a nap is félt volna lemenni ezen a helyen. A levegőben egyre erősebb lett a rothadás szaga, és Elias érezte, hogy valami várja őt a kastélyban – valami, amit nem tudott elképzelni, de amitől nem tudott szabadulni.

---

Elias megborzongott, ahogy kilépett a kocsiból. A falu csendje szinte tapintható volt, csak a távolból hallatszott egy-egy kutya ugatása. A tudós mély lélegzetet vett, és elindult a falu központja felé, jegyzetfüzetét szorongatva. Az utazás eseményei még frissen éltek emlékezetében - a mogorva hajtó figyelmeztetése, a kísérteties táj, és a faluban tapasztalt feszültség. Most azonban új információkra volt szüksége, és a kocsma tűnt a legalkalmasabb helynek, ahol megtalálhatja azokat.

A kocsma belseje olyan volt, mintha egy másik világba lépett volna. A fáklyák és a kandalló lobogó lángjai táncoló árnyékokat vetettek a falakra, mintha a sötétség életre kelt volna. A levegőben sör és izzadság szaga keveredett a fa füstjével, ami fojtogatóan telepedett a helyiségre. Elias lassan haladt előre, szemét a félhomályhoz szoktatva.

A helyiek német stílusú söröskorsókból ittak, és halkan suttogtak egymás között. Elias fülét azonnal megütötte egy név: "Anna". Óvatosan közelebb lépett az egyik asztalhoz, ahol két idősebb férfi beszélgetett.

– Hallottad? Megint találtak egy halott gyereket az erdőben – mondta az egyik szakállas férfi, miközben nagyot kortyolt a söréből.

– Igen, szegény kis lélek – válaszolta a másik, kopasz társa. – Ez már a harmadik ebben a hónapban. Az uraság megint vadászott.

Elias szíve hevesebben kezdett verni. Az uraság - ez volt az a név, amit keresett. A halhatatlanság legendája, ami miatt ideutazott, úgy tűnt, valóságosabb, mint gondolta.

– És Varga Anna? Hallottál róla valamit? – kérdezte a szakállas.

– Ah, az a lány őrült módjára kutatja a gyilkost – legyintett a kopasz. – De úgyis meghal, mint az öccse. Nem lehet szembeszállni azzal a... lénnyel.

Elias talán túl feltűnően bámulta őket, és összerezzent, amikor a kocsmáros hirtelen felkiáltott:

– Csend legyen! Nem akarok több pletykát hallani!

A helyiségben egy pillanatra megfagyott a levegő. Elias érezte, ahogy minden szem rászegeződik. Idegen volt, és a falusiak gyanakvása szinte tapintható volt. Lassan az egyik sarokasztalhoz sétált, és leült, igyekezve úgy tenni, mintha nem hallotta volna a beszélgetést.

A kocsmáros odalépett hozzá, szemében gyanakvás csillogott. – Mit óhajt az úr?

– Csak egy sört, ha lehet – válaszolta Elias, igyekezve nyugodtnak tűnni.

A kocsmáros bólintott, és hamarosan egy habzó korsóval tért vissza. Elias kortyolt egyet, és közben azon gondolkodott, hogyan szerezhetne több információt anélkül, hogy gyanút keltene.

A kocsma lassan visszatért a megszokott morajláshoz, de Elias érezte, hogy időnként még mindig rápillantanak. Jegyzetfüzetébe firkálni kezdett, gondolatait rendezgetve. "Uraság - halhatatlan? Gyermekgyilkosságok. Varga Anna - bosszúálló?"

Ahogy írt, egy újabb név ütötte meg a fülét. Lucian atya. Felpillantott, és látta, hogy két fiatalabb férfi beszélget halkan az egyik sarokban.

– Lucian atya megint a temetőben van – mondta az egyik. – Azt mondja, imádkozik az áldozatok lelkéért.

– Imádkozhat, amennyit akar – válaszolta a másik keserűen. – Az nem fogja visszahozni a halottakat.

Elias újabb jegyzetet készített. "Lucian atya - vallási védelem? Kapcsolat a természetfelettivel?"

A tudós agya lázasan dolgozott. Három név, három potenciális forrás: Varga Anna, az uraság és Lucian atya. Mindegyikük kulcs lehet a rejtély megoldásához.

Hirtelen csend lett a kocsmában. Elias felpillantott, és látta, hogy mindenki az ablak felé fordul. Kintről prédikációra emlékeztető hang szűrődött be – Lucian atya imája a temetőből.

A falusiak arcán félelem és tisztelet keveredett. Néhányan keresztet vetettek, mások csak lehajtották a fejüket. Elias felállt, és az ablakhoz lépett. A távolban, a temető irányában egy magányos alak körvonalait látta a ködben.

– Ki ez a Lucian atya? – kérdezte halkan a mellette álló férfitól.

– Ő az egyetlen, aki szembe mer szállni a sötétséggel – suttogta a férfi. – De attól félek, még az ő hite sem elég erős ahhoz, ami itt rejtőzik.

Elias bólintott, és visszaült az asztalához. Tudta, hogy közelebb került a rejtély megfejtéséhez, de érezte azt is, hogy veszélyes vizekre evezett. A falusiak félelme és a levegőben vibráló feszültség arra figyelmeztette, hogy óvatosnak kell lennie.

Ahogy újra a jegyzeteihez fordult, a kocsma ajtaja kicsapódott. Egy fiatal nő lépett be férfias ruhában, övébe tűzött pisztollyal, szemében eltökélt tűzzel. A falusiak elhallgattak, néhányan félrehúzódtak az útjából.

– Varga Anna – suttogta valaki Elias mellett.

A lány körbenézett a kocsmában, tekintete megállapodott Eliason. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Anna az egyik asztalhoz lépett, ahol egy Karl nevű a vadász ült.

– Úgy hallottam, találtál valamit az erdőben. Ki vele, micsodát – követelte Anna, hangja kemény volt és határozott.

Karl idegesen pillantott körbe, majd halkan válaszolt: – Az erdőben... nyomokat találtam. Nem emberi nyomokat.

Anna bólintott, mintha ezt várta volna. – És a kastély? Láttál valamit?

– Nem mertem közel menni – vallotta be Karl. – De éjszaka... fények voltak az ablakokban. Mintha kísértetek táncolnának odabent.

Elias minden szót mohón jegyzetelt. A kastély, amiről a pletykák szóltak, úgy tűnt, valóban létezik, és talán ott rejtőzik a halhatatlanság titka.

Anna még néhány kérdést tett fel Karlnak, majd sarkon fordult és az ajtó felé indult. Elias érezte, hogy ez a pillanat, amikor cselekednie kell. Felállt, és a lány után sietett.

– Kisasszony! Anna kisasszony! – szólította meg, amikor utolérte a kocsma előtt.

Anna megpördült, pisztolyát Eliasra szegezve. – Ki maga, és mit akar?

Elias felemelte a kezét, jelezve, hogy nem jelent veszélyt. – A nevem Dr. Elias Thorne. Tudós vagyok, és azért jöttem ide, hogy...

– Hogy miért? – vágott közbe Anna. – Hogy tanulmányozza a szörnyeteget, aki megölte az öcsémet?

Elias nyelt egyet. – Hogy megértsem, mi történik itt. És talán... hogy segítsek.

Anna egy pillanatig tanulmányozta Elias arcát, majd lassan leengedte a fegyvert. – Segíteni? Maga nem tudja, mibe keveredett, doktor. Ez nem egy tudományos kísérlet. Ez élet és halál kérdése.

– Tudom – válaszolta Elias komolyan. – De hiszem, hogy a tudomány és a tudás segíthet legyőzni azt, amitől mindenki retteg.

Anna keserűen felnevetett. – Tudomány? Az uraság túlélte a lövéseket, a tüzet, még a lefejezést is. Mit tehet a maga tudománya ez ellen?

Elias egy pillanatig habozott, majd elővette a jegyzetfüzetét. – Talán többet, mint gondolná. Ha együtt dolgoznánk...

Anna szeme megvillant. – Együtt dolgozni? Maga és én?

– És talán más is – tette hozzá Elias. – Úgy hallottam, nem egy ember küzd a... gonosz ellen.

Anna egy pillanatig csendben állt, majd bólintott. – Rendben, doktor. De figyelmeztetem: ha kiderül, hogy csak a saját céljait szolgálja, nem leszek olyan kegyes, mint az uraság. Én nem vagyok halhatatlan, és lehet, hogy nem lesz második esélyem meghúzni a ravaszt.

Elias komolyan bólintott. – Megértettem.

Ahogy ott álltak a kocsma előtt, a köd lassan felszállt, és a távolban feltűnt a kastély sziluettje. Elias és Anna egyszerre pillantottak oda, mindketten érezve, hogy valami nagy és veszélyes vár rájuk.

– Holnap hajnalban elindulhat a kastélyhoz – mondta Anna határozottan. – Lehet, hogy ráérek és tudunk itt találkozni a kocsma előtt. Mert most van egy fontos szabály...

– Igen?

– Nem megyünk egyedül a kastélyhoz!

Ezzel Anna sarkon fordult és eltűnt az éjszakában, magára hagyva Eliast a gondolataival és a jegyzeteivel. A tudós még egyszer a kastély felé pillantott, majd visszaindult a szállására. Tudta, hogy az éjszaka hosszú lesz, tele kérdésekkel és félelmekkel. De azt is tudta, hogy közelebb került a titok megfejtéséhez, mint valaha.

A faluban csend honolt, csak Lucian atya távoli imája törte meg a nyugalmat. Elias érezte, hogy valami megváltozott benne. A tudományos kíváncsiság mellett most először érezte a félelmet is. De elszántsága csak nőtt. Bármi is várjon rá a kastélyban, szembe fog nézni vele. A tudomány és az igazság nevében.

---

Az erdő sötétjében Anna magányos alakja haladt előre, kezében fáklyával, oldalán egy régi pisztollyal. A csavarodott fák és a sűrű köd között egy elhagyatott temetőre bukkant, ahol a sírkövek dőlten álltak a mocsaras talajban. A fáklya fénye megvillant a nedves köveken, árnyékokat vetve a környező fákra.

Anna megállt egy friss sír előtt – öccse nyughelyénél. Letérdelt, és a fáklyát a földbe szúrta. A sír egyszerű volt, csak egy durván faragott kővel jelölve. Anna ujjai végigfutottak a hideg kövön, érezve a bevésett betűket.

– Megígérem, Péter – suttogta halkan. – Megtalálom, aki ezt tette veled, és bosszút állok. Nem nyugszom, amíg az a szörnyeteg nem fizet meg mindenért.

A szél felzúgott a fák között, mintha válaszolna Anna fogadalmára. A lány felnézett, szemében eltökéltség csillogott. Hirtelen mozgást észlelt a temető másik végében.

Lucian atya jelent meg, kezében rózsafüzérrel. Az idős pap lassan haladt a sírok között, ajkai némán mozogtak, ahogy egy latin imát mormolt. Anna feszülten figyelte, ahogy közeledett.

Lucian megállt néhány lépésnyire Annától, és felemelte tekintetét. Szemében együttérzés és aggodalom tükröződött.

– Gyermekem – szólalt meg halkan. – Nem biztonságos itt lenned egyedül, ilyen késő éjszaka.

Anna felállt, keze ösztönösen a pisztolyára csúszott.

– Nem félek, atyám – válaszolta keményen. – És nem vagyok már gyermek.

Lucian bólintott, tekintete Anna fegyverére siklott.

– A bosszú nem hozza vissza a halottakat, Anna. És nem gyógyítja meg a lelkedet sem.

Anna szeme megvillant a fáklya fényében.

– Talán nem. De igazságot szolgáltat. Az a... lény nem ölhet tovább büntetlenül.

Lucian közelebb lépett, rózsafüzérét szorongatva.

– Értem a fájdalmadat, gyermekem. De ez a gonosz... ez nem emberi. Nem lehet egyszerű fegyverekkel legyőzni.

Anna keserűen felnevetett.

– Akkor mivel, atyám? Imákkal? Szenteltvízzel? Az öcsém halott, és a falu retteg. Tennem kell valamit.

Lucian sóhajtott, és a távolba nézett. A köd sűrűsödni látszott körülöttük.

– Van... van egy mód – mondta végül halkan. – De veszélyes. És lehet, hogy többet veszítesz, mint amennyit nyerhetsz.

Anna közelebb lépett, szemében kíváncsiság csillant.

– Miről beszél, atyám?

Lucian habozott, majd folytatta:

– A kastélyban... vannak feljegyzések. Régi iratok, amik talán választ adhatnak. De a hely átkozott, Anna. Nem szabad egyedül menned.

Anna szeme összeszűkült.

– Maga tud valamit, igaz? Valamit, amit nem mond el.

Lucian lesütötte a szemét.

– Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni, gyermekem. De ha ragaszkodsz hozzá... holnap este találkozzunk a templom mögött. Addig imádkozom értünk... és az öcsédért.

Anna bólintott, de mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen mozgás támadt a fák között. Mindketten megdermedtek, feszülten figyelve az árnyékokat.

– Menj – suttogta Lucian. – Gyorsan. Én elterelem a figyelmét, ha az... ha ő az.

Anna habozott, de aztán bólintott. Felkapta a fáklyát, és gyorsan elindult az erdő sűrűje felé. Mielőtt eltűnt volna a fák között, még egyszer visszanézett. Lucian alakja magányosan állt a sírok között, rózsafüzérét szorongatva, ajkai némán mozogtak egy újabb ima szavaival.

A köd lassan elnyelte Anna alakját, ahogy a lány eltűnt az erdőben. Lucian egyedül maradt a temetőben, a sírok néma őrzőjeként.

A távolban, a falu szélén álló kocsma ablakából Dr. Elias Thorne figyelt a temető felé és közben jegyzetelte a gondolatait. Összeráncolta a homlokát, elméje lázasan dolgozott, próbálva összerakni a kirakós darabjait. A falusiak félelme, a titokzatos gyilkosságok, a pap rejtélyes viselkedése – minden egy nagyobb rejtélyre utalt, ami a kastély árnyékában rejtőzött.

Becsukta jegyzetfüzetét, és az ablakhoz lépett. A holdfény megcsillant szemüvegén, ahogy kinézett a ködbe burkolózó falura. Tudta, hogy közelebb került a titok megfejtéséhez, de azt is érezte, hogy veszélyes vizekre evezett.

– Mi folyik itt valójában? – mormogta magának. – És mi köze van ennek a halhatatlanság legendájához?

Elias visszalépett az asztaltól, és elhatározta, hogy másnap ő is felkeresi a kastélyt. Ha Anna és Lucian tudnak valamit, amit ő nem, akkor ki kell derítenie. A tudomány nevében, és talán... valami más miatt is, amit még maga sem értett teljesen.

Az éjszaka csendjét csak a távoli bagolyhuhogás törte meg. A köd sűrűbben telepedett a falura, mintha el akarná rejteni a sötét titkokat, amik a felszín alatt lappangtak. Elias kibérelt egy szobát a kocsma fölött, és az ágyára ült, de tudta, hogy ezen az éjszakán nem fog tudni aludni. A rejtély túl erősen vonzotta, és érezte, hogy valami nagy és veszélyes dolog vár rá a kastélyban.

Az éjszaka lassan telt, és a falu felett lebegő köd mintha minden titkot és borzalmat magába zárt volna. De a reggel eljövetelével új nap virrad, és vele együtt talán a remény is felcsillan, hogy a sötétség végre eloszlik, és a tartomány felszabadul az évszázados átok alól.

2. A kastély árnyéka

A hajnal első sugarai még alig törték át a sűrű, ködös erdő lombkoronáját, amikor Dr. Elias Thorne elindult a falu szélétől a kastély felé. A tudós léptei alatt recsegtek az avar száraz levelei, miközben jegyzetfüzetét szorongatva haladt előre a kanyargós ösvényen. Az éjszaka eseményei – a kocsmai suttogások, a temetőben látott kísérteties jelenet – még frissen éltek emlékezetében, és elszántan kereste a választ a halhatatlanság rejtélyére. Egyedül az nem fért a fejébe, hogy miért kellett volna kísérővel jönni az erdőbe, amikor semmi veszélyre utaló nyomot nem látott.

De a félsz hamar elfogta. Az erdő sűrűjében a fák mintha életre keltek volna. Csavarodott, karmos ágaik mohón nyúltak Elias felé, mintha meg akarnák ragadni és magukkal rántani a sötétségbe. A köd, amely szürke lepelként borította be a tájat, csak fokozta a nyomasztó hangulatot. Elias megállt egy pillanatra, hogy tájékozódjon, és ekkor vette észre, hogy az ösvény, amin eddig haladt, kettéágazik.

– A térképen nem volt jelölve elágazás – mormogta magának, miközben elővette a kocsmában vázolt kezdetleges térképet. – Talán ez az út vezet a kastélyhoz...

Habozás nélkül a bal oldali ösvényre lépett, amely sűrűbb növényzettel volt övezve. Ahogy haladt előre, a fák egyre szorosabban vették körül, és a köd is mintha sűrűsödött volna. Elias érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, de tudományos kíváncsisága erősebb volt, mint a félelem.

Hirtelen egy tisztásra ért, ahol meglepő látvány fogadta. Egy elhagyatott laboratórium romjai álltak előtte, a kupola beomlott, de a falak nagy része még állt. Elias szeme felcsillant az izgalomtól, és azonnal jegyzetelni kezdett.

– Hihetetlen! – suttogta magának. – Ez lehet az a titkos laboratórium, amiről a falusiak beszéltek.

Óvatosan közelebb lépett a romokhoz. A beomlott kupola alatt még mindig látszottak a csillogó gépek maradványai. Egy rézcső, ami egykor távcső lehetett, hevert a földön, félig betemetve törmelékkel. Elias lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja.

– Ez nem egyszerű távcső – állapította meg, miközben ujjaival végigsimított a réz felületén. – Valami más célt szolgálhatott.

Ahogy tovább kutakodott a romok között, egy furcsa, mozgóképet rögzítő szerkezetre bukkant. A gép masszív volt, és bár rozsdás és poros, még mindig épnek tűnt. Elias izgatottan próbálta működésre bírni, de csak sistergő zajt hallott.

– Talán ha lenne nálam megfelelő szerszám... – mormogta csalódottan.

Hirtelen lódobogás hangja törte meg az erdő csendjét. Elias megdermedt, és feszülten figyelt. A hang egyre közeledett, majd egy éles, fájdalmas sikoly hasított a levegőbe. A tudós szíve a torkában dobogott.

– Az arisztokrata – suttogta maga elé. – Valahol a közelben vadászik.

Elias tudta, hogy veszélyes helyzetbe került. Gyorsan körülnézett, keresve egy helyet, ahol elrejtőzhet. A laboratórium romjai között meglátott egy félig leomlott falat, ami mögé bebújhatott. Épp időben ért oda, mert a következő pillanatban egy lovas alakja tűnt fel a tisztás szélén.

Az uraság – mert kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az – elegáns, sötét ruhát viselt, és arcát mintha kőből faragták volna. Hideg, kegyetlen tekintettel pásztázta végig a tisztást, mintha érezné, hogy valaki figyeli. Elias visszafojtotta a lélegzetét, és mozdulatlanul lapult a fal mögött.

A lovas lassan körbejárta a romokat, majd megállt a mozgóképrögzítő szerkezet előtt. Leszállt a lováról, és közelebb lépett a géphez. Elias látta, ahogy a kezével végigsimít a szerkezeten, mintha régi ismerősét üdvözölné.

– Még mindig itt vagy, öreg barátom – szólalt meg az uraság mély, rekedtes hangon. – De már nem sokáig. Hamarosan minden nyomot eltüntetek.

Elias érezte, hogy a vér megfagy az ereiben. A hangja olyan volt, mintha évszázadok súlya nehezedne rá. A tudós tudta, hogy amit hall és lát, az túlmutat a tudomány határain, de elméje még mindig racionális magyarázatot keresett.

Az uraság még egyszer körbenézett, majd visszaszállt a lovára. Mielőtt elhagyta volna a tisztást, még egyszer visszafordult, és egyenesen abba az irányba nézett, ahol Elias rejtőzött. A tudós szíve majd kiugrott a helyéről, de szerencséjére a lovas nem vette észre.

– Hamarosan – mormogta az arisztokrata, majd megsarkantyúzta lovát és eltűnt az erdő sűrűjében.

Elias még percekig nem mert mozdulni. Amikor végre biztos volt benne, hogy a veszély elmúlt, remegő lábakkal lépett elő rejtekhelyéről. Azonnal a jegyzetfüzetéhez nyúlt, és lázasan írni kezdett.

– Ez hihetetlen – suttogta magának. – Az uraság... valóban halhatatlan lehet? De hogyan? És mi köze ehhez ennek a laboratóriumnak?

Elias érezte, hogy veszélyes vizekre evezett. A laboratórium romjai között talált bizonyítékok és az arisztokrata jelenléte mind arra utaltak, hogy valami természetfeletti dolog történik ebben a tartományban.

A tudós még egyszer körülnézett a tisztáson, és elhatározta, hogy alaposabban megvizsgálja a romokat. Óvatosan lépkedett a törmelékek között, minden apró részletet feljegyezve. A mozgóképrögzítő szerkezet különösen érdekelte, és bár nem tudta működésbe hozni, részletes rajzot készített róla.

Ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, Elias érezte, hogy az idő sürget. Tudta, hogy vissza kell térnie a faluba, mielőtt valaki észrevenné a hiányát. De mielőtt elhagyta volna a tisztást, még egy utolsó pillantást vetett a romokra.

– Visszajövök – ígérte magának. – És megfejtem ezt a rejtélyt, bármi áron.

Elias óvatosan indult vissza az ösvényen, amin jött. Az erdő most még fenyegetőbbnek tűnt, mintha minden fa és bokor az arisztokrata kémje lenne. A köd lassan oszladozni kezdett, de a tudós lelkében új, sötét árnyak gyülekeztek.

Ahogy közeledett a falu felé, Elias elméje lázasan dolgozott. Tudta, hogy amit látott és hallott, az meghaladja a tudomány jelenlegi határait. De nem volt hajlandó feladni a racionális magyarázat keresését. Jegyzetfüzetében újra és újra átfutotta a feljegyzéseit, keresve valami logikus összefüggést.

– Kell lennie valami tudományos magyarázatnak – mormogta magának. – Talán egy ismeretlen biológiai anomália... vagy egy eddig fel nem fedezett kémiai folyamat...

De szívében érezte, hogy ezek a magyarázatok nem elegendőek. Az uraság jelenléte, a laboratórium romjai, a falusiak félelme – mind egy olyan rejtélyre utaltak, ami túlmutat a hagyományos tudomány határain.

Elias tudta, hogy egyedül nem boldogulhat. Szüksége lesz segítségre, olyan emberekre, akik ismerik a tartomány titkait és történelmét. Eszébe jutott Varga Anna, a lány, akivel a kocsmában találkozott. És ott volt még Lucian atya, a titokzatos pap, aki a temetőben imádkozott.

– Talán ők tudnak valamit, amit én nem – gondolta Elias. – Már csak meg kell találnom őket, és meg kell győzni őket, hogy segítsenek.

A falu szélére érve Elias megállt egy pillanatra. A távolban látta a kastély sziluettjét, ami most még fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. A tudós tudta, hogy amit ma látott és hallott, az csak a kezdet. A rejtély sokkal mélyebb és veszélyesebb, mint azt valaha gondolta volna.

– Nem adom fel – suttogta magának. – Megfejtem ezt a titkot, bármi áron.

---

Varga Anna a faluban maradt, és a temetőben felkereste Sírásó Ottót, hogy információt szerezzen az arisztokratáról. A piszkos, elhanyagolt temető sírkövei dőlten álltak a mocsaras talajban, mintha maguk is menekülni próbálnának a föld alól. Anna határozott léptekkel haladt a sírok között, pisztolya megnyugtatóan nyomta az oldalát.

Ottó épp egy friss sírt ásott, amikor Anna megközelítette. A szomorú szemű férfi felnézett, és egy pillanatra abbahagyta a munkát.

– Mit keresel itt, lányom? – kérdezte rekedtes hangon.

Anna egyenesen a tárgyra tért:

– Az uraságról akarok tudni. Mondják, többször is eltemették már.

Ottó idegesen pillantott körbe, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket.

– Nem kellene ilyenekről beszélni – motyogta, de Anna nem tágított.

– Kérem, Ottó bácsi. Az öcsém miatt kell tudnom.

A sírásó sóhajtott, majd halkan, szinte suttogva kezdett beszélni:

– Igaz, amit hallottál. Háromszor hamvasztottuk el, de mindig visszatért. Legutóbb... – itt elakadt, és megborzongott az emléktől – a legkisebb koporsót is szétfeszítette.

Anna szeme tágra nyílt a döbbenettől.

– Mutassa meg a sírját – követelte.

Ottó vonakodva bólintott, és egy közeli, frissen felásott földkupachoz vezette Annát. A gödör üres volt.

– Itt volt – mutatott rá Ottó. – De most, ahogy látod...

Anna dühösen rúgott bele egy földrögbe.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte, inkább magától, mint Ottótól.

A sírásó csak a fejét rázta:

– Vannak dolgok, amiket jobb nem firtatni, lányom.

Beszélgetésüket hirtelen hangos kiáltások szakították félbe. A temető szélén fáklyás emberek gyülekeztek, a kocsmába tartva, hogy megvitassák a legutóbbi gyilkosságot.

Anna egy pillanatig habozott, majd elhatározta, hogy csatlakozik hozzájuk. De mielőtt elindult volna, még egyszer Ottóhoz fordult:

– Köszönöm, Ottó bácsi. És kérem, ne szóljon senkinek, hogy itt jártam.

A sírásó bólintott, majd folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna.

Ahogy a fáklyák fénye közeledett, Anna utoljára visszanézett a temetőre. A sírok némán álltak a sötétben, titkaikat jól őrizve. Anna tudta, hogy közelebb került a rejtély megfejtéséhez, de azt is érezte, hogy a valódi veszély csak most kezdődik.

---

Lucian atya a falu rozoga templomában kutatott, ahol a poros polcokon régi egyházi feljegyzéseket talált. A templom belseje hűvös volt és homályos. Az ablakokon beszűrődő napfény porszemcséket táncoltatott a levegőben, miközben az idős pap lassan haladt végig a sorokon, ujjaival óvatosan simítva végig a könyvek gerincén.

Lucian atya magas, szikár alak volt, ősz haja ritkás tincsekben keretezte beesett arcát. Sötét reverendája kopottnak tűnt, de tiszta volt és rendezett, akárcsak viselője. Kék szeme élénken csillogott mély ráncokkal szabdalt arca alatt, tükrözve azt az életerőt és elszántságot, ami még mindig lobogott benne, annak ellenére, hogy már jócskán benne járt a hetedik évtizedében.

Ahogy végighaladt a polcok között, Lucian atya elméje visszakalandozott a múltba. Fiatalkorában ő is olyan volt, mint a legtöbb fiú a faluban – tele reményekkel és álmokkal egy jobb életről. De a sors másképp rendelkezett. Egy hideg téli éjszakán, amikor alig múlt tizenhat éves, szemtanúja volt valaminek, amit azóta sem tudott elfelejteni. Egy sötét alak suhant át az erdőn, karmai között egy élettelen testtel. A rémület, amit akkor érzett, örökre megváltoztatta az életét.

Attól a naptól kezdve Lucian a hit felé fordult, keresve a válaszokat és a védelmet a sötétség ellen. Az évek során megtanulta, hogy a gonosz nem csak a mesékben létezik, hanem nagyon is valóságos, és itt lapul a falu határain túl, az erdő sötétjében. Ez a tudás formálta őt azzá az emberré, aki most volt – egy fáradhatatlan őrzővé, aki életét a falu és lakói védelmének szentelte.

Lucian atya megállt egy különösen régi, bőrkötéses könyv előtt. Óvatosan leemelte a polcról, és az egyik közeli asztalhoz vitte. A félhomályban hunyorogva kezdte el olvasni a megsárgult lapokat. Ahogy haladt előre az olvasásban, szemei egyre jobban elkerekedtek. Egy bejegyzés különösen megragadta a figyelmét:

– A kastély alapító családjának ősanyja... – mormolta magában, ujjával követve a sorokat. – Egy boszorkány, aki állítólag szívét a földbe ültette, hogy örökké éljen.

Lucian atya felpillantott a könyvből, tekintete a távolba révedt. Ez lehetett a kulcs mindenhez – a rejtélyes halálesetekhez, a faluban terjedő félelemhez, és talán még az arisztokrata halhatatlanságához is. De hogyan kapcsolódik mindez a jelenhez?

Az atya lassan felállt, és az ablakhoz sétált. Odakint a falu csendes volt, de ő tudta, hogy ez a nyugalom csak látszólagos. A gonosz ott lapult a felszín alatt, várva, hogy újra lecsaphasson. Lucian atya mély lélegzetet vett, és halkan imádkozni kezdett:

– Uram, adj erőt, hogy szembeszállhassak a gonosszal. Vezess minket a sötétségen át, és mutasd meg az utat a fény felé.

Ahogy az ima szavai elhagyták ajkait, Lucian atya hirtelen mozgást látott az ablakból. Egy csoport falusi haladt el a templom előtt, fáklyákkal a kezükben. Hangjuk tompán szűrődött be a vastag falakon keresztül, de egy nevet tisztán ki tudott venni: Anna.

Lucian atya összevonta a szemöldökét. Varga Anna – a lány, aki elvesztette az öccsét. Tudta, hogy a fájdalom és a bosszúvágy hajtja, és ez aggasztotta őt. A harag veszélyes út, amely gyakran több kárt okoz, mint jót.

– Anna... – suttogta az atya. – Remélem, nem teszel semmi meggondolatlant.

Lucian atya visszafordult a könyvhöz, és folytatta az olvasást. Minél többet tudott meg a boszorkányról és a kastély történetéről, annál biztosabb volt benne, hogy a válaszokat ott kell keresnie. De tudta, hogy ez veszélyes vállalkozás lesz.

Az atya lassan összecsomagolta a könyvet és néhány más fontos dokumentumot. Elhatározta, hogy a kastélyba megy, hogy további nyomokat keressen. De mielőtt elindult volna, letérdelt az oltár előtt, és egy utolsó imát mondott:

– Uram, vezess engem ezen az úton. Adj bölcsességet, hogy felismerjem az igazságot, és bátorságot, hogy szembeszálljak a gonosszal. Óvd meg ezt a falut és lakóit, és segíts, hogy fényt hozzak a sötétségbe.

Lucian atya felállt, és határozott léptekkel indult az ajtó felé. Tudta, hogy veszélyes út áll előtte, de azt is tudta, hogy ez az ő feladata. Ő volt az, akinek szembe kellett néznie a gonosszal, hogy megvédje a falut és annak lakóit.

Ahogy kilépett a templomból, a hűvös szél megborzongatta. A távolban még mindig látszottak a falusiak, ahogy a kocsma felé tartottak. Lucian atya egy pillanatig habozott, nem tudta, csatlakozzon-e hozzájuk. De aztán megrázta a fejét. Az ő útja más irányba vezetett.

Lucian atya határozott léptekkel indult a kastély felé. A hűvös esti szélben imákat mormolt, kérve az égi segítséget. Tudta, hogy veszélyes út áll előtte, de ez volt az ő feladata – szembenézni a gonosszal a falu védelmében.

A távolban feltűnt a kastély sziluettje. Lucian atya megállt egy pillanatra, a holdfény megcsillant ősz haján. Elszánt tekintettel nézett az égre.

– Legyen meg a Te akaratod – suttogta, majd folytatta útját, készen állva a rá váró kihívásokra.

---

A falu szélén, ahol az erdő sötétje találkozott a település pislákoló fényeivel, Dr. Elias Thorne és Anna Varga váratlanul egymásba botlottak. Mindketten a falu felé tartottak, amikor tekintetük összetalálkozott a homályos ösvényen. A tegnapi kocsmabeli találkozás feszültsége még mindig ott vibrált közöttük, de most egy közös cél hozta őket össze, ami felülírta korábbi nézeteltéréseiket.

Elias idegesen igazgatta szemüvegét, miközben jegyzetfüzetét szorongatta. – Szóval... megtalálta a nyomokat, amiket keresett? – kérdezte, próbálva megtörni a kínos csendet.

Anna feszülten bólintott, kezét ösztönösen a pisztolyára csúsztatva. – Igen, de nem sokat érnek. Az uraság... – Itt elakadt, szemében düh villant. – Az a szörnyeteg nem hagy maga után hagyományos nyomokat.

Elias érdeklődve előrehajolt. – Mire gondol pontosan?

– A sírásó... Ottó elmondta, hogy többször eltemették már. Elhamvasztották, feldarabolták, de mindig visszatér. – Anna hangja remegett a visszafojtott indulattól.

A tudós szeme felcsillant, azonnal jegyzetelni kezdett. – Lenyűgöző! Ez valóban túlmutat a hagyományos tudomány határain. Talán egy ismeretlen biológiai anomália...

Anna dühösen félbeszakította. – Anomália? Az öcsém halott! És maga tudományos érdekességnek tekinti ezt a... ezt a szörnyeteget?

Elias zavartan hátralépett. – Én... én nem úgy értettem. Csak próbálom megérteni, mi történik itt valójában.

A lány mély lélegzetet vett, próbálva lecsillapítani magát. – Rendben. De ne feledje, hogy ez nem egy laboratóriumi kísérlet. Emberek halnak meg.

Elias bólintott, arcán most először jelent meg valódi együttérzés. – Megértem. És ígérem, hogy minden tudásomat felhasználom, hogy megállítsuk... az uraságot.

– Ehhez kell a falusiak segítsége is. Kövessen! – rikkantott lelkesen Anna, és a falu felé szedte a lábát szaporán. Elias sóhajtott egyet és követte.

3. Az első szövetség

A kocsma homályos belsejében, ahol a fáklyák és a kandalló lobogó lángjai táncoló árnyékokat vetettek a falakra, Dr. Elias Thorne és Varga Anna beléptek a fülledt, sörszagtól terhes levegőbe. A helyiség zsúfolásig megtelt a falu lakóival, akik német stílusú söröskorsókból ittak, miközben feszült suttogások töltötték meg a teret. A legutóbbi gyilkosság híre úgy terjedt közöttük, mint valami fertőző kór, amely minden elmét megfertőz a rettegés és a babona mérgével.

Elias érezte, ahogy a falusiak tekintete rászegeződik – idegen volt közöttük, egy betolakodó a külvilágból, aki talán nem érthetett meg olyan ősi borzalmakat, amelyek e távoli tartomány sötét erdeiben lakoztak. Anna mellette haladt, arca kemény volt és elszánt, szemében a bosszú tüze égett, amely még a kocsma homályában is láthatóan izzott.

A helyiség túlsó végében Karl, a vadász állt, arca vöröslött a sörtől és a haragtól, miközben hangosan követelte, hogy a falu népe végre cselekedjen.

– Égessük fel a kastélyt! – kiáltotta haragosan. – Túl sokáig tűrtük már a szörnyeteget falunk határában!

A tömeg egyetértően morajlott, a félelem és a düh hullámai úgy csaptak össze, mint viharos tenger a sziklákon. Elias és Anna lassan haladtak előre a tömegben, a tudós tekintete közben a sarok felé vándorolt, ahol egy magányos alak állt – Lucian atya, aki egy rövid imát mormolt, miközben rózsafüzérét szorongatta. A pap arca sápadt volt, mint a hold, és szemében olyan tudás tükröződött, amely túlmutatott a halandó ember felfogóképességén.

– Nem oldhatjuk meg erőszakkal – szólalt meg Lucian atya, hangja alig hallatszott a morajló tömegben. – A gonosz nem pusztítható el tűzzel és vassal. Mélyebben gyökerezik, mint gondolnátok.

A falusiak azonban nem figyeltek rá, tekintetük Karl felé fordult, aki úgy állt közöttük, mint valami primitív hadvezér, aki csatába vezeti seregét.

Elias és Anna egy üres asztalhoz értek a kocsma homályos sarkában. A tudós jegyzetfüzetét az asztalra helyezte, és halkan megszólalt:

– Az erdőben találtam valamit – mondta, miközben ujjai idegesen doboltak a kopott fafelületen. – Egy laboratórium romjait, ahol különös gépek voltak. Olyanok, amelyek túlmutatnak korunk technológiáján.

Anna tekintete megkeményedett, és ajkai vékony vonallá préselődtek össze.

– Nem érdekelnek a gépei, doktor – válaszolta keményen. – Engem csak a gyilkos halála érdekel. Az öcsém vére bosszúért kiált, és én nem fogom cserbenhagyni.

Elias egy pillanatig tanulmányozta a nő arcát, amelyen a gyász és a harag barázdái mélyültek el az elmúlt napokban. Tudományos elméje küzdött, hogy megértse az ilyen erős érzelmi motivációt, amely láthatóan minden racionális gondolkodást felülírt.

– A tudomány segíthet megérteni, hogyan győzhetjük le – próbálkozott újra, hangja halkabb volt, mint korábban. – Ha megértjük a halhatatlanság természetét, talán...

– A halhatatlanság? – szakította félbe Anna, hangjában keserű gúny csendült. – Láttam, ahogy a golyók átütik a testét, és a sebek behegednek. Láttam, ahogy a tűz marcangolja a húsát, és mégis visszatér. Ez nem tudomány, doktor. Ez valami más.

Mielőtt Elias válaszolhatott volna, egy árnyék vetült az asztalukra. Lucian atya állt mellettük, arca komor volt, mint egy középkori szent faragott képmása.

– Mindkettőtöknek igaza van, és egyikőtöknek sem – mondta halkan, miközben leült az asztalhoz. – Amit kerestek, az valóban túlmutat a tudományon, de nem is pusztán babona vagy átok.

A pap körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket, majd közelebb hajolt.

– A kastély katakombáiban találtam valamit – suttogta. – Régi egyházi feljegyzéseket, amelyek egy boszorkányról beszélnek. A kastély alapító családjának ősanyjáról, aki állítólag szívét a földbe ültette, hogy örökké éljen.

Elias szeme felcsillant, jegyzetfüzetét azonnal kinyitotta, és írni kezdett. A tudományos elméje lázasan próbálta kategorizálni és értelmezni az információt, beilleszteni valamilyen racionális keretbe.

– Egy biológiai anomália – mormogta, miközben írt. – Talán egy ismeretlen szerv átültetése, amely képes regenerálódni...

– Ez nem laboratóriumi kísérlet, doktor – szakította félbe Lucian atya, hangja hirtelen élessé vált. – Ez mágia. Sötét, ősi mágia, amely megtöri a természet törvényeit.

Anna tekintete ide-oda járt a két férfi között, majd megállapodott Lucian atyán.

– Hogyan győzhetjük le? – kérdezte egyszerűen, minden kertelés nélkül.

A pap egy pillanatig habozott, mintha mérlegelné, mennyit árulhat el.

– A katakombákban lehet a válasz – mondta végül. – De veszélyes odamenni. A kastély átkozott hely, ahol a falak maguk is suttognak, és a sötétség életre kel.

Elias becsukta jegyzetfüzetét, és Anna felé fordult. A tudós arcán szokatlan elszántság tükröződött, amely felülírta szokásos analitikus távolságtartását.

– Együtt kell mennünk – mondta határozottan. – A tudomány és a hit... talán együtt megtalálhatjuk a választ.

Anna egy pillanatig tanulmányozta a tudós arcát, mintha valami rejtett motívumot keresne szavaiban. Végül lassan bólintott, bár szemében még mindig gyanakvás csillogott.

– Rendben – mondta. – De ha kiderül, hogy csak a saját kíváncsiságát akarja kielégíteni, doktor, akkor egyedül fogok szembenézni a szörnyeteggel.

Lucian atya keresztet vetett, és halkan imádkozni kezdett. A latin szavak úgy peregtek ajkairól, mint apró, fekete gyöngyök, amelyek a kocsma füstös levegőjében eltűntek.

– Isten legyen irgalmas hozzánk – fejezte be az imát, majd felnézett. – Holnap hajnalban indulunk a kastélyhoz. Hozzanak fegyvert és bátorságot, mert mindkettőre szükségük lesz.

A kocsma zajában hirtelen csend támadt. A falusiak mind az ablak felé fordultak, ahol a hold sápadt fénye megvilágította a távoli kastély sziluettjét. Mintha valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta volna tekintetüket, mint molylepkéket a gyertyaláng.

Karl hangja törte meg a csendet, most halkabban, de nem kevésbé fenyegetően.

– Ha holnap estig nem térnek vissza – mondta, Eliasra és társaira nézve –, mi magunk megyünk, és porig égetjük azt az átkozott helyet.

A falusiak egyetértően morogtak, és Elias érezte, ahogy a félelem és elszántság különös keveréke járja át testét. Tudta, hogy amit holnap találni fognak, az túlmutat mindenen, amit eddig tanulmányozott vagy megértett. A tudomány határain túl, ahol a racionális elme meghátrál, és csak a primitív félelem marad.

Anna felállt, pisztolya megcsillant a fáklyafényben.

– Hajnalban találkozunk a falu szélén – mondta határozottan. – És ígérem, hogy véget vetünk ennek a rémálomnak, egyszer s mindenkorra.

Lucian atya is felállt, rózsafüzérét szorongatva.

– Imádkozni fogok a sikerünkért – mondta halkan. – És mindazokért, akik már nem térhetnek vissza.

Elias utolsóként emelkedett fel, jegyzetfüzetét kabátja belső zsebébe csúsztatta. Tekintete találkozott Anna és Lucian tekintetével, és ebben a pillanatban valami megmagyarázhatatlan kötelék formálódott közöttük – három különböző lélek, akiket a sors és a borzalom összehozott ezen a távoli, ködös helyen.

Ahogy kiléptek a kocsmából, a hideg éjszakai levegő megcsapta arcukat. A hold most magasan állt az égen, sápadt fénye megvilágította a falu kanyargós utcáit és a távoli erdő sötét körvonalait. A kastély tornyai fenyegetően magasodtak a horizonton, mintha ősi, gonosz őrszemek figyelnék minden mozdulatukat.

Elias tudta, hogy amit holnap találni fognak, az örökre megváltoztatja életüket – és talán az emberiség tudását is a világról, amelyben élünk. De ahogy Anna elszánt arcára és Lucian atya nyugodt tekintetére nézett, valami új érzés töltötte el – nem a tudományos kíváncsiság hideg tüze, hanem valami mélyebb, emberibb érzés.

Talán ez volt a bátorság. Vagy talán a félelem olyan mély formája, amely már túlmutat önmagán, és valamiféle transzcendens nyugalommá alakul át.

Az éjszaka csendjében a három alak lassan távolodott egymástól, mindegyikük a saját gondolataiba merülve, felkészülve a másnapi útra a kastély felé. De a sorsuk már összefonódott, mint három szál egy ősi, sötét szövedékben, amelyet talán maga az idő szőtt köréjük.

---

A hajnal első sugarai még alig törték át a sűrű, ködös erdő lombkoronáját, amikor Dr. Elias Thorne, Varga Anna Varga és Lucian Atya elindultak a kastély felé. A lovaskocsi zötyögve haladt a kanyargós úton, miközben a három utas feszült csendben ült, mindegyikük a saját gondolataiba merülve.

Elias idegesen babrálta a zsebében lévő meghívót, amit az arisztokratától kapott. A vastag, krémszínű papíron díszes betűkkel írt sorok jártak a fejében, amelyek tudományos érdeklődésére hivatkozva invitálták őt a kastélyba. Most, hogy közeledtek céljukhoz, a tudós szívverése felgyorsult, izgatottsága és félelme keveredett.

Anna feszülten markolta pisztolyát, tekintete ide-oda cikázott, mintha minden pillanatban támadásra számítana. Lucian atya halkan imádkozott, rózsafüzérét morzsolgatva ujjai között.

Ahogy a kocsi egy éles kanyart vett, hirtelen feltárult előttük a kastély impozáns látványa. Az épület magas szirteken trónolt, tornyai az égbe szúrtak, mintha dacolni akarnának a természet törvényeivel. Körülötte áthatolhatatlan erdő és mély szakadékok húzódtak, mintha a táj maga is védelmezni akarná a kastély titkait.

– Ott van – suttogta Elias, és a többiek is felpillantottak.

A kocsi megállt a hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt. A trió leszállt, és egy pillanatig csak álltak, felmérve a helyzetet. A kastély fenyegető árnyéka rávetült a környező tájra, mintha el akarná nyelni a fényt és a reményt.

Elias előrelépett, és határozottan bekopogott. Néhány feszült másodperc telt el, mielőtt a kapu nyikorogva kinyílt. Anton, a komornyik állt előttük, görnyedt tartással és gyanakvó pillantással méregetve a látogatókat.

– Jó napot – szólalt meg Elias, és elővette a meghívót. – Dr. Elias Thorne vagyok. Az uraság meghívására érkeztünk.

Anton szeme összeszűkült, ahogy végigfuttatta tekintetét a papíron, majd a trió tagjain.

– Értem – mondta végül. – Kérem, kövessenek.

A komornyik beengedte őket, de mielőtt elindultak volna, halkan hozzátette:

– Az úr jelenleg nincs a kastélyban. De kérem, érezzék otthon magukat.

Anna és Lucian összenéztek, mindketten érezték a feszültséget Anton hangjában. Elias bólintott, és a trió belépett a kastély udvarára.

Az épület közelről még lenyűgözőbbnek tűnt. Gótikus tornyai az égbe nyúltak, a falakat groteszk vízköpők és démoni alakok díszítették. Az ablakok sötéten meredtek rájuk, mintha a kastély maga figyelné minden mozdulatukat.

Anton bevezette őket a nagyterembe, ahol a lángoló kandalló fénye táncolt a falakon. Elias azonnal jegyzetelni kezdett, szemei csillogtak az izgalomtól, ahogy az építészet időtlen furcsaságait tanulmányozta.

– Figyelemreméltó – mormogta magának. – A faragások stílusa évszázadokkal megelőzi a korát.

Anna eközben óvatosan körülnézett, pisztolyát még mindig szorosan markolva. Tekintete minden sarkot, minden árnyékot alaposan megvizsgált, keresve a veszély legapróbb jelét is.

– Nem tetszik ez nekem – suttogta Eliasnak. – Túl csendes minden.

Lucian atya a falakat vizsgálta, keresve bármilyen vallási szimbólumot, ami segíthetne megérteni a kastély és lakói történetét. Csalódottan sóhajtott, amikor csak egy elmosódott családi címert talált.

– A hit fénye nem ragyog ebben a házban – jegyezte meg halkan.

Anton figyelte őket egy ideig, majd megköszörülte a torkát.

– Ha óhajtják, megmutathatom a kastély többi részét is – ajánlotta fel, bár hangjából érződött, hogy inkább szeretné, ha a vendégek távoznának.

Elias bólintott, de mielőtt válaszolhatott volna, Anna közbevágott:

– A pincét is megnézhetnénk?

Anton arca megrándult, szeme egy pillanatra elárulta félelmét.

– A pince... nem ajánlott hely a vendégeknek – mondta végül.

Elias és Lucian összenéztek, mindketten érezték, hogy valami fontos lehet odalent.

– Biztosíthatom, hogy tudományos érdeklődésünk kiterjed a kastély minden részére – mondta Elias határozottan. – Beleértve a pincét is.

Anton egy hosszú pillanatig habozott, majd végül bólintott.

– Ahogy óhajtják – mondta, és egy faliszőnyeghez lépett. Félrehúzta, felfedve egy titkos ajtót. – Ez vezet a katakombákhoz. De figyelmeztetem önöket, oda nem szívesen mennék.

A trió közelebb lépett az ajtóhoz. A nyíláson túl sötét, nyirkos lépcső vezetett lefelé a mélybe. Elias meggyújtott egy fáklyát, amit a falról vett le.

– Köszönjük, Anton – mondta. – Innen már egyedül folytatjuk.

A komornyik megkönnyebbültnek tűnt, és gyorsan elhagyta a termet. Ahogy eltűnt, Anna halkan megjegyezte:

– Nem hiszem, hogy az uraság tényleg az erdőben van. Valami nincs rendben.

Lucian atya bólintott.

– Érzem a gonosz jelenlétét ebben a házban. Óvatosnak kell lennünk.

Elias mély lélegzetet vett, majd határozott léptekkel elindult a lépcső felé.

– Gyerünk – mondta. – Itt lent találjuk meg a válaszokat.

Anna és Lucian követték őt, ahogy elindultak lefelé a kőlépcsőn. Fáklyáik fénye táncolt a nyirkos falakon, groteszk árnyékokat vetve. A lépcső minden fordulójánál úgy tűnt, mintha a sötétség még mélyebb és fenyegetőbb lenne.

Ahogy haladtak, Elias jegyzetelt, feljegyezve a falak anyagát, a kőfaragások stílusát. Anna minden zajra összerezzent, pisztolya készenlétben. Lucian halkan imádkozott, a rózsafüzért szorongatva.

A levegő egyre hűvösebb és dohosabb lett, ahogy mélyebbre hatoltak. A falakról víz csöpögött, és távoli, megmagyarázhatatlan hangok szűrődtek fel a mélységből.

– Mi lehet ez? – suttogta Anna, amikor egy különösen hangos csattanás hallatszott.

– Talán csak a szél – válaszolta Elias, de hangjából érződött a bizonytalanság.

Lucian megállt egy pillanatra, és a falra mutatott.

– Nézzétek – mondta. – Ezek a jelek... nem emberi kéz alkotta őket.

A falon valóban furcsa, tekergőző szimbólumok voltak láthatók, mintha valami ősi, elfelejtett nyelven íródtak volna. Elias izgatottan jegyezte le őket, míg Anna és Lucian feszülten figyelték a környezetüket.

A kőlépcső utolsó fokán Elias megbotlott, és a fáklyája veszélyesen megbillent. Anna gyorsan elkapta a karját, megakadályozva, hogy a tudós előrebukjon a sötétségbe. A fáklya fénye megremegett, árnyékokat táncoltatva a nyirkos falakon, amelyek úgy vették körül őket, mint egy ősi, földalatti szörnyeteg belső szervei.

– Vigyázzon, doktor – suttogta Anna, hangjában a megszokott ingerültség mellett most egy cseppnyi aggodalom is bujkált. – Nem lenne szerencsés, ha itt törné ki a nyakát, mielőtt megtaláljuk azt az átkozott szörnyeteget.

Elias kiigazította szemüvegét, és hálásan bólintott. A katakombák levegője hideg volt és dohos, mintha évszázadok óta nem lélegzett volna benne élő ember. A falakról víz csöpögött, monoton ritmusban, mint egy ódon óra ketyegése, amely az idő múlását méri ebben az időtlen helyen.

Lucian atya haladt elöl, fáklyája magasra emelve, rózsafüzérét szorongatva másik kezében. Az idős pap ajkai hangtalanul mozogtak, mintha folyamatosan imádkozna, kérve az égi védelmet ebben a pokoli mélységben.

– Ez nem természetes – mormogta Elias, miközben jegyzetfüzetét előhúzta kabátja belső zsebéből. – A kőzetformációk... mintha nem természetes erózió alakította volna őket.

– Nem hiszem, hogy bármi természetes lenne ebben az átkozott kastélyban – válaszolta Anna, pisztolyát szorosan markolva, tekintete ide-oda cikázott a homályban, mintha minden pillanatban támadástól tartana.

Ahogy mélyebbre hatoltak a katakombákban, a folyosó hirtelen kiszélesedett, és egy tágas barlangba értek. A mennyezetről sztalaktitok lógtak, mint megkövesedett szörnyek fogai, a padlóból pedig sztalagmitok emelkedtek, mintha a föld maga próbálna kinyúlni értük. A fáklyák fénye megcsillant a nedves felületeken, ezerszeres visszatükröződésben, mintha csillagok ragyognának a föld mélyén.

– Istenem... – suttogta Lucian atya, és keresztet vetett.

A barlang közepén, egy emelt kőpadon hatalmas, vasból készült koporsó állt. Fekete felülete matt volt, mintha elnyelné a fényt, nem pedig visszaverné. Oldalát furcsa, tekergőző szimbólumok díszítették, amelyek mintha mozogtak volna a fáklyák imbolygó fényében.

Elias azonnal a koporsóhoz sietett, tudományos kíváncsisága felülkerekedett az óvatosságán. Ujjaival végigfutott a hideg fémen, érezve a vésetek mintázatát.

– Lenyűgöző – mormogta, miközben jegyzetelt. – Ez nem közönséges vas. Valamilyen ötvözet lehet, amit nem ismerek. És ezek a szimbólumok...

– Nem érdekelnek a fémtani megfigyelései, doktor – szakította félbe Anna türelmetlenül. – Mi van a koporsóban?

Elias a koporsó fedelére pillantott, amely súlyos vasreteszekkel volt lezárva. Lucian atya közelebb lépett, és fáklyáját a koporsó fölé emelte, hogy jobban lássanak.

– Várjunk – mondta halkan. – Nem biztos, hogy készen állunk szembenézni azzal, ami odabent van.

Anna türelmetlenül felhorkant, és a koporsóhoz lépett. Megragadta az egyik reteszt, és megpróbálta elhúzni, de az nem mozdult.

– Segítsen, doktor, ahelyett, hogy csak bámulná – mordult Eliasra.

A tudós vonakodva közelebb lépett, és együttes erővel próbálták elmozdítani a reteszt. Végül egy nyikorgó hang kíséretében engedett, majd a második és a harmadik is. A koporsó fedele azonban még mindig nem mozdult.

– Valami más is tartja – állapította meg Elias, és körbesétálta a koporsót, keresve valamilyen rejtett mechanizmust.

Miközben a koporsóval bajlódtak, Lucian atya a barlang falait vizsgálta. A fáklya fényében a kőbe karcolt ősi véseteket fedezett fel. Ujjaival végigkövette a vonalakat, és halkan felszisszent, amikor megértette jelentésüket.

– Megtaláltam – szólalt meg hirtelen, mire Elias és Anna felé fordultak. – Nézzék ezeket a jeleket. Ez egy történet... egy átok története.

Elias azonnal a falhoz sietett, és izgatottan tanulmányozni kezdte a véseteket. A primitív rajzok egy nőt ábrázoltak, aki egy fát ölel át, miközben valami – talán a szíve – átkerül a fába.

– Rendkívüli – suttogta Elias, és lázasan jegyzetelni kezdett. – Ez valamilyen átültetési rituálét ábrázol. A nő... a boszorkány... a szívét a fába helyezi.

Anna is közelebb lépett, és összevont szemöldökkel nézte a rajzokat.

– Miért tenne ilyet valaki?

– A halhatatlanságért – válaszolta Lucian atya komoran. – A szív az élet székhelye. Ha kihelyezed a testedből egy másik élőlénybe, akkor a tested elpusztulhat, de te tovább élsz.

– Ez ostobaság – jelentette ki Anna határozottan, de hangjában bizonytalanság bujkált. – Ilyen dolgok nem léteznek.

– Akkor hogyan magyarázza az uraság visszatérését a halálból? – kérdezte Elias halkan. – Háromszor elhamvasztották, mégis újra és újra feltámad.

Anna nem válaszolt, csak összeszorította az ajkait, és visszafordult a koporsóhoz.

– Nyissuk ki – mondta határozottan. – Látni akarom, mi van benne.

Elias és Lucian összenéztek, majd vonakodva bólintottak. Együttes erővel nekifeszültek a koporsó fedelének, amely nyikorogva, mintha tiltakozna, végül engedett. A nehéz vasfedél lassan félrecsúszott, felfedve a koporsó belsejét.

Üres volt.

Anna csalódottan felhorkant, Elias pedig közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a koporsó belsejét. A fémbélés sima volt és hideg, de a koporsó alján egy vékony réteg sötét, földszerű anyag hevert.

– Mi ez? – kérdezte Anna, miközben Elias óvatosan megérintette az anyagot.

– Föld – válaszolta a tudós, ujjai között morzsolgatva a szemcséket. – De nem közönséges föld. Valamilyen szerves anyaggal kevert... talán vérrel.

Lucian atya keresztet vetett, és halkan imádkozni kezdett. Anna türelmetlenül járkált a koporsó körül, majd hirtelen megállt, és a falra mutatott.

– Ott! Nézzék azt a jelet!

A koporsó mögötti falon, majdnem a mennyezetig érve, egy újabb véset volt látható. Ez részletesebben ábrázolta a fát – egy göcsörtös, öreg tölgyet, amelynek törzsében mintha egy szív pulzálna.

Elias izgatottan a falhoz sietett, és fáklyáját közelebb emelte, hogy jobban lásson.

– Ez az! – kiáltotta. – A lüktető fa! Ez kell, hogy legyen a kulcs!

Jegyzetfüzetébe gyorsan felvázolta a tölgyfa képét, mellé pedig saját elméletét írta: "Biológiai anomália – szívátültetés egy fába? Lehetséges magyarázat: a fa élő szövetei befogadták az emberi szervet, szimbiózisban élnek. A fa táplálja a szívet, a szív pedig életben tartja a gazdatestet, függetlenül annak fizikai állapotától."

Anna türelmetlenül figyelte Elias jegyzetelését.

– És ez hogyan segít nekünk megölni az arisztokratát? – kérdezte végül.

– Ha megtaláljuk és elpusztítjuk a fát, akkor vele együtt a szív is elpusztul – válaszolta Elias, fel sem nézve a jegyzeteiből. – És ha a szív elpusztul...

– Akkor az uraság is meghal – fejezte be Anna, szemében a felismerés szikrájával. – Véglegesen.

Lucian atya közben a koporsó másik oldalához lépett, ahol újabb véseteket fedezett fel. Ezek egy rituálét ábrázoltak – egy nőt, aki egy tőrrel a saját mellkasába szúr, majd a vérző szívet egy fa gyökerei közé helyezi.

– Ez nem csak biológia, doktor – mondta halkan. – Ez mágia. Sötét, ősi mágia, amely megcsúfolja a természet és Isten törvényeit.

Elias felnézett jegyzeteiből, és egy pillanatig tanulmányozta a pap arcát. Az idős ember szemében félelem és eltökéltség keveredett.

– Nevezze, ahogy akarja, atyám – válaszolta végül. – Én tudományos magyarázatot keresek, ön spirituálisat. De a célunk ugyanaz: meg kell állítanunk az uraságot.

Anna türelmetlenül toppantott.

– Akkor mire várunk? Keressük meg azt az átkozott fát, és vágjuk ki!

– Nem lesz olyan egyszerű – figyelmeztette Lucian atya. – A fa védve van. Az átok... a mágia... nem adja fel könnyen.

– És hol találjuk ezt a fát? – kérdezte Elias, körbenézve a barlangban, mintha a válasz ott rejtőzne valahol a falak között.

Lucian a koporsó belsejére mutatott, a földszerű anyagra.

– Ez nem csak föld. Ez a fa földje. A boszorkány a saját vérével keverte, hogy megőrizze a kapcsolatot a fával és a szívvel.

Anna hitetlenkedve nézett a papra.

– Honnan tudja ezt?

– A jelek – válaszolta Lucian, a falra mutatva. – És... érzem. A gonosz jelenléte erős ebben a földben.

Elias szkeptikusan felvonta a szemöldökét, de nem vitatkozott. Ehelyett óvatosan vett egy mintát a földből, és egy kis üvegcsőbe helyezte, amit a zsebéből húzott elő.

– Elemezni fogom – mondta. – Talán segít megtalálni a fát.

Anna türelmetlenül járkált a barlangban, pisztolyát szorongatva.

– Nincs időnk tudományos kísérletekre, doktor. Az uraság bármikor visszatérhet, és akkor...

Szavait hirtelen megszakította egy halk nesz – apró karmok kaparászása a kövön. A barlang sarkaiból patkányok iszkoltak elő, mintha menekülnének valami elől. A rágcsálók pánikszerűen rohantak keresztül a barlangon, néhányuk egyenesen az ott álló emberek lábai között.

– Mi az ördög...? – kezdte Anna, de Lucian atya felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson.

A katakombákban síri csend lett, csak a víz csepegése és a saját lélegzetük hangja hallatszott. Aztán, a távolból, egy mély, torokhangú üvöltés törte meg a csendet. A hang visszhangzott a falak között, mintha a föld maga sikoltana.

– Az uraság – suttogta Elias, és önkéntelenül is közelebb húzódott a többiekhez.

Anna azonnal felemelte a pisztolyát, és a barlang bejárata felé fordult.

– Jön – mondta halkan, hangjában most először csendült félelem.

Lucian atya gyorsan a koporsóhoz lépett, és egy rövid imát mormolt, miközben szenteltvizet hintett a földre. A latin szavak furcsán visszhangzottak a barlangban, mintha a falak maguk is válaszolnának rájuk.

– Ez talán lelassítja – mondta, amikor befejezte. – De nem állítja meg.

Elias gyorsan összeszedte jegyzeteit, és a zsebébe süllyesztette az üvegcsövet a földmintával.

– Mennünk kell – mondta határozottan. – Meg kell találnunk a fát, mielőtt ő megtalál minket.

Anna bólintott, és a barlang túlsó végébe mutatott, ahol egy másik folyosó nyílt.

– Arra. Talán van másik kijárat.

Lucian atya egy utolsó pillantást vetett a koporsóra és a falra vésett jelekre, majd követte a másik kettőt. Ahogy elhagyták a barlangot, a távolból újabb üvöltés hallatszott, ezúttal közelebbről.

– Siessenek – sürgette őket a pap. – Érzi a jelenlétünket.

A trió gyorsan haladt a szűk folyosón, fáklyáik fénye imbolygó árnyékokat vetett a falakra. Elias elméje lázasan dolgozott, próbálva összerakni a kirakós darabjait.

– A fa... – mondta halkan, miközben haladtak. – Ha a boszorkány a szívét a fába ültette, és az uraság az ő leszármazottja...

– Akkor a fa tartja életben – fejezte be Anna. – Ezért nem lehet megölni.

– Pontosan – bólintott Elias. – Ez egy rendkívüli biológiai anomália. A fa és az ember szimbiózisban élnek, a fa táplálja a szívet, a szív pedig életben tartja az arisztokratát, függetlenül attól, milyen sérüléseket szenved a teste.

– Ez nem biológia, doktor – ismételte Lucian atya. – Ez fekete mágia. A boszorkány megszegte a természet törvényeit, és ezért fizetnie kell... ahogy a leszármazottjának is.

Elias nem válaszolt, de jegyzetfüzetébe újabb elméletet írt: "A fa mint biológiai horgony – a halhatatlanság kulcsa? A szív átültetése egy másik élő organizmusba lehetővé teszi a tudat fennmaradását a test halála után is? Lehetséges tudományos magyarázat: a fa gyökerei és az emberi szív erei között kialakult kapcsolat..."

– Doktor, most nem a jegyzeteivel kellene foglalkoznia – sziszegte Anna, megragadva Elias karját. – Az életünkért futunk.

Elias vonakodva eltette a jegyzetfüzetét, és gyorsított a tempón. A folyosó egyre keskenyebb lett, a levegő pedig nehezebb és dohosabb. A falakról víz csöpögött, és a padló síkossá vált a nyirkosságtól.

Hirtelen Lucian atya megállt, és felemelte a kezét.

– Várjanak – suttogta. – Hallják?

A trió mozdulatlanná dermedt, és feszülten hallgatózott. A távolból halk, ritmikus hang hallatszott – mintha egy szív dobogna a föld mélyén.

– A fa – suttogta Elias izgatottan. – Érezzük a pulzálását!

– Vagy az arisztokrata szívét – tette hozzá Lucian atya komoran.

Anna a hang irányába fordult, és elszántan bólintott.

– Akkor arra kell mennünk. Megtaláljuk a fát, és véget vetünk ennek az egésznek.

– És ha az uraság is ott van? – kérdezte Elias, hangjában aggodalom csendült.

Anna keményen a tudósra nézett, szemében eltökéltség égett.

– Akkor szembenézünk vele. Nincs más választásunk.

Lucian atya bólintott, és rózsafüzérét szorongatva halkan imádkozni kezdett.

– Isten legyen velünk – suttogta, majd a trió elindult a dobogó hang irányába, készen arra, hogy szembenézzen a tartomány legsötétebb titkával.

4. A vadászat éjszakája

Ahogy a trió kilépett a katakombákból, a kastély nagyterme tárult eléjük, és a látvány mindannyiukat megdöbbentette. A hatalmas, boltíves mennyezet alatt groteszk faragások borították a falakat, mintha egy őrült művész álmai öltöttek volna testet a fában és kőben. Démoni arcok, eltorzult testek és mitikus szörnyek néztek le rájuk minden irányból, szemükben mintha élet csillant volna a fáklyák imbolygó fényében.

A terem hosszabb fala mentén egy hatalmas, lángoló kandalló állt, amelynek tüze vöröses-narancssárga fénnyel vonta be a környező tárgyakat, hosszú, táncoló árnyékokat vetve a padlóra és a falakra. A láng fénye megcsillant a falakon függő régi fegyvereken és pajzsokon, amelyek néma tanúi voltak a kastély véres történelmének.

Elias lassan körbefordult, jegyzetfüzetét előhúzva, hogy feljegyezze a terem különös részleteit. – Rendkívüli – mormogta magának. – Ez az építészet évszázadokkal megelőzi a korát. Mintha...

Szavait hirtelen egy hideg, gúnyos kacaj szakította félbe, amely mintha a falakból magukból szűrődött volna elő. A trió összerezzent, és azonnal védekező állásba helyezkedett.

Az árnyékból egy alak lépett elő, olyan kecsesen és hangtalanul, mintha maga is csak egy árnyék lenne. Az uraság – mert kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az – sápadt volt és elegáns, fekete öltönye tökéletesen szabott, mintha egy másik korból lépett volna elő. De a szeme vad volt és éhes, mint egy ragadozóé, amely épp most talált rá a prédájára.

– Üdvözlöm önöket, kedves betolakodók – szólalt meg az arisztokrata, hangja selymes és kulturált, de minden szava mögött ott bujkált a fenyegetés. – Milyen bátor és ostoba dolog volt idejönni. Talán azt hitték, felfedhetik titkaimat? Vagy netán... legyőzhetnek engem?

Anna nem várt tovább. Villámgyorsan előrántotta pisztolyát, és habozás nélkül lőtt. A dörrenés visszhangzott a nagyteremben, és az uraság mellkasán vérfolt jelent meg.

De ahelyett, hogy összeesett volna, az úr csak nevetett. A trió döbbenten nézte, ahogy a seb pillanatok alatt bezáródott, nem hagyva maga után mást, csak egy apró lyukat az egyébként makulátlan öltönyön.

– Igazán, kedvesem? – kérdezte az arisztokrata, hangjában szórakozottság csengett. – Azt hitted, ilyen egyszerű lesz?

Mielőtt bárki reagálhatott volna, az uraság villámgyorsan mozgásba lendült. Olyan sebességgel, amit emberi szem alig követhetett, Lucian atya felé vetette magát, karmos kezével a pap torka felé kapva.

Elias, aki eddig dermedten állt, most ösztönösen cselekedett. Megragadott egy nehéz, bronz kandelábert a közeli asztalról, és teljes erejéből az uraság felé hajította. A súlyos tárgy eltalálta a támadót, aki egy pillanatra megtántorodott, épp elég időt adva Luciannak, hogy hátralépjen és keresztet vessen.

– Az Úr nevében, távozz, démon! – kiáltotta az atya, rózsafüzérét az arisztokrata felé tartva.

Anna újra lőtt, ezúttal a lény fejét célozva meg. A golyó áthatolt az uraság koponyáján, de ő csak megrázta a fejét, mintha egy bosszantó legyet hessegetne el.

– Igazán szórakoztató – mondta az uraság, miközben a seb a fején is gyorsan begyógyult. – De azt hiszem, eleget játszottunk. Ideje, hogy megismerjétek az igazi félelmet.

Azzal egy gyors mozdulattal egy rejtett ajtó felé indult, amely eddig észrevétlen maradt a faragások között. Mielőtt a trió reagálhatott volna, az uraság kacagva eltűnt az ajtó mögött, amely azonnal becsukódott mögötte.

A nagyteremben hirtelen csend lett. Csak a kandalló tüzének ropogása és a trió ziháló lélegzete hallatszott. Mindhárman sokkos állapotban voltak, alig tudva feldolgozni, amit az imént láttak.

Elias volt az első, aki megtörte a csendet. Remegő kézzel igazgatta szemüvegét, és halkan, szinte önmagának mondta:

– Ez... ez nem tudomány. Ez valami más.

Lucian atya szigorúan nézett rá, szemében a hit és a félelem keveréke tükröződött.

– Mondtam önnek, doktor – szólalt meg komoran. – Ez nem a tudomány birodalma. Itt sötétebb erők munkálkodnak.

Anna, aki még mindig a pisztolyát szorongatta, dühösen fordult feléjük.

– Nem érdekel, hogy tudomány vagy mágia! – csattant fel. – Az a szörnyeteg megölte az öcsémet, és most itt volt, karnyújtásnyira... és mi hagytuk elmenekülni!

Elias mély lélegzetet vett, próbálva összeszedni gondolatait. A tudományos elméje küzdött, hogy megértse, amit látott, de tudta, hogy a hagyományos magyarázatok itt csődöt mondanak.

– Igaza van, Anna – mondta végül. – Nem számít, mi ez. Meg kell állítanunk, mielőtt újra öl.

Lucian bólintott, és a rejtekajtó felé indult.

– Az erdőbe menekült – mondta. – Oda kell követnünk.

A trió egy pillanatig egymásra nézett. Mindannyian tudták, hogy amit az imént tapasztaltak, az csak a kezdet volt. Az igazi próbatétel még előttük állt.

– Rendben – mondta végül Anna, újratöltve pisztolyát. – Menjünk, és fejezzük be, amit elkezdtünk.

Elias és Lucian bólintottak, és együtt indultak a rejtekajtó felé. A nagyterem groteszk faragásai mintha figyelték volna őket, ahogy elhagyták a helyiséget, belépve az ismeretlen veszélyekkel teli éjszakába.

A rejtekajtó súlyos vaskerete nyikorogva engedett Elias határozott nyomásának, és a tudós azonnal a sötét nyílás felé lépett, nem törődve a mögötte álló társai aggodalmával. A fáklya lángja megremegett a hirtelen légmozgástól, árnyékokat táncoltatva a nyirkos falakon, amelyek úgy vették körül a bejáratot, mint egy óriási szörnyeteg torka.

– Várjon, doktor! – kiáltott utána Anna, pisztolyát szorongatva. – Nem tudhatjuk, mi vár odabent.

Elias azonban már félig eltűnt a sötétségben, tudományos kíváncsisága felülkerekedett az óvatosságán. A fáklya fénye alig hatolt át a sűrű homályon, amely az alagút mélyén várakozott, mint valami élő entitás.

– Jöjjenek! – szólt vissza türelmetlenül. – Ha meg akarjuk állítani, meg kell értenünk a titkát!

Anna dühösen fújtatott, de követte a tudóst, Lucian atya pedig szorosan a nyomukban haladt, rózsafüzérét szorongatva, ajkai néma imát formáltak. A titkos ajtó mögött egy szűk, lefelé vezető folyosó tárult eléjük, amelynek falait közvetlenül a vulkáni kőzetből vájták ki. A kőzet fekete volt és hideg, mintha minden meleget elnyelt volna a környezetéből.

– Ez ostobaság, csapda lehet – morogta Anna, miközben óvatosan haladt előre, pisztolyát készenlétben tartva. – Az a szörnyeteg pontosan tudja, hogy követjük.

Elias nem válaszolt, tekintete a folyosó falait vizsgálta, amelyeken furcsa, tekergőző minták futottak végig, mintha a kő maga is élne és lélegezne. A fáklya fénye megcsillant a nedves felületen, ezerszeres visszatükröződésben, mintha csillagok ragyognának a föld mélyén.

– Nézze ezeket a formációkat – suttogta végül, ujjával követve a mintákat. – Ezek nem természetes képződmények. Valaki... vagy valami... szándékosan alakította így a kőzetet.

– Nem érdekelnek a geológiai megfigyelései, doktor – szakította félbe Anna türelmetlenül. – Az a szörnyeteg megölte az öcsémet, és most itt volt, karnyújtásnyira... és mi hagytuk elmenekülni!

– Végtelenül sajnálom, hogy magát semmi nem érdekli – sóhajtott csalódottan Elias.

Lucian atya halkan köhintett, jelezve, hogy ő is jelen van.

– Mindkettőjüknek igaza van – mondta nyugodt hangon. – A doktor megfigyelései fontosak lehetnek, de nem szabad elfelejtenünk, miért vagyunk itt. Az arisztokrata veszélyes, és minden pillanatban ránk támadhat.

A trió lassan haladt előre az alagútban, amely egyre mélyebbre vezetett a föld gyomrába. A levegő nehéz volt és dohos, mintha évszázadok óta nem lélegzett volna benne élő ember. A falakról víz csöpögött, monoton ritmusban, mint egy ódon óra ketyegése, amely az idő múlását méri ebben az időtlen helyen.

Ahogy mélyebbre hatoltak, a folyosó hirtelen kiszélesedett, és egy tágas terembe értek. Elias megállt a bejáratnál, fáklyáját magasra emelve, hogy jobban lásson. Az eléjük táruló látvány még az ő tudományos elméjét is megdöbbentette.

A terem egy hatalmas, kupolás laboratórium volt, amelynek falait ugyanaz a fekete vulkáni kőzet alkotta, mint a folyosóét. A mennyezetről különös, rézből készült szerkezetek lógtak, amelyek úgy néztek ki, mint óriási pókok, karjaikkal a padló felé nyúlva. A falak mentén üvegszekrények sorakoztak, bennük ismeretlen folyadékokkal teli lombikok és kémcsövek.

De a legmegdöbbentőbb a terem közepén álló hatalmas szerkezet volt. Egy mozgóképet rögzítő gép, nagyobb és bonyolultabb, mint bármi, amit Elias valaha látott. A gép masszív volt, fémkeretét rézlemezek borították, és a tetején egy üveggömb helyezkedett el, amelyben kékes fény pulzált, mint egy élő szív.

– Hihetetlen – suttogta Elias, és azonnal a géphez sietett, tudományos kíváncsisága minden óvatosságot félresöpört. – Ez a technológia elképzelhetetlenül fejlett.

Anna gyanakvóan körbenézett a teremben, pisztolyát még mindig készenlétben tartva.

– Nekem nem tetszik ez a hely – mondta halkan. – Érzik ezt a... vibrálást a levegőben?

Lucian atya bólintott, és keresztet vetett.

– A gonosz jelenléte erős itt – suttogta. – Ez nem természettudomány, doktor. Ez valami más... valami sötétebb.

Elias azonban már teljesen elmerült a gép vizsgálatában. Ujjaival óvatosan végigsimított a rézfelületen, érezve a fém alatt pulzáló energiát. A gép körül kisebb szerkezetek sorakoztak, mindegyik zümmögött és szikrázott, mintha élne.

Az egyik különösen lenyűgöző volt: 30 centiméter átmérőjű rézgolyók lógtak a mennyezetről, mintha teraszlámpák lennének. Ívelt, pattogó elektromos töltések haladtak át köztük rendszeresen, a levegőt ózonszaggal megtöltve.

– Ezek a gömbök... – mormogta Elias, miközben jegyzetfüzetét előhúzta kabátja belső zsebéből. – Valamilyen energiatovábbító rendszer részei lehetnek. De mihez kell ennyi energia?

Anna türelmetlenül járkált a teremben, tekintete minden sarkot, minden árnyékot alaposan megvizsgált.

– Nem kellene itt időznünk – mondta feszülten. – Az a szörnyeteg bármikor visszatérhet.

Lucian atya eközben a laboratórium másik végét vizsgálta, ahol egy különös, oltárra emlékeztető emelvény állt. Az emelvényen egy vastag, bőrkötéses könyv feküdt, lapjai sárgák voltak a kortól.

– Doktor – szólalt meg halkan. – Azt hiszem, ezt látnia kell.

Elias vonakodva hagyta ott a gépet, és Lucianhoz sietett. A könyv nyitva volt, és lapjain furcsa, tekergőző szimbólumok sorakoztak, amelyek kísértetiesen hasonlítottak a folyosó falain látott mintákra.

– Ez... ez nem emberi írás – suttogta Elias, miközben óvatosan lapozott a könyvben. – Vagy legalábbis nem olyan, amit ismerek.

– Mert nem is emberi – válaszolta Lucian komoran. – Ez a Necronomicon egy ritka változata. Egy ősi, tiltott könyv, amely a halál és a halhatatlanság titkait tartalmazza.

Anna közelebb lépett, és a könyvre pillantott.

– És ez hogyan segít nekünk megölni azt a szörnyeteget? – kérdezte türelmetlenül.

Elias nem válaszolt azonnal, tekintete a könyv lapjain futott végig, próbálva megfejteni a szimbólumokat. Végül felnézett, szemében a felismerés szikrájával.

– Ez nem csak egy könyv – mondta lassan. – Ez egy napló. Az arisztokrata naplója. Leírja a kísérleteit... a halhatatlanság keresését.

Lucian bólintott, arca komor volt.

– És úgy tűnik, megtalálta, amit keresett – tette hozzá halkan.

Elias visszafordult a terem közepén álló géphez, és most már más szemmel nézte. A pulzáló kék fény, a szikrázó rézgömbök, a zümmögő energia – mind egy célt szolgáltak.

– Ez nem egyszerű mozgóképrögzítő – mondta, miközben körbejárta a gépet. – Ez valami sokkal komplexebb. Egy eszköz, amely képes manipulálni az élet és halál határát.

Anna türelmetlenül toppantott.

– Beszéljen érthetően, doktor! Mit jelent ez?

Elias mély lélegzetet vett, próbálva rendezni gondolatait.

– Azt hiszem, az uraság ezt a gépet használta, hogy fenntartsa a kapcsolatot a boszorkány szívével – a fával. A kripta jelei és ez a laboratórium... minden összekapcsolódik. A fa táplálja a szívet, a szív életben tartja az uraságot, és ez a gép erősíti a kapcsolatot közöttük.

Lucian atya a géphez lépett, és óvatosan megérintette az üveggömböt, amelyben a kékes fény pulzált.

– Érzem benne a gonosz jelenlétét – suttogta. – Ez nem csak tudomány, doktor. Ez fekete mágia, amely megcsúfolja a természet és Isten törvényeit.

Elias kétkedőn felvonta a szemöldökét, de nem vitatkozott. Ehelyett a gép vezérlőpultjához lépett, és tanulmányozni kezdte a különböző kapcsolókat és tárcsákat.

– Ha megértjük, hogyan működik, talán ellene fordíthatjuk – mondta, miközben óvatosan megérintett egy rézkart.

Abban a pillanatban a gép hirtelen életre kelt. Az üveggömb fénye erősebben pulzált, és a rézgömbök között szikrázó elektromos ívek jelentek meg. A teremben lévő összes szerkezet zümmögni és vibrálni kezdett, mintha egy láthatatlan erő életre keltette volna őket.

– Mit tett, doktor? – kiáltott fel Anna, miközben hátrált a növekvő energiamezőtől.

Elias maga is meglepődött, és próbálta visszaállítani a kart eredeti helyzetébe, de az nem mozdult.

– Nem tudom! – válaszolta, hangja feszült volt. – Valami aktiválódott, amikor megérintettem a vezérlőt!

Lucian atya a gép és a trió közé lépett, rózsafüzérét magasra emelve.

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti – kezdte az imát, hangja erős volt és határozott.

A gép zümmögése hirtelen megváltozott, mélyebb, fenyegetőbb hanggá alakult. Az üveggömb fénye vörösre váltott, és a rézgömbök között futó elektromos ívek erősebben szikráztak.

És akkor, a növekvő káosz közepette, egy alak jelent meg a laboratórium túlsó végében. Az uraság volt az, sápadt arca vörösen izzott a gép fényében, szemében őrült tűz égett.

– Látom, felfedezték kis műhelyemet – szólalt meg, hangja selymes volt és kulturált, de minden szava mögött ott bujkált a fenyegetés. – Lenyűgöző, nem igaz? A tudomány és a mágia tökéletes egyesülése.

Elias előrelépett, szemében a tudományos kíváncsiság és a félelem keveréke tükröződött.

– Hogyan működik? – kérdezte, próbálva időt nyerni. – Hogyan tartja fenn a kapcsolatot a fával?

Az uraság elmosolyodott, fogai fehéren csillogtak a vörös fényben.

– Ó, doktor, ha elmondanám, az elvenné a felfedezés örömét – válaszolta gúnyosan. – De talán egy kis demonstráció segít megérteni.

Azzal az uraság a géphez lépett, és egy gyors mozdulattal megérintett egy gombot a vezérlőpulton. A gép zümmögése felerősödött, és az üveggömb fénye olyan intenzívvé vált, hogy a trió kénytelen volt elfordítani a tekintetét.

– A vér az élet, doktor – folytatta az uraság, miközben a gép energiája körülötte örvénylett. – És a szív a vér otthona. Nagyanyám megértette ezt, amikor szívét a fába ültette. És én... tökéletesítettem a művét.

Anna nem bírta tovább. Előrántotta pisztolyát, és az arisztokratára célzott.

– Elég a fecsegésből! – kiáltotta, és meghúzta a ravaszt.

A dörrenés visszhangzott a laboratóriumban, és a golyó eltalálta az arisztokratát, de az meg sem rezzent. A mellkasán nyílt seb pillanatok alatt bezáródott.

– Igazán, kedvesem? – kérdezte az arisztokrata, hangjában szórakozottság csengett. – Még mindig nem értik, igaz? Nem lehet megölni azt, aki már nem él.

Elias közben észrevett valamit. A gép pulzálása és az arisztokrata szívverése tökéletes szinkronban voltak. És amikor a golyó eltalálta, a gép energiája mintha felerősödött volna, segítve a regenerációt.

– A gép – suttogta Elias. – A gép tartja fenn a kapcsolatot közte és a fa között. Ha megszakítjuk a kapcsolatot...

Lucian atya bólintott, megértve a tudós gondolatmenetét.

– Akkor sebezhető lesz – fejezte be a mondatot.

Az uraság, mintha megérezte volna a veszélyt, hirtelen a gép elé lépett, védelmezően kitárva karjait.

– Nem érintik meg a munkámat! – sziszegte, hangja most már elvesztette kulturált tónusát, és valami mélyebb, állatiasabb hang tört elő belőle.

Anna újra lőtt, ezúttal a gépet célozva meg, de az uraság villámgyorsan mozgott, és testével fogta fel a golyót.

– Futás! – kiáltotta Elias, megragadva a könyvet az oltárról. – Vissza kell jutnunk a felszínre!

A trió az alagút bejárata felé rohant, miközben az uraság dühödt üvöltéssel utánuk vetette magát. De mielőtt elérte volna őket, a gép hirtelen sisteregni kezdett, és az üveggömb megrepedezett.

– Nem! – kiáltotta az arisztokrata, és visszafordult a géphez, próbálva megmenteni a szerkezetet.

Ez a pillanat elég volt a csapatnak, hogy elérjék az alagút bejáratát. Ahogy futottak felfelé a szűk folyosón, mögöttük a laboratórium fényei vibrálni kezdtek, majd kialudtak. Egy utolsó, dühödt üvöltés hallatszott, majd csend lett.

– Mi történt? – kérdezte Anna lihegve, amikor elérték a titkos ajtót, és visszajutottak a kastély nagytermébe.

Elias a könyvet szorongatta, arca sápadt volt a kimerültségtől és a felismeréstől.

– A gép... túlterhelte magát – válaszolta. – Az energiamező összeomlott, amikor az arisztokrata megpróbálta megmenteni.

– De ez nem jelenti azt, hogy legyőztük – figyelmeztette őket Lucian atya. – Csak időt nyertünk. A kapcsolat a fa és közte még mindig létezik.

Elias bólintott, és a könyvre pillantott, amelyet még mindig a kezében tartott.

– De most már tudjuk, hogyan működik – mondta halkan. – És ez a tudás lehet a kulcs a legyőzéséhez.

A nagyteremben csend lett, csak a kandalló tüzének ropogása hallatszott. A trió kimerülten állt, tudva, hogy a harc még nem ért véget, de egy lépéssel közelebb kerültek a rejtély megoldásához.

És akkor, a csendben, egy őrült kacaj hallatszott a rejtekajtó felől. Az uraság állt ott, ruhája tépett volt, arca kormos a gép robbanásától, de szemében még mindig ott égett az őrült tűz.

– Azt hiszitek, legyőzhettek? – kérdezte, hangja rekedtes volt a dühtől. – Azt hiszitek, egy egyszerű gép tartja bennem az életet? Ostobák! A fa az igazi forrás, és amíg az áll, én is élek!

Azzal az uraság egy gyors mozdulattal az egyik ablakhoz ugrott, betörte az üveget, és kiugrott rajta, eltűnve az éjszakában.

– Az erdőbe menekült – mondta Anna, az ablakhoz sietve. – A fához.

---

A kastély ajtaja hatalmas döndüléssel csapódott ki, ahogy a csapat kirohant az épületből. A fáklyák fénye vad táncot járt a sűrű ködben, amely halotti lepelként telepedett az erdőre . Dr. Elias Thorne zihálva markolta jegyzetfüzetét, miközben Anna Varga pisztolyát előreszegezve haladt, szemei élesen pásztázták a homályos környezetet. Lucian atya a hátvédet biztosította, rózsafüzérét szorongatva, ajkai néma imát mormoltak.

Az erdő maga mintha életre kelt volna körülöttük. A csavarodott, göcsörtös fák ágai karmokként nyúltak feléjük, a szél pedig olyan hangon süvített át közöttük, mintha a természet maga sóhajtozott volna kínjában. A talaj nedves volt és süppedős, minden lépésnél cuppogó hangot adott, mintha az anyaföld maga próbálná visszatartani őket.

– Maradjanak közel – suttogta Anna, pisztolyát két kézzel tartva. – Érzem a jelenlétét.

Elias idegesen igazgatta szemüvegét, tekintete ide-oda cikázott a fák között. A tudományos elméje küzdött, hogy megértse, amit az elmúlt órákban látott – a laboratórium fantasztikus gépeit, az uraság természetellenes regenerálódását, a kripta titkait.

– Ez lehetetlen – mormogta maga elé. – Biológiailag lehetetlen.

– A gonosz nem törődik az ön tudományos korlátaival, doktor – válaszolta Lucian atya halkan, miközben keresztet vetett. – Amit itt látunk, az túlmutat a fizika törvényein.

Hirtelen mozgás támadt a fák között. Egy árnyék suhant át a ködön, olyan gyorsan, hogy emberi szem alig követhette. A csapat azonnal védekező állásba helyezkedett, hátukat egymásnak vetve.

– Ott! – kiáltotta Anna, és pisztolyát a mozgás irányába fordította.

A köd lassan oszlani kezdett, és a holdfény megvilágította az előttük álló alakot. Az uraság ott állt, alig tíz lépésnyire tőlük, elegáns öltönyében, amely most szakadt és koszos volt a menekülés során. Sápadt arca szinte világított a homályban, szemei vörös tűzzel égtek, és ajkain kegyetlen mosoly játszott.

– Milyen megható – szólalt meg az arisztokrata, hangja selymes és kulturált, de minden szava mögött ott bujkált a fenyegetés. – Három kis egér, akik azt hiszik, legyőzhetik a macskát.

Anna nem várt tovább, felemelte pisztolyát, de mielőtt lőhetett volna, Lucian atya előrelépett, rózsafüzérét magasra emelve.

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti – kezdte az imát, hangja erős volt és határozott, latin szavai úgy visszhangoztak az erdőben, mintha egy láthatatlan katedrális falai között állnának.

Az uraság arca megrándult, mintha fájdalom érte volna. Egy pillanatra megtorpant, és láthatóan küzdött, hogy előre lépjen. A levegő szinte vibrált körülötte, és a köd örvényleni kezdett, mintha láthatatlan erők csaptak volna össze.

– Folytassa, atyám! – kiáltotta Elias, látva a hatást. – Működik!

Lucian atya folytatta az imát, hangja egyre erősebb lett, miközben a rózsafüzér gyöngyei között futottak ujjai. Az uraság dühösen felüvöltött, a hang nem emberi torokból tört elő, hanem valami mélyebb, ősibb helyről.

– Ostobák! – sziszegte. – A ti kis imáitok nem állíthatnak meg engem! Én örökkévaló vagyok!

Anna kihasználta a pillanatot, felemelte pisztolyát, célzott, és lőtt. A dörrenés visszhangzott az erdőben, és a golyó az uraság vállát találta el. Vér fröccsent, de a seb szinte azonnal gyógyulni kezdett.

Az uraság dühödten fordult Anna felé, de a lövés és az ima együttes hatása láthatóan gyengítette. Mozdulatai lassabbak voltak, kevésbé koordináltak. Mégis, villámgyorsan Elias felé vetette magát, karmos kezével a tudós torka felé kapva.

Elias, aki eddig a jegyzetfüzetébe firkált, ösztönösen felemelte a fáklyáját védekezésül. A lángok megvilágították az arisztokrata eltorzult arcát, ahogy rávetette magát. A tűz megérintette a támadó bőrét, és meglepő módon hatással volt rá – az uraság felüvöltött fájdalmában, ahogy a láng megperzselte arcát.

– A tűz! – kiáltotta Elias. – A tűz hatással van rá!

Az arisztokrata hátratántorodott, kezét égett arcára szorítva. A seb, ellentétben a golyó okozta sérüléssel, nem gyógyult azonnal. Fekete, égett hús szaga töltötte meg a levegőt.

– Átkozottak! – sziszegte az arisztokrata, hangja most már kevésbé volt emberi, inkább egy vadállat morgására emlékeztetett. – Ezért megfizettek!

De az uraság ahelyett, hogy újra támadott volna, megfordult, és elmenekült a sötétségbe. A köd azonnal összecsapott mögötte, mintha elnyelte volna alakját.

A csapat lihegve állt az erdő közepén, a fáklya fénye megvilágította kimerült arcukat. Lucian atya lassan leengedte a rózsafüzért, és keresztet vetett.

– A hit gyengíti, de nem elég – mondta halkan, hangja remegett a kimerültségtől. – A gonosznak mélyebb gyökerei vannak ebben a földben.

Anna bosszúsan fújtatott, miközben újratöltötte pisztolyát.

– Akkor a golyóimnak kell végezni vele – jelentette ki határozottan, de hangjában ott bujkált a kétség. – Láttuk, hogy a tűz megsebezte. Talán nem is olyan sebezhetetlen, mint hittük.

Elias jegyzetfüzetébe firkált, gondolatai lázasan dolgoztak.

– A tűz... és az ima... mindkettő hatással volt rá – mondta, félig magának. – Talán a kombinációjuk... Vagy valami más, amit még nem értünk.

A tudós felnézett, és tekintete találkozott Anna és Lucian tekintetével. A három különböző lélek – a tudós, a bosszúálló és a pap – most először érezte az igazi összhangot. Mindannyian tudták, hogy csak együtt, egyesített erővel győzhetik le az arisztokratát.

– Vissza kell térnünk a kastélyba – mondta végül Elias. – A laboratóriumban és a kriptában talált nyomok... a lüktető fa... Minden összefügg. Ha megértjük a kapcsolatot, talán megtaláljuk a módját, hogyan állítsuk meg végleg.

Anna bólintott, tekintete az erdő sötétjét pásztázta, ahol az arisztokrata eltűnt.

– De sietnünk kell – mondta. – Most gyenge, de nem tudjuk, meddig marad így. És a falusiak... ha megtudják, mi történt, fáklyákkal és vasvillákkal jönnek.

Lucian atya mély lélegzetet vett, és megigazította reverendáját.

– Az Úr vezetni fog minket – mondta halkan. – De Anna kisasszonynak igaza van. Az idő ellenünk dolgozik.

A trió elindult vissza a kastély felé, fáklyáik fénye apró szigeteket képezett a mindent elnyelő ködben. Az erdő csendje nyomasztó volt, csak a távoli bagolyhuhogás és a szél susogása törte meg. De mindannyian tudták, hogy ez csak a vihar előtti csend – az igazi megpróbáltatás még előttük állt.

Elias még egyszer visszapillantott a homályba, ahol az uraság eltűnt. Tudományos elméje még mindig küzdött, hogy megértse a természetfeletti jelenségeket, de most először érezte, hogy talán vannak dolgok, amelyek túlmutatnak a racionális magyarázatokon. És ez a gondolat, bármilyen ijesztő is volt, valahogy felszabadította.

– Gyerünk – mondta határozottan. – Nincs vesztegetni való időnk.

Hármójuk alakja lassan eltűnt a ködben, ahogy a kastély felé haladtak, készen arra, hogy szembenézzenek a végső próbatétellel.

---

A kastély sziluettje sötéten rajzolódott ki az éjszakai égbolton, ahogy a trió kilépett az erdő sűrűjéből. A kastély előtti térre érve azonban megtorpantak. A hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt fáklyák fénye táncolt a sötétben, és dühös kiáltások törték meg az éjszaka csendjét. A falu népe – férfiak és nők egyaránt – vasvillákkal, fejszékkel és fáklyákkal felfegyverkezve gyűlt össze, élükön Karllal, a vadásszal.

– Égessük porig az átkozott helyet! – üvöltötte Karl, magasra emelve fáklyáját. A tömeg egyetértően morajlott, és a kaput kezdte döngetni.

Elias döbbenten figyelte a jelenetet. Tudományos elméje küzdött, hogy megértse a tömeg irracionalitását, a kollektív őrületet, amely úrrá lett rajtuk.

– Meg kell állítanunk őket – mondta határozottan, és elindult a tömeg felé. – Ha felgyújtják a kastélyt, elveszíthetünk minden nyomot, ami a halhatatlanság titkához vezethet.

Anna megragadta a karját, és visszarántotta.

– Hagyja őket – sziszegte. – Megérdemli ez a hely, hogy porig égjen. Minden kő, minden gerenda bűnrészes az öcsém halálában.

Elias kiszabadította magát Anna szorításából, és a tömeg felé sietett. A falusiak észrevették közeledését, és néhányan feléje fordultak, szemükben gyanakvás és félelem tükröződött.

– Emberek! – kiáltotta Elias, kezét feltartva, hogy lecsillapítsa őket. – Hallgassanak rám! A gyilkos nincs a kastélyban! Az erdőben van, láttuk!

Karl előrelépett, arca vöröslött a dühtől és a fáklyák fényétől.

– Hazugság! – üvöltötte. – A szörnyeteg mindig ide tér vissza! Itt rejtőzik, a falak között, és onnan vadászik ránk!

A tömeg egyetértően zúgott, és újult erővel kezdte döngetni a kaput. A rozsdás vasszerkezet nyikorogva engedett a nyomásnak, és a falusiak diadalüvöltéssel özönlöttek be a kastély udvarára.

Elias tehetetlenül nézte, ahogy a tömeg elözönli az udvart. Tudta, hogy nem állíthatja meg őket, de a tudományos kíváncsisága és a racionális gondolkodása tiltakozott a pusztítás ellen.

– Ez őrültség – mormogta maga elé. – Így sosem fogjuk megtudni az igazságot.

Anna mellé lépett, arcán különös, elégedett mosoly játszott.

– Néha a tűz az egyetlen válasz, doktor – mondta halkan. – Néha csak a pusztítás hozhat megváltást.

Lucian atya is csatlakozott hozzájuk, arca komor volt, mint egy középkori szent faragott képmása.

– A tűz megtisztít – mondta halkan. – De nem old meg mindent. A gonosz mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk.

Az udvarban a falusiak már a kastély ajtaját döngették, mások a földszinti ablakokat törték be. Karl hangja túlharsogta a káoszt:

– Találjátok meg a szörnyeteget! Égessetek fel mindent, ami mozog!

Elias egy utolsó kísérletet tett, hogy észhez térítse őket.

– Emberek! – kiáltotta. – A gyilkos az erdőben van! Ha felgyújtjátok a kastélyt, csak feldühítitek, és még több ártatlan fog meghalni!

De szavai elvesztek a tömeg üvöltésében. A falusiak már betörtek a kastélyba, és fáklyáikat a függönyökhöz és a bútorokhoz érintették. Az első lángok felcsaptak a nagyterem ablakain, vöröses-narancssárga fénnyel vonva be a környező tájat.

Anna hirtelen előrelépett, és a tömeghez csatlakozott. Elias megpróbálta visszatartani, de a nő lerázta magáról a kezét.

– Mit csinál? – kiáltott utána Elias.

– Amit már régen meg kellett volna tennem – válaszolta Anna, és egy fáklyát ragadott az egyik falusi kezéből.

Elias és Lucian döbbenten nézték, ahogy Anna a kastély egyik ablakához siet, és habozás nélkül bedobja a fáklyát. Az üveg csörömpölve tört össze, és a függönyök azonnal lángra kaptak. A tűz mohón terjedt, egyik szobáról a másikra ugrott, mintha életre kelt volna.

– Anna! – kiáltotta Elias, de a nő nem fordult vissza.

Lucian atya keresztet vetett, és halkan imádkozni kezdett:

– Uram, könyörülj a bűnösökön és az ártatlan lelkeken. Vezesd őket a fény felé, és szabadítsd meg őket a gonosz láncaitól.

A kastély most már több ponton égett, a lángok az égre csaptak, és a füst fekete oszlopként emelkedett a csillagos égbolt felé. A hőség szinte elviselhetetlen volt, még a kastély előtti térről is érezni lehetett, ahogy a tűz felfalta az évszázados fát és kárpitot.

A falusiak diadalittasan üvöltöztek, egyesek táncra perdültek a lángok fényében, mások csak álltak és nézték, ahogy a gyűlölt kastély a tűz martalékává válik. Karl a tömeg közepén állt, arca izzadt és vörös volt a hőségtől és a diadaltól.

– Nézzétek! – kiáltotta. – Így pusztul el a gonosz! Így tisztul meg a falunk!

Elias tehetetlenül nézte a pusztítást. Tudományos elméje lázadozott a barbár cselekedet ellen, de valahol mélyen, egy primitívebb része megértette a tömeg motivációját – a félelmet, a haragot, a bosszúvágyat.

Anna visszatért hozzájuk, arca kipirult a hőségtől és az izgalomtól.

– Most már nincs visszaút – mondta, és hangjában nem volt megbánás, csak valami furcsa, keserű elégedettség.

– Tudja, mit tett? – kérdezte Elias, hangjában szemrehányás csengett. – Elpusztított minden nyomot, ami segíthetett volna megérteni a halhatatlanság titkát.

Anna szeme megvillant a tűz fényében.

– Nem érdekel a halhatatlanság titka, doktor – válaszolta keményen. – Csak az, hogy a gyilkos meghaljon. Örökre.

Lucian atya felnézett az imából, és komolyan nézett rájuk.

– A titok nem a kastélyban van – mondta halkan. – Hanem az erdőben. A lüktető fa... az a kulcs.

Elias lassan bólintott, emlékezve a kripta falán látott jelekre és a laboratórium feljegyzéseire.

– Igaza lehet, atyám – mondta elgondolkodva. – A fa tartja életben az arisztokratát. Ha megtaláljuk és elpusztítjuk...

– Akkor végre meghal – fejezte be Anna a mondatot, és pisztolyát szorosabban markolta.

A kastély most már teljes egészében lángokban állt. A tetőszerkezet nyögve adta meg magát a tűz erejének, és hatalmas robajjal omlott be. Szikrák ezrei szálltak az égre, mint valami groteszk tűzijáték. A falusiak üdvrivalgással fogadták a látványt, és Karl diadalittasan emelte magasba a fáklyáját.

– Látjátok? – kiáltotta. – Nincs többé kastély! Nincs többé átok!

De szavait elnyomta egy távoli, állati üvöltés, amely az erdő mélyéről szűrődött feléjük. A hang olyan volt, mint egy haldokló farkas üvöltése, de mélyebb, emberibb, és tele volt dühvel és fájdalommal.

A falusiak hirtelen elcsendesedtek, és rémülten néztek az erdő felé. A tűz fénye megvilágította a fák első sorát, de azon túl csak sötétség és köd volt.

– Az uraság – suttogta Elias. – Érzi, hogy a kastélya ég.

Anna előhúzta pisztolyát, és az erdő felé fordult.

– Jöjjön csak – mondta halkan, szinte magának. – Várom.

Lucian atya a rózsafüzérét szorongatta, és keresztet vetett.

– A gonosz nem adja fel könnyen – mondta. – És most dühösebb, mint valaha.

A falusiak, akik az imént még olyan bátrak voltak, most félni kezdtek. A távoli üvöltés és a tűz fénye által megvilágított erdő szélén táncoló árnyékok mintha életre keltek volna. Karl próbálta tartani a lelket embereiben, de hangjában már bizonytalanság csengett.

– Ne féljetek! – kiáltotta. – A szörnyeteg nem mer idejönni! A tűz távol tartja!

De szavait meghazudtolva, egy sötét alak suhant át a fák között, olyan gyorsan, hogy szinte csak egy elmosódott árnyéknak tűnt. A falusiak rémülten kiáltottak fel, és néhányan már hátrálni kezdtek.

– Meneküljünk! – kiáltotta valaki, és a tömeg pánikba esett.

A falusiak szétszéledtek, fáklyáikat és fegyvereiket elhajítva rohantak vissza a falu felé. Karl próbálta megállítani őket, de senki sem hallgatott rá. Végül ő is feladta, és a többiek után eredt.

Hamarosan csak hárman maradtak a lángoló kastély előtt. A tűz fénye megvilágította arcukat, ahogy az erdő szélét figyelték, ahol az arisztokrata alakja fel-feltűnt a fák között.

– Nem támad – jegyezte meg Elias. – Miért?

– Mert gyenge – válaszolta Lucian atya. – A kastély pusztulása gyengíti. És talán a fa is.

Anna tekintete megkeményedett.

– Akkor most kell lecsapnunk – mondta határozottan. – Meg kell találnunk azt a fát, és el kell pusztítanunk, amíg az uraság gyenge.

Elias bólintott, bár szemében még mindig ott volt a tudományos kíváncsiság.

– De hogyan találjuk meg? – kérdezte. – Az erdő hatalmas, és tele van veszéllyel.

Lucian atya a kriptában talált könyvre gondolt, és a jelek rajzára, amit Elias lemásolt.

– A jelek... – mondta halkan. – A kripta falán lévő jelek mutatják az utat. Egy tisztás az erdő mélyén, ahol a hold fénye megvilágítja a fát.

Elias előhúzta jegyzetfüzetét, és gyorsan átlapozta, míg megtalálta a rajzot.

– Igen – mondta izgatottan. – És a laboratóriumban talált térkép... ha összevetem a kettőt...

Anna türelmetlenül toppantott.

– Nincs időnk elemezgetni, doktor – mondta élesen. – Az uraság bármikor visszanyerheti az erejét. Most kell cselekednünk.

Elias vonakodva bólintott, és eltette a jegyzetfüzetét.

– Igaza van – mondta. – Induljunk.

A csapat lassan hátrált az erdő széle felé, szemüket végig a lángoló kastélyon és a fák között mozgó árnyékon tartva. A tűz fénye vörösre festette az éjszakát, és a hőség még mindig érezhető volt, de ahogy távolodtak, a hideg egyre jobban átjárta őket.

Az erdő szélén megálltak egy pillanatra, és visszanéztek. A kastély most már csak egy lángoló rom volt, tornyai összeomlottak, falai feketén meredeztek az ég felé. A tűz fénye megvilágította a környező tájat, a csavarodott fákat és a ködös dombokat.

– Nincs visszaút – mondta Anna halkan, és hangjában most először csendült némi megbánás.

– Sosem volt – válaszolta Lucian atya. – Amióta az első vér kiömlött, a sorsunk meg volt pecsételve.

Elias nem szólt, csak nézte a pusztulást, amit a tömeg okozott. Tudományos elméje még mindig küzdött, hogy megértse az emberi természet sötét oldalát, a babonát és a félelmet, amely ilyen erőszakhoz vezetett.

– Menjünk – mondta végül. – Meg kell találnunk a fát, mielőtt túl késő lesz.

Elindultak az erdő mélyére, fáklyáik fénye halvány szigeteket képezett a mindent elnyelő sötétségben. Mögöttük a kastély lángjai az égre csaptak, vörösre festve az éjszakai eget, mintha maga a pokol nyílt volna meg a földön.

Ahogy haladtak, a fák egyre sűrűbben álltak, ágaik karmokként nyúltak feléjük, mintha el akarnák kapni és visszatartani őket. A köd a lábuk körül gomolygott, és a távolból különös hangok szűrődtek feléjük – ágak reccsenése, levelek susogása, és néha egy távoli, fájdalmas nyögés, amely lehetett az uraságé, vagy csak a szél játéka a fák között.

– Maradjanak közel – suttogta Anna, pisztolyát készenlétben tartva. – És figyeljenek minden mozgásra.

Elias és Lucian bólintottak, és szorosan követték a nőt, miközben mélyebbre hatoltak az erdő sötét szívébe, a lüktető fa keresésére indulva. A kastély lángjai még mindig látszottak mögöttük, vörös derengést adva az égnek, mint egy véres hajnal előhírnöke.

5. A lüktető tölgy

Elias egy régi, megsárgult térképet szorongatott, amit a kastély laboratóriumából mentett ki. A papír szélei megpörkölődtek, de a lényeges részek még olvashatóak maradtak. A tudós szemüvegét igazgatva próbálta kivenni a halvány jelöléseket.

– Erre – mutatott balra, ahol a fák még sűrűbben álltak. – A jelek szerint a lüktető fa egy tisztáson található, nem messze innen.

Anna szótlanul bólintott, pisztolyát és egy erősen kormoló fáklyát szorongatva. Szemei élesen pásztázták a környező sötétséget, minden apró neszre, minden árnyékra figyelve. A bosszú tüze égett tekintetében, de most már nem vak düh volt, hanem hideg, számító elszántság.

Lucian atya a sort zárta, rózsafüzérét morzsolgatva ujjai között. Ajkai néma imát formáltak, kérve az égi segítséget a rájuk váró megpróbáltatáshoz. Időnként keresztet vetett, amikor egy-egy különösen torz fa vagy baljóslatú árnyék tűnt fel előttük.

Hirtelen egy távoli farkasüvöltés hasított a csendbe. Mindhárman megdermedtek, feszülten figyelve a hang irányába. Anna felemelte pisztolyát, Elias pedig szorosabban markolta a térképet. Lucian halkan mormolta:

– Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened...

Az üvöltés nem ismétlődött meg, de az azt követő csend szinte még fenyegetőbbnek tűnt. Elias megköszörülte a torkát, próbálva megtörni a feszültséget.

– A farkasok általában kerülik az embert – jegyezte meg, bár hangjában nem volt sok meggyőződés. – Valószínűleg csak...

Szavait egy közeli ágrecsenés szakította félbe. Anna villámgyorsan arrafelé fordult, fegyverét célra tartva. A sűrű ködben azonban nem láttak semmit, csak árnyékok játékát a fák között.

– Menjünk tovább – suttogta Anna feszülten. – Nem állhatunk meg minden neszre.

Folytatták útjukat, de most már még óvatosabban lépkedtek. Az erdő hangjai felerősödtek körülöttük – levelek susogása, ágak nyikorgása, és néha mintha távoli, elfojtott sóhajokat hallottak volna. Elias tudományos elméje küzdött, hogy racionális magyarázatot találjon minden zajra, de érezte, hogy ebben az erdőben a logika szabályai nem érvényesek.

Kis idő múlva egy tisztásra értek, ahol egy elhagyatott, omladozó kunyhó állt. A faház olyan volt, mintha maga is az erdő része lenne – mohával benőtt falai beleolvadtak a környezetbe, tetejét félig beszakította egy kidőlt fa.

– Pihenjünk meg egy percre – javasolta Lucian, és a többiek beleegyezően bólintottak.

Óvatosan közelítették meg a kunyhót. Anna benézett az ablakon, de csak sötétséget látott odabent. Elias a térképet tanulmányozta, összehasonlítva a környéket a rajzon látottakkal.

– Ez lehet az a remetekunyhó, amit a falusiak emlegettek – mondta elgondolkodva. – Ha igen, akkor jó úton járunk.

Lucian atya eközben a kunyhó oldalához lépett, ahol egy durván faragott keresztet fedezett fel. Ujjaival végigsimított a véseten, arcán a felismerés kifejezésével.

– Nézzék – hívta oda a többieket. – Ez nem egyszerű kereszt. A vésetek... ezek ugyanazok a szimbólumok, amiket a kriptában láttunk.

Elias izgatottan hajolt közelebb, jegyzetfüzetét előkapva.

– Igaza van, atyám – mondta, miközben gyorsan lerajzolta a jeleket. – Ez megerősíti, hogy jó nyomon járunk. A remete... talán ő is tudott a fáról.

Anna türelmetlenül toppantott.

– Rendben, megtaláltuk a kunyhót. De hol van az a nyavalyás fa?

Elias a térképre, majd a környező erdőre pillantott.

– Ha a számításaim helyesek, már nincs messze. Talán egy kilométer, esetleg kettő.

Lucian atya bólintott, és egy utolsó keresztet vetett a kunyhó előtt.

– Akkor folytassuk utunkat. Az idő sürget, és érzem, hogy közel járunk.

Ahogy elhagyták a tisztást, az erdő még sűrűbbé és sötétebbé vált körülöttük. A köd olyan vastag lett, hogy alig láttak pár méterre maguk elé. A fáklyák fénye furcsán megtört a párában, kísérteties alakokat rajzolva a levegőbe.

Elias megbotlott egy kiálló gyökérben, és Anna gyorsan elkapta a karját, mielőtt elesett volna.

– Vigyázzon, doktor – mondta a nő, hangjában most először csendült némi aggodalom. – Szükségünk van arra az agyára, hogy megtaláljuk a fát.

Elias hálásan bólintott, és újra a térképre nézett. De ahogy felemelte a fejét, hirtelen megtorpant. A többiek is megálltak, követve tekintetét.

Előttük a köd lassan oszlani kezdett, felfedve egy újabb tisztást. És a tisztás közepén ott állt egy hatalmas, göcsörtös tölgyfa. Törzse vastagabb volt, mint amit valaha láttak, és az egész fa mintha lüktetett volna, mint egy óriási szív.

– Megtaláltuk – suttogta Elias, hangjában a tudományos kíváncsiság és a babonás félelem keverékével.

Anna előrelépett, pisztolyát és a fáklyát szorosan markolva.

– Akkor hát itt az idő – mondta keményen. – Végezzünk ezzel egyszer s mindenkorra.

Lucian atya keresztet vetett, és halkan imádkozni kezdett. Lassan elindultak a fa felé. A lüktető tölgy ott állt előttük, mint egy ősi, gonosz entitás megtestesülése. Ágai a sötét égbolt felé nyúltak, mintha az egész világot akarná átölelni. És ahogy közeledtek, a lüktetés egyre erősebb lett, szinte érezték a vibrálást a levegőben.

Elias volt az első, aki közelebb merészkedett. Tudományos kíváncsisága felülkerekedett a félelmén, és jegyzetfüzetét előhúzva, alaposan szemügyre vette a fát.

– Hihetetlen – mormogta, miközben ujjaival óvatosan végigsimított a kérgen. – Ez nem lehet természetes képződmény. A boszorkány mágiája valamiféle biológiai anomáliát hozott létre.

Anna türelmetlenül fészkelődött mögötte, kezében egy baltát szorongatva.

– Vágjuk ki ezt az átkozott fát, és végezzünk vele egyszer s mindenkorra!

Mielőtt azonban cselekedhetett volna, Lucian atya erős kézzel megragadta a karját.

– Várj, gyermekem – mondta halkan, de határozottan. – Ez nem olyan egyszerű, mint gondolnád. A gonosz mélyen gyökerezik ebben a fában, és ha nem járunk el körültekintően, csak még nagyobb bajt szabadíthatunk a világra.

Elias bólintott, egyetértve a pappal.

– Lucian atyának igaza van. Nem tudjuk, milyen következményei lehetnek, ha csak úgy levágjuk. Először meg kell értenünk a működését.

Anna dühösen fújtatott, de leengedte a baltát.

– Rendben, de ne húzzuk az időt. Az uraság bármikor itt lehet.

Lucian elővett egy régi, bőrkötéses könyvet a reverendája alól.

– A kriptában talált feljegyzések szerint van egy rituálé, amivel megtörhetjük a varázslatot – magyarázta, miközben lapozgatott. – A szívet ki kell szabadítanunk a fából, csak így törhetjük meg a halhatatlanság átkát.

Elias érdeklődve figyelte, ahogy a pap egy ezüst tőrt és egy szenteltvízzel teli fiolát vett elő.

– És hogyan működik ez pontosan? – kérdezte a tudós, jegyzetfüzetét babrálva.

– Az ima és a szenteltvíz meggyengíti a gonosz erejét – válaszolta Lucian. – Az ezüsttőr pedig... nos, ez egy különleges eszköz. Állítólag képes átvágni a mágia szövetét.

Anna kétkedőn felvonta a szemöldökét.

– És ezt honnan tudja, atyám?

Lucian halványan elmosolyodott.

– Van néhány titka az egyháznak, amit még te sem ismersz, gyermekem.

Elias közben a hátizsákjából elővett egy furcsa, szikrázó szerkezetet – egy transzformátort, amit a kastély laboratóriumából mentett ki.

– Ez talán segíthet – mondta, miközben felállította a gépet. – Ha a feltevésem helyes, ez a szerkezet képes lehet gyengíteni a fa energiáját. Egyfajta... tudományos támogatás a spirituális rituáléhoz.

Anna a fejét csóválta.

– Tudomány és mágia. Sosem hittem volna, hogy ilyesmivel kell szembenéznem.

A tisztás hirtelen megremegett, ahogy egy dühödt üvöltés hasított át az éjszakán. A fák között árnyék suhant, gyorsabban, mint amit emberi szem követni tudott volna. Az uraság tört elő a sűrűből, elegáns öltönye cafatokban lógott, sápadt arcán a fáklya okozta perzselésnyomok vöröslöttek. Szemében őrült tűz égett, és ajkai vicsorra húzódtak, felfedve természetellenesen hegyes szemfogait.

– Szentségtörők! – üvöltötte, hangja mélyebb volt, mint bármely emberi torok képes lenne kiadni. – Eltakarodtok a fámtól, vagy darabokra téplek benneteket!

Anna nem vesztegette az időt szavakra. Pisztolyát előrántva célzott, és három gyors lövést adott le. A golyók az arisztokrata mellkasába fúródtak, aki megtántorodott, de nem esett el. A sebek körül sötét vér szivárgott, de szinte azonnal el is kezdtek záródni.

– Ez minden, amire képes vagy, kislány? – nevetett fel az arisztokrata, majd villámgyorsan Anna felé vetette magát.

A lány félreugrott, és a baltáját lendítette, amit a lángoló kastélynál ragadott magához. A penge az arisztokrata karjába vágott, csaknem leválasztva azt. A seb azonban másodpercek alatt regenerálódni kezdett, bár láthatóan lassabban, mint korábban.

Lucian atya előrelépett, rózsafüzérét magasra emelve.

– Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii... – kezdte az ősi ördögűző imát, hangja erősen és határozottan zengett a tisztáson.

Az arisztokrata felüvöltött, mintha az ima szavai fizikai fájdalmat okoznának neki. Dühödten a pap felé fordult, és egyetlen mozdulattal a földre lökte. Lucian atya a nedves földre zuhant, de nem hagyta abba az imát, ajkai továbbra is mozogtak, miközben vér szivárgott a homlokából.

Elias eközben lázasan dolgozott a transzformátoron, amit a laboratóriumból hozott magával. A szerkezet zümmögni és szikrázni kezdett, ahogy bekapcsolta. Kékes energia pulzált a vezetékekben, és a levegő megtelt elektromossággal.

– Anna! Tartsd fel, amíg beállítom a frekvenciát! – kiáltotta Elias, miközben a tárcsákat tekerte.

Anna bólintott, és újra az arisztokratára vetette magát. Baltáját meglendítve újabb sebet ejtett a lényen, ezúttal a lábán. Az arisztokrata felordított, és karmos kezével Anna felé csapott, felhasítva a lány vállát. Anna felszisszent a fájdalomtól, de nem hátrált meg. Újra lőtt, ezúttal az arisztokrata fejét célozva meg.

A golyó áthatolt a lény koponyáján, aki egy pillanatra megtántorodott, de aztán újra támadásba lendült. Mozgása azonban már nem volt olyan gyors és pontos, mint korábban. A fa lüktetése és az uraság ereje között látható kapcsolat volt – ahogy a fa pulzálása lassult a transzformátor hatására, úgy gyengült a lény is.

– Működik! – kiáltotta Elias izgatottan. – A transzformátor megszakítja a kapcsolatot a fa és közte!

Az uraság dühödten üvöltött, és most Elias felé vetette magát. A tudós épp csak el tudott ugrani az útjából, de a transzformátor továbbra is működött, egyre erősebb szikrákat szórva. A kékes energia most már láthatóan a fa felé áramlott, körülölelve a törzset, mintha egy elektromos háló lenne.

Lucian atya feltápászkodott a földről, arcán vér csorgott, de szemeiben eltökéltség égett. Előhúzta az ezüsttőrt, amit a rituáléhoz készített elő, és folytatta az imát:

– Cessa decipere humanas creaturas, eisque aeternae perditionis venenum propinare...

Az arisztokrata most már láthatóan szenvedett. Minden szó, amit a pap kiejtett, mintha fizikai csapásként érte volna. Térdre rogyott, de még mindig küzdött, próbálva elérni a fát, hogy megvédje.

– Nem értitek... – hörögte, hangja most már inkább emberi volt, tele fájdalommal. – A fa az életem... a lelkem...

Anna kihasználta a pillanatot, és a baltával a fa gyökerei felé sújtott. A penge mélyen belevágott az egyik vastag gyökérbe, amely természetellenesen lüktetett, mintha vér keringene benne. Sötét, vörös folyadék szivárgott a vágásból, és a fa egész törzse megremegett.

Az arisztokrata felsikoltott, mintha a saját testét érte volna a csapás. Kezét a mellkasához kapta, és összegörnyedt a fájdalomtól.

Ebben a pillanatban távoli kiáltások és fáklyafény törte meg az erdő sötétjét. A falusiak közeledtek, Karl vezetésével, aki magasra emelt fáklyával mutatta az utat. A tömeg dühösen kiáltozott, vasvillákat és fejszéket lóbálva.

– Ott van a szörnyeteg! – üvöltötte Karl, az arisztokratára mutatva. – És ott a fa, amiről a doktor beszélt! Égessük fel mindkettőt!

A falusiak üvöltve rohantak a tisztásra, és káosz tört ki. Néhányan az uraságra vetették magukat, mások a fát kezdték támadni, fáklyáikat a törzshöz érintve. A száraz kéreg azonnal lángra kapott, és a tűz mohón terjedt felfelé a törzsön.

Az uraság kétségbeesetten próbált a fához jutni, de a falusiak útját állták. Ereje láthatóan fogyatkozott, ahogy a fa égni kezdett, és a transzformátor továbbra is megszakította a kapcsolatot közöttük.

Lucian atya kihasználta a káoszt, és a fához sietett. Az ezüsttőrt magasra emelve, egy utolsó imát mormolt, majd teljes erejével a fa törzsébe döfte a pengét, pontosan oda, ahol a kéreg alatt a lüktetés a legerősebb volt.

A hatás azonnali volt és drámai. A fa törzse hangos reccsenéssel megrepedt, mintha belülről szakadt volna szét. A repedésből vöröses fény áradt, és a hasadék egyre szélesedett, míg végül egy vérző, lüktető szív hullott ki belőle a földre.

A szív – mert kétségtelenül egy emberi szív volt – még mindig dobogott, bár egyre gyengébben. Körülötte a föld azonnal vörösre színeződött a kiömlő vértől.

Az arisztokrata térdre rogyott, és fájdalmas sikolyt hallatott. Teste remegni kezdett, és bőre repedezni kezdett, mintha kiszáradna. Szemei, amelyek eddig vörösen izzottak, most kifakultak, és arcán a kor jelei kezdtek megjelenni – ráncok és foltok, amelyek másodpercek alatt évtizedeket öregítették.

– Nem... – suttogta, hangja most már alig volt több, mint egy haldokló sóhaj. – Nagyanyám... a szíved...

Lucian atya a földre hullott szívhez lépett, és az ezüsttőrrel átszúrta azt. Egy utolsó, fájdalmas lüktetés után a szív mozdulatlanná vált.

Abban a pillanatban az uraság teste megdermedt, majd szürke porrá omlott, amelyet azonnal felkapott és szétszórt a szél. Nem maradt belőle más, csak az elegáns öltöny, amely most üresen hevert a földön.

A tisztáson döbbent csend lett. A falusiak, akik az imént még dühödten támadtak, most megdermedtek, nem tudván, mit tegyenek. A fa még mindig égett, de a lüktetés megszűnt, és a törzsből kiáradó vöröses fény kialudt.

Elias kikapcsolta a transzformátort, amely most már csak halkan sercegett. Anna leeresztette a baltát, és kimerülten a földre rogyott. Lucian atya keresztet vetett, és halkan imádkozni kezdett a megtisztulásért.

Karl előrelépett, és a porhalomra nézett, amely egykor az arisztokrata volt.

– Vége van? – kérdezte bizonytalanul. – Tényleg meghalt?

Elias bólintott, miközben jegyzetfüzetét előhúzta, hogy rögzítse a történteket.

– Igen – mondta halkan. – A kapcsolat megszakadt. A szív, amely életben tartotta, most már halott. Az átok megtört.

A falusiak lassan közelebb merészkedtek, hogy saját szemükkel lássák a csodát. Néhányan a porhoz nyúltak, mások a szívet bámulták, amely most már csak egy szürke, összezsugorodott massza volt.

– Évszázadok óta tartó rémálom ért véget ma éjjel – mondta Lucian atya, miközben felállt, és megtörölte véres arcát. – A boszorkány átka végre megtört.

Anna lassan feltápászkodott, és az uraság pormaradványaihoz lépett. Egy pillanatig csak nézte, majd halkan megszólalt:

– Ez az öcsémért, te szörnyeteg.

Elias a fához sietett, amely még mindig égett, de már nem természetellenesen. Most csak egy közönséges fa volt, amely a tűz martalékává vált. A tudós körbejárta, jegyzeteket készítve, próbálva megérteni a jelenséget, amit az imént tapasztaltak.

– Hihetetlen – mormogta magának. – A boszorkány valahogy átültette a szívét a fába, és ez tartotta életben a leszármazottját. Egy biológiai anomália, amit a tudomány még nem ismer.

Lucian atya mellé lépett, és szelíden a vállára tette a kezét.

– Néha, doktor, vannak dolgok, amelyeket a tudomány nem tud megmagyarázni – mondta halkan. – Néha csak a hit segít megérteni a megmagyarázhatatlant.

Elias felnézett a papra, és egy pillanatig mintha vitatkozni akart volna, de aztán csak bólintott.

– Talán igaza van, atyám – mondta végül. – Talán vannak dolgok, amelyek túlmutatnak a tudományon.

A falusiak most már hangosan ünnepeltek, néhányan énekelni kezdtek, mások táncra perdültek a lángoló fa körül. Karl magasra emelte a fáklyáját, és diadalittasan kiáltotta:

– A szörnyeteg halott! A falu szabad!

Anna nem csatlakozott az ünnepléshez. Csendben állt, tekintete a távolba révedt. Elias odalépett hozzá, és óvatosan megérintette a vállát.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

Anna lassan bólintott, de szemében könnyek csillogtak.

– Az öcsém... – kezdte, de a hangja elcsuklott. – Ő már nem jön vissza, igaz?

Elias egy pillanatig habozott, majd megrázta a fejét.

– Nem, Anna. A halottak nem térnek vissza – mondta gyengéden. – De a gyilkosa most már nem árthat többé senkinek. Véget vetettél a rémuralmának.

Anna egy könnyet törölt ki a szeméből, és halványan elmosolyodott.

– Igen, azt hiszem, így van – mondta. – És ez... ez talán elég.

Lucian atya csatlakozott hozzájuk, rózsafüzérét még mindig a kezében tartva.

– A bosszú nem hozza vissza a halottakat, gyermekem – mondta szelíden. – De az igazságszolgáltatás megnyugvást hozhat a lelkednek.

Anna bólintott, és mély lélegzetet vett.

– Köszönöm – mondta egyszerűen, mindkettőjükre nézve. – Maguk nélkül nem sikerült volna.

A három alak csendben állt a tisztás szélén, miközben a falusiak folytatták az ünneplést. A fa még mindig égett, fénye megvilágította az éjszakai erdőt, és a füst felszállt az ég felé, mintha egy áldozati tűz lenne.

Elias még egyszer körülnézett, próbálva memorizálni minden részletet. Tudta, hogy amit ma éjjel tapasztaltak, az túlmutat a tudomány jelenlegi határain. De azt is tudta, hogy ez csak a kezdet. A halhatatlanság titka, bár sötét és veszélyes formában, de létezett. És ha létezett, akkor talán más formában is létezhet – egy formában, amely nem követel áldozatokat, és nem jár átokkal.

– Mit gondolsz, doktor? – kérdezte Lucian atya, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Megérte a kockázat?

Elias lassan bólintott.

– Igen, atyám – válaszolta. – A tudás mindig megéri a kockázatot. De most már tudom, hogy vannak határok, amelyeket nem szabad átlépni. Vannak titkok, amelyeket jobb békén hagyni.

A pap elégedetten mosolygott, és keresztet vetett.

– Bölcs szavak egy tudóstól – mondta. – Talán többet tanult ezen az éjszakán, mint gondolná.

Anna hirtelen megmerevedett, és a fa felé fordult.

– Nézzék! – suttogta.

A fa törzse, amely korábban felhasadt, hogy kiadja a szívet, most teljesen kettévált. A lángok között láthatóvá vált a belső üreg, ahol a szív pihent évszázadokon át. De nem volt üres. Az üreg falain furcsa, tekergőző szimbólumok voltak láthatók, amelyek vörösen izzottak a tűz fényében.

Elias azonnal a fához sietett, jegyzetfüzetét előkapva.

– Ezek ugyanazok a jelek, amiket a kriptában láttunk! – kiáltotta izgatottan. – A boszorkány írása!

Lucian atya is közelebb lépett, és figyelmesen tanulmányozta a jeleket.

– Igen – mondta komoran. – Ez a rituálé leírása. A módszer, ahogyan a szívét a fába ültette, és ahogyan az átok működött.

Anna a fejét csóválta.

– De most már vége, nem? – kérdezte. – Az átok megtört, a szív halott, az uraság porrá vált.

Lucian atya lassan bólintott, de szemében aggodalom csillant.

– Igen, ez az átok megtört – mondta óvatosan. – De a tudás megmaradt. És amíg létezik, mindig lesz valaki, aki megpróbálja újra használni.

Elias felnézett a jegyzeteiből, és a papra pillantott.

– Ezért kell dokumentálnom – mondta határozottan. – Hogy megértsük, és megakadályozhassuk, hogy újra megtörténjen.

Lucian atya egy pillanatig tanulmányozta a tudós arcát, majd lassan bólintott.

– Legyen így, doktor – mondta végül. – De legyen óvatos. A tudás kétélű kard. Védelmet nyújthat, de sebet is ejthet.

A fa törzse hirtelen hangos reccsenéssel teljesen kettévált, és a két fél a földre zuhant. A lángok magasabbra csaptak, ahogy a friss fa táplálta őket, és a tisztás fényárba borult.

A falusiak, akik eddig az ünnepléssel voltak elfoglalva, most közelebb húzódtak, hogy lássák a jelenséget. Karl előrelépett, és a fa maradványaira mutatott.

– Égessük porig! – kiáltotta. – Ne maradjon semmi ebből az átkozott fából!

A tömeg egyetértően zúgott, és többen fáklyáikat a fa darabjaira dobták. A tűz mohón terjedt, és hamarosan az egész tisztás lángokban állt.

Elias, Anna és Lucian atya hátrébb húzódtak, figyelve, ahogy a tűz elemészti a fát és vele együtt a boszorkány utolsó nyomait is. A lángok fénye megvilágította arcukat, és árnyékot vetett a mögöttük lévő erdőre.

---

A tisztás közepén, ahol egykor a hatalmas tölgyfa állt, most csak egy üszkös, fekete csonk meredt az égre, mint egy megcsonkított kéz. A fa maradványai körül a föld még füstölgött, a szív porladó maradványai vörösen izzottak a hamvak között. A falusiak diadalüvöltéssel dobálták fáklyáikat a tisztásra, a lángok mohón marták a maradék ágakat és gyökereket, mintha a tűz maga is bosszút akarna állni.

Varga Anna térdre rogyott a csonk előtt, vállai rázkódtak a zokogástól. Kezében még mindig a baltát szorongatta, de most már erőtlenül, mint egy feleslegessé vált fegyvert. Könnyek folytak végig sápadt arcán, miközben fejét lehajtotta.

– Megtettem, Péter – suttogta halkan, öccse nevét szinte imádságként ejtve ki. – Megbosszultalak. Vége van.

Elias Thorne, aki eddig mindig távolságtartó volt, most csendben Anna mellé térdelt. Egy pillanatig habozott, majd óvatosan átkarolta a lány remegő vállát. Ez volt az első alkalom, hogy a tudós valódi emberi együttérzést mutatott, arcán a szokásos analitikus kifejezést most valami mélyebb, emberibb érzelem váltotta fel.

– Sikerült – mondta halkan. – Legyőztük.

Anna felnézett, szemében a könnyek között most valami más is csillogott – a megkönnyebbülés és a felszabadulás érzése.

– Igen – bólintott. – Legyőztük.

Lucian atya néhány lépéssel arrébb állt, rózsafüzérét szorongatva. Az idős pap arca nyugodt volt, de szemeiben a harc fáradtsága tükröződött. Lassan előrelépett, és egy kis üvegcsét vett elő reverendája zsebéből. A szenteltvizet a csonkra locsolta, miközben halkan imádkozni kezdett.

– Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas... – Az ősi latin szavak úgy lebegtek a tisztás felett, mint valami tisztító füst. – Legyen ez a hely megtisztítva a gonosztól, és a lelkek, akik itt szenvedtek, találjanak békét.

A szenteltvíz sisteregve párolgott el a még mindig forró csonkról, fehér gőzfelhőt képezve, amely lassan emelkedett az ég felé.

Karl, a vadász, aki a falusiak élén állt, most közelebb lépett hármójukhoz. Arca kormos volt a füsttől, de szemében elégedettség csillogott.

– Vége van? – kérdezte, hangja rekedtes volt a kiáltozástól. – Tényleg vége?

Lucian atya bólintott, és keresztet vetett.

– Igen, barátom. Az átok megtört. A gonosz, amely oly régóta kísértette ezt a vidéket, most már csak emlék.

A falusiak, akik az imént még diadalmasan ünnepeltek, most lassan elcsendesedtek. Arcukon a győzelem mámora fokozatosan átadta helyét a kimerültségnek és a megkönnyebbülésnek. Fáklyáik fénye halvány szigeteket képezett a fokozatosan sűrűsödő ködben.

– Menjünk haza – szólt Karl a többiekhez. – Hosszú volt az éjszaka, és sok a tennivaló holnap.

A falusiak bólintottak, és lassan elindultak vissza a falu felé. Lépteiket elnyelte a puha avar, és hamarosan csak távoli fáklyafényeik látszottak a ködben.

Elias, Anna és Lucian atya egyedül maradtak a tisztáson. A távolban a kastély lángjai még mindig vörösen izzottak, füstoszlopuk feketén rajzolódott az éjszakai égboltra. Kimerülten nézték a pusztítás nyomait, arcukon a győzelem és a megkönnyebbülés kevert érzelmei tükröződtek.

– Mit gondol, doktor? – kérdezte Lucian atya halkan. – Megérte a kockázat?

Elias lassan bólintott, miközben feljegyzéseit a zsebébe csúsztatta.

– Igen, atyám – válaszolta. – Bár a tudomány elvesztett egy rendkívüli felfedezést, az emberiség nyert valamit, ami sokkal értékesebb – a biztonságot.

Anna felállt, és letörölte könnyeit. A baltát a földre ejtette, mintha soha többé nem akarná megérinteni.

– És most? – kérdezte, hangja még mindig remegett kissé. – Mi lesz ezután?

– Éljük az életünket – mondta Lucian atya szelíden. – És emlékezünk azokra, akiket elvesztettünk, de nem hagyjuk, hogy a gyász és a bosszú irányítsa lépteinket.

A köd egyre sűrűbben telepedett a tisztásra, lassan elnyelve a fa csonkját és a harc nyomait. A csend, amely eddig feszült és várakozásteljes volt, most megnyugtatóvá vált, mintha az erdő maga is fellélegezne a gonosz távozása után.

Elias, Anna és Lucian atya lassan elindultak a falu felé, hátrahagyva a tisztást és annak sötét emlékeit. Ahogy távolodtak, a köd teljesen beborította a helyet, ahol egykor a lüktető tölgy állt, és a csend visszatért az erdőbe, jelezve, hogy a harc véget ért.

A távolból egy bagoly huhogása hallatszott, majd ismét csend lett. Az éjszaka lassan a vége felé közeledett, és a horizonton az első halvány fények jelezték a hajnal közeledtét – egy új nap kezdetét egy rémálomtól megszabadult vidék felett.

6. Hamvak és csend

Másnap a falu szélén, ahol a kanyargós út a ködbe veszett, egy rozoga lovaskocsi várakozott. A lovak türelmetlenül kapálták a földet, mintha éreznék, hogy hamarosan útra kelnek. A trió – Dr. Elias Thorne, Anna Varga és Lucian atya – csendben állt a kocsi mellett, arcukon a kimerültség és a megkönnyebbülés különös keveréke tükröződött. Az elmúlt napok eseményei összekovácsolták őket, de útjaik most elváltak.

Elias megigazította szemüvegét, és jegyzetfüzetét a kabátja belső zsebébe csúsztatta. Egy pillanatig habozott, mintha nem találná a megfelelő szavakat, majd végül megszólalt:

– Köszönöm – mondta egyszerűen, tekintetét Anna és Lucian között váltogatva. – Egyedül sosem boldogultam volna. A tudomány... nem mindig elegendő.

Ez a beismerés, különösen Eliastól, sokat jelentett. A tudós, aki mindig a racionális magyarázatokat kereste, most elismerte a hit és a szenvedély erejét, amit társai képviseltek.

Anna halványan elmosolyodott, és egy pillanatra mintha eltűnt volna szeméből a bosszú tüze, ami eddig hajtotta.

– Én is köszönöm – fordult Lucian atyához. – A lelki támogatást. Nem hiszem, hogy ön nélkül végig tudtam volna csinálni.

Lucian atya bólintott, rózsafüzérét szorongatva ujjai között.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondta halkan. – Talán azért hozott össze minket, hogy együtt állítsuk meg a gonoszt.

Anna Eliashoz fordult, és egy pillanatig tanulmányozta a tudós arcát.

– Talán egyszer meglátogatom önt a városban – mondta végül, hangjában szokatlan melegséggel. – Talán nem is vagy olyan ostoba tudós, mint gondoltam.

Elias meglepetten pislogott, majd egy ritka, őszinte mosoly jelent meg az arcán.

– Megtisztelne – válaszolta, és egy szokatlanul emberi gesztussal kezet nyújtott Annának.

A nő habozott, majd elfogadta a felkínált kezet, mert bár Elias sem volt tisztában az illemszabállyal, hogy először a nő nyújt kezet, de ezzel Anna sem volt tisztában, vagy nem zavartatta magát. Ez a kézfogás több volt, mint egyszerű búcsú – egy szövetség pecsétje volt, amit a közös küzdelem kovácsolt.

Elias ezután Lucian felé fordult, és neki is kezet nyújtott.

– Atyám – mondta tisztelettel. – A tudomány és a hit talán mégsem állnak olyan távol egymástól, mint hittem.

Lucian atya melegen megszorította a tudós kezét.

– A tudás és a hit két út ugyanahhoz az igazsághoz, fiam – válaszolta. – Csak más irányból közelítik meg.

A távolban, a falu felől halk hangok szűrődtek feléjük. Az élet lassan visszatért a normális kerékvágásba, bár a kocsmából még mindig halk suttogások hallatszottak a történtekről. A falusiak lassan feldolgozták az átélt borzalmakat, és próbáltak visszatérni mindennapi életükhöz.

Lucian atya felemelte a kezét, és egy áldó mozdulatot tett mindkettőjük felé.

– Az Úr áldjon és őrizzen benneteket – mondta szelíd mosollyal. – Bárhová is vezet utatok.

Azzal megfordult, és elindult a köd felé, amerre a templomtornyot sejtette. Rózsafüzére halkan koppant minden lépésnél, és alakja fokozatosan olvadt bele a szürkeségbe, míg végül teljesen eltűnt, mintha sosem létezett volna.

Elias és Anna egy pillanatig csendben álltak, nézve a helyet, ahol Lucian atya eltűnt.

– Különös ember – jegyezte meg Elias halkan.

– De jó ember – tette hozzá Anna. – Talán a legjobb, akit valaha ismertem.

Elias bólintott, majd a kocsi felé fordult. A hajtó már a bakon ült, türelmetlenül várva, hogy elindulhassanak.

– Vigyázzon magára, Varga Anna – mondta a tudós, miközben fellépett a kocsira.

– Ön is, Dr. Thorne – válaszolta Anna, és egy utolsó, halvány mosollyal búcsút intett.

A kocsi megindult, kerekei nyikorogva forogtak a sáros úton. Elias az ablakból nézte, ahogy Anna alakja egyre kisebb lesz, majd a nő megfordult, és határozott léptekkel elindult vissza a falu felé.

A köd lassan mindent elnyelt – a kocsit, a falut, és a tartomány sötét titkait. De a három lélek közötti kötelék, amit a borzalom és a küzdelem kovácsolt, továbbra is megmaradt, áthidalva a távolságot, ami most elválasztotta őket.

---

Az erdő mélyén, ahol egykor a lüktető tölgyfa nyújtózkodott az ég felé, most csak egy üszkös, fekete csonk maradt, mint egy megcsonkított végtag, amely néma átkot mormol a csillagok rideg közömbösségébe. A tisztást hamu és korom szürke leple borította, a falusiak fáklyáinak ostoba dühétől még mindig füstölgött a föld, de ez a pusztulás nem a győzelem jele volt, hanem valami mélyebb, kimondhatatlan kudarcé. A levegő sűrű volt, áthatotta a keserűség és az égett hús szaga, amely nem evilági áldozatok emlékét idézte – olyan szertartásokét, amelyek régen a tartomány csontjaiba ivódtak, mielőtt az ember lábai e földre léptek volna.

A csend, amely a helyet uralta, nem a megnyugvás csendje volt, hanem egy ősibb, fenyegetőbb némaság – a mélységben lapuló, és figyelő várakozásé. Mintha a föld maga is tudná, hogy amit elpusztítottak, az nem halt meg, csupán szunnyad, és a természet, e torz és kifacsarodott erdő, cinkosként őrzi titkát.

És akkor, a halandó szem számára alig láthatóan, egy apró, zöld hajtás tört elő a csonk repedezett széléből. Törékeny volt, mégis valami rettenetes elszántság sugárzott belőle, ahogy a hamvak közül kiemelkedett – nem a napfényt kereste, mint ostoba társai, hanem a föld alatt rejlő, névtelen erőket szívta magába mohón, éhesen. Levelei nem a természet zöldjében ragyogtak, hanem egy mélyebb, szinte fekete árnyalatban, amely elnyelte a fényt, és ahelyett, hogy életet sugallt volna, a mélység ürességét tükrözte.

A távolban egy farkas üvöltése hasított a csendbe, hosszan és kétségbeesetten, mint egy állat utolsó jajkiáltása, amely megérezte a közeledő végzetet. A hang végigvisszhangzott a völgyön, majd elhalt, és a csend még nyomasztóbbá vált, mintha a világ minden létező hangja visszahúzódott volna valami rettenetes jelenlét elől. A köd, amely eddig a dombok lábánál kúszott, most sűrűbbé vált, és lassan elnyelte a tisztást, mint egy élő entitás, amely szándékosan takarja el a hajtást az ostoba halandók ostoba szemei elől.

A hajtás nőtt, lassan, de kérlelhetetlenül, levelei suttogtak a szélben – nem ostoba szellő dalát zengték, hanem egy elfeledett, ember előtti nyelvet, amelynek szavai a csontokban rezonáltak, de az értelem számára felfoghatatlanok maradtak. És ahogy a köd mindent betakart, a hajtás pulzálni kezdett, egy ősi, halhatatlan ritmusban, amely a föld méhében rejtőző szívverést idézte – nem emberi szívet, hanem valamiét, ami időtlen idők óta várakozott, türelmesen és könyörtelenül.

A tartomány sötét dombjai némán terpeszkedtek az ég szürkés homálya alatt, idegenül és fenyegetően, mintha nem is e világhoz tartoznának, hanem egy kozmikus szakadék szélére nyíló kapuhoz. A csavarodott fák karmos ágaikkal az ég felé nyúltak, nem imádatból, hanem néma lázadásból valami ellen, amit az emberi elme nem képes felfogni. Nem volt itt ostoba halandó jelenléte, csak a csend – de ez a csend nem a béke csendje volt, hanem egy ragadozóé, amely lesben áll, és várja, hogy a hamvakból újra felemelkedjen az, ami sosem halhat meg igazán.