Szürke világ

Egy csendes kansasi kisvárosban, Hopewellben a csillagok szokatlanul közel kerülnek egymáshoz, és a világ lassan az őrület szélére sodródik. Daniel Carter, egy történelemtanár, és néhány túlélő kétségbeesetten próbálja megérteni a kozmikus rettenetet, miközben Cthulhu és követői elhozzák az apokalipszist. Az emberiség utolsó reményei a romok között pislákolnak, de vajon van-e menekvés, ha maga az égbolt is ellenük fordul?

1. A csillagok suttogása

A kansasi Hopewell felett az égbolt szokatlanul tiszta volt, mintha az univerzum maga is fel akarta volna fedni titkait. Daniel Carter, a középkorú történelemtanár, a háza tetején állt, egy rozsdás teleszkópot markolva, amely már évek óta szolgálta őt a csillagok fürkészésében. A tető deszkáinak halk nyikorgása jelezte, hogy nem éppen biztonságos helyen áll, de Danielt nem érdekelte. Az égbolt mágnesként vonzotta magához, és a világ többi része elhalványult.

A környezet csendes volt, csak a prérin susogó kukoricamezők hangját lehetett hallani. A távolban néha felvillant egy-egy autó fényszórója az országúton, de Hopewell lakói többnyire korán nyugovóra tértek. A városka apró házai és poros utcái most sötétbe burkolóztak, mintha maguk is féltek volna attól, amit az ég rejthet.

Daniel szemei a teleszkóp lencséjére tapadtak, ahogy próbálta megfigyelni a Szaturnuszt és a Jupitert. A két bolygó szokatlanul közel állt egymáshoz – olyan jelenség volt ez, amit semmilyen csillagászati könyv nem jelzett előre. Egy vörös pont villant fel a horizonton, amit sehogy nem tudott azonosítani. Az ismeretlen fény vibrálása szinte hipnotikus volt; Daniel szeme könnyezni kezdett, és a feje lüktetett, mintha valami láthatatlan erő nyomná belülről.

– Ez nem lehet igaz – motyogta magának, miközben újra és újra ellenőrizte a teleszkóp beállításait. Az égbolt hullámzani látszott egy pillanatra; mintha egy óriási árny mozdult volna meg a csillagok mögött. Daniel szívverése felgyorsult, és képtelen volt elfordítani tekintetét.

A gondolatai kaotikusan cikáztak: Mi történik itt? Ez valami kozmikus jelenség? Vagy talán csak képzelődöm? Érezte, hogy valami nincs rendben – egy mélyen gyökerező rossz előérzet kezdte átitatni minden porcikáját.

Ekkor Ellen hangja szakította meg a csendet. A felesége a tetőablakból szólt ki hozzá: – Dan! Gyere már le! Késő van!

Daniel alig hallotta őt; csak motyogott valamit válaszul: – Láttam valami furcsa dolgot… valami nincs rendben…

Ellen sóhajtott egyet, majd becsukta az ablakot. Daniel azonban tovább bámulta az eget, mintha választ keresne arra az érzésre, ami belülről marcangolta.

A teleszkóp lencséjén keresztül újra meglátta azt a vörös pontot. Most már biztos volt benne, hogy nem csillag vagy bolygó – valami más volt. Valami idegen. Az égbolt mélyén egy árnyék mozdult meg ismét; ezúttal hosszabb ideig látszott, mintha figyelné őt.

Daniel hirtelen hátralépett; a teleszkóp megingott a kezében. A levegő vibrálni kezdett körülötte – vagy talán csak képzelte ezt is? Az érzés olyan heves volt, hogy szinte a feje is belesajdult.

Mi van akkor, ha tényleg itt van valami? Mi van akkor, ha ez nem csak képzelgés? – gondolta magában.

Ahogy az égboltot nézte puszta szemmel, úgy tűnt, mintha minden csillag halványabbá vált volna. Mintha valami hatalmas erő elnyelte volna őket lassan és könyörtelenül.

Daniel végül lerogyott a tető szélére, és mély levegőt vett. A kukoricamezők halk susogása most baljósnak tűnt számára; mintha maga a természet is tudta volna, hogy valami közeledik. Valami elkerülhetetlen.

A teleszkóp mellette hevert a tetőn, a lencséje még mindig az ég felé fordult. Daniel a házukra gondolt – egy kétszintes, fehér faház, amit tíz évvel ezelőtt vettek Ellennel, amikor Hopewellbe költöztek. A ház, ami otthont adott nekik, most valahogy kicsinek és sebezhetőnek tűnt a végtelen égbolt alatt.

Daniel kezei remegtek, ahogy végigsimított a szakállán. Negyvenhét éves volt, de most sokkal idősebbnek érezte magát. A történelemtanítás nyugodt élete, a diákok, a kollégák, a kisváros mindennapjai – mindez hirtelen távolinak és jelentéktelennek tűnt az égbolt fenyegető jelenléte mellett.

Újra a teleszkóphoz fordult, és megpróbálta megtalálni azt a vörös pontot, de az eltűnt. Ám a csillagok mintha más mintázatot alkottak volna – olyan formációt, amit nem ismert fel, bár évek óta tanulmányozta az eget. Mintha a csillagképek átrendeződtek volna, új, ismeretlen alakzatokat formálva.

– Ez lehetetlen – suttogta, és megdörzsölte a szemét. Amikor újra felnézett, a csillagok visszatértek a megszokott helyükre, de a rossz érzés nem múlt el.

A távolban egy kutya ugatott, a hang élesen hasított a csendes éjszakába. Daniel összerezzent. Hopewell általában békés volt éjszaka, csak néha hallatszott egy-egy autó vagy a szél hangja. Most azonban mintha az egész város feszült figyelemmel várna valamit.

Daniel felnézett az égre, ezúttal teleszkóp nélkül. A Hold sápadtan világított, de valahogy más volt, mint máskor. Mintha a fénye hidegebb lett volna, és a kráterek mintázata is idegennek tűnt. Képzelődöm – gondolta, de nem tudta elhessegetni az érzést, hogy valami megváltozott odafent.

Hirtelen egy meteor húzott át az égen – legalábbis Daniel először annak vélte. De a fénypont nem hunyt ki, hanem lelassult, majd irányt változtatott. Ez nem természetes mozgás volt. Daniel visszafojtotta a lélegzetét, és figyelte, ahogy a fény cikázik az égen, majd hirtelen eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.

A tetőablak újra kinyílt, és Ellen hangja most már türelmetlenül csengett: – Daniel! Komolyan mondom, gyere már le! Hajnali kettő van!

Daniel megfordult, és látta felesége körvonalát az ablakban. Ellen ötvenéves volt, de még mindig megőrizte azt a szépséget, ami miatt Daniel beleszeretett a főiskolán. A sötétben nem látta az arcát, de el tudta képzelni a szemöldökét, ahogy aggodalmasan ráncolja.

– Mindjárt, Ellen – válaszolta, és ezúttal hangosabban, hogy a nő biztosan meghallja. – Csak még egy percet maradok.

Ellen nem válaszolt, de nem is csukta be az ablakot. Daniel tudta, hogy figyeli őt, és hirtelen bűntudata támadt, amiért aggodalomra ad okot. Ellen mindig is támogatta a hobbijait, de sosem értette meg teljesen a csillagok iránti megszállottságát.

Daniel még egyszer az égre nézett, és most már biztos volt benne, hogy valami megváltozott. Nem csak a csillagok elhelyezkedése vagy a vörös pont, hanem valami mélyebb, alapvetőbb dolog. Mintha az ég maga változott volna meg, mintha az univerzum szabályai módosultak volna észrevétlenül.

Lassan felállt, és összecsomagolta a teleszkópot. A műszer nehéz volt és hideg a kezében, akár egy fegyver. Ahogy a tetőablak felé indult, még egyszer visszanézett a horizontra. A vörös pont újra felvillant, csak egy pillanatra, de elég volt ahhoz, hogy Daniel szíve kihagyjon egy ütemet.

– Jövök már – mondta rekedten, bár nem volt biztos benne, hogy Ellen még mindig az ablaknál áll.

A tetőablak keskeny volt, és Daniel óvatosan manőverezte át rajta a teleszkópot, majd saját magát. A padlásszoba meleg volt és ismerős – tele könyvekkel, régi térképekkel és csillagászati poszterekkel. Egy kis íróasztalon jegyzetfüzetek hevertek, teleírva Daniel megfigyeléseivel az évek során.

Ellen már nem volt a szobában. Daniel hallotta a lépteit a lépcső alján, ahogy a hálószoba felé halad. Letette a teleszkópot az asztalra, és egy pillanatig csak állt, próbálva rendezni a gondolatait.

Az íróasztalon egy régi fénykép állt: ő és Ellen a Grand Canyonnál, huszonöt évvel ezelőtt. Fiatalok voltak és gondtalanok, a jövő még előttük állt. Daniel felvette a képet, és végigsimított az üvegen. – Vajon mit szólna Ellen, ha elmondanám, mit láttam ma éjjel? – gondolta. Valószínűleg azt hinné, hogy túl sokat dolgoztam.

De Daniel tudta, hogy amit látott, az valódi volt. Vagy legalábbis úgy érezte. A rossz előérzet nem hagyta el, sőt, erősödött, ahogy a padlásszobában állt, körülvéve a csillagok és bolygók képeivel.

Lassan elindult lefelé a lépcsőn, minden lépésnél nyikorgott a fa a talpa alatt. A ház csendes volt, csak a régi falióra ketyegése hallatszott a nappaliban. Daniel megállt a lépcső alján, és hallgatózott. Ellen már biztosan a hálószobában volt, valószínűleg olvas, ahogy minden este szokott elalvás előtt.

A konyhába ment, hogy igyon egy pohár vizet. A csap csikorgott, amikor megnyitotta, és a víz rozsdás színű volt az első pár másodpercben – a régi vízvezetékek egyik hátránya Hopewellben. Daniel várt, amíg a víz tiszta lett, majd megtöltött egy poharat.

Az ablakon át látta a hátsó kertet és a kukoricamezőt mögötte. A növények sötét sziluettjei hullámzottak a szélben, mintha egy láthatatlan tenger mozogna a föld felett. A horizonton vörös fény pislákolt – talán egy távoli farm lámpája, vagy talán valami más.

Daniel a pohár vizet szorongatva állt a sötét konyhában, és érezte, ahogy a félelem lassan, de biztosan befészkeli magát a gondolataiba. Nem a haláltól félt, vagy valami konkrét veszélytől – ez mélyebb, ősibb félelem volt. A félelem az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól.

A víz hideg volt és fém ízű, de jólesett a torkának. Daniel letette a poharat a mosogatóba, és elindult a hálószoba felé. Útközben megállt a nappaliban, ahol a könyvespolcon sorakoztak a kedvenc könyvei – történelemkönyvek, csillagászati atlaszok, sci-fi regények. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy leül olvasni, hátha az eltereli a figyelmét, de tudta, hogy úgysem tudna koncentrálni.

A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt, halvány fény szűrődött ki rajta. Daniel halkan kopogott, majd belépett. Ellen az ágyban feküdt, egy könyvvel a kezében, olvasószemüvege az orra hegyén. Felnézett, amikor Daniel belépett, és halványan elmosolyodott.

– Végre – mondta. – Azt hittem, ott alszol a tetőn.

Daniel erőltetetten elmosolyodott, és leült az ágy szélére. – Bocsánat, hogy felébresztettelek.

– Nem aludtam – válaszolta Ellen, és becsukta a könyvet. – Mi van veled? Olyan furcsán viselkedsz.

Daniel egy pillanatig habozott. Hogyan magyarázhatná el, amit látott? Hogyan írhatná le azt az érzést, ami még mindig ott motoszkált benne?

– Semmi – mondta végül. – Csak... furcsa volt az ég ma éjjel.

Ellen felvonta a szemöldökét. – Furcsa? Hogyan?

Daniel vállat vont. – Nem is tudom. Talán csak fáradt vagyok.

Ellen figyelmesen nézte őt egy pillanatig, majd bólintott. – Holnap korán kelsz. Jobb, ha pihensz.

Daniel bólintott, és elindult a fürdőszoba felé. A tükörben sápadt arc nézett vissza rá, a szeme alatt sötét karikák. Megnyitotta a csapot, és hideg vizet locsolt az arcára, de az érzés nem múlt el. Valami közeledett, valami megváltozott, és ő tehetetlen volt vele szemben.

Benézett a dolgozószobájába, a laptopján megnézte két népszerű hírportál címlapját, de semmi olyan hírt nem látott, ami köthető lett volna nemrég átélt megrázó élményéhez.

Amikor visszatért a hálószobába, Ellen már aludt, a könyv a mellkasán hevert. Daniel óvatosan elvette tőle, megjelölte az oldalt, és az éjjeliszekrényre tette. Aztán levetkőzött, és bebújt a takaró alá.

Az éjszaka csendes volt, de Daniel nem tudott aludni. Az elméje újra és újra visszatért ahhoz, amit a tetőn látott – a vörös ponthoz, a mozgó árnyékhoz, a csillagok furcsa mintázatához. És a rossz előérzethez, ami nem hagyta nyugodni.

Az ablak mellett fekve hallgatta a kukoricamezők susogását, és várta a hajnalt, bár valahol mélyen tudta, hogy a napfelkelte sem fogja elűzni a sötétséget, ami most már a lelkében lakozott. Mert amit látott, az nem csak az égen volt – hanem benne is, egy ősi, névtelen félelem formájában, ami most felébredt, és többé nem hagyta nyugodni.

---

A Hopewell Középiskola 37-es termében a falióra hangosan ketyegett, mintha szándékosan akarná emlékeztetni a diákokat, hogy még mindig van hátra huszonöt perc a történelemórából. Daniel Carter a tábla előtt állt, krétával a kezében, és éppen befejezte a Római Birodalom bukásának okainak felsorolását. A kréta pora fehér csíkokat hagyott fekete zakóján, amit már annyiszor próbált letisztítani, hogy a szövet helyenként kifényesedett.

– És így, a külső támadások, a belső korrupció, a gazdasági hanyatlás és a túlterjeszkedés együttesen vezetett a világ egyik legnagyobb birodalmának összeomlásához – mondta, miközben az utolsó pontot is felírta a táblára.

A teremben huszonhárom diák ült, többségük unott arckifejezéssel bámulta a jegyzetfüzetét vagy az okostelefonját, amit az asztal alatt próbáltak elrejteni. Daniel pontosan tudta, hogy mit csinálnak, de ma valahogy nem volt energiája harcolni ezzel. Az éjszakai égbolt képei még mindig ott lebegtek a szeme előtt, és a hajnalban rátörő fejfájás azóta sem múlt el.

– Valaki meg tudná mondani, miért fontos számunkra a Római Birodalom bukása? – kérdezte, miközben letette a krétát, és a tekintetével végigpásztázta az osztályt. – Miért tanulmányozzuk a történelem ilyen régi eseményeit?

A diákok többsége a padlót vagy a plafont bámulta, kerülve a szemkontaktust. Daniel már megszokta ezt a reakciót. A történelem nem tartozott a legnépszerűbb tantárgyak közé a Hopewell Középiskolában, különösen nem a pénteki utolsó órában.

– Talán azért, mert a történelem ismétli önmagát? – szólalt meg végül Jason Miller, egy magas, sportos fiú az első sorból.

– Jó válasz, Jason – bólintott Daniel. – És miért ismétli önmagát a történelem?

– Mert az emberek nem tanulnak belőle? – kérdezte bizonytalanul a fiú.

Daniel elmosolyodott. – Pontosan. George Santayana mondta: „Aki nem emlékszik a múltra, arra ítéltetett, hogy megismételje azt." A Római Birodalom bukása tanulságos példa arra, hogy még a legerősebb civilizációk is elbukhatnak, ha nem figyelnek a figyelmeztető jelekre.

Miközben beszélt, tekintete a terem hátsó részére vándorolt, ahol egy vékony, szőke hajú lány ült egyedül az utolsó padban. Lucy Hayes nem a telefonját nézegette, nem is az ablakon bámult ki, hanem erősen figyelte őt. Ez szokatlan volt, mert Lucy általában csendes és visszahúzódó diák volt, aki ritkán szólalt meg az órákon.

Daniel folytatta az előadást, de közben azon kapta magát, hogy újra és újra visszatér a tekintete Lucyra. Volt valami nyugtalanító a lány tekintetében – egy különös intenzitás, amit korábban nem látott nála.

– A rómaiak fejlett csillagászati ismeretekkel is rendelkeztek – váltott témát Daniel, miközben az ablak felé sétált. – Tudták, hogyan kell követni a bolygók mozgását, és ez segített nekik a naptár kialakításában, ami alapvető fontosságú volt a mezőgazdaság szempontjából.

A diákok többsége még mindig közönyös volt, de Daniel észrevette, hogy Lucy hirtelen kiegyenesedett a székében, és a jegyzetfüzetébe kezdett írni. Ez felkeltette Daniel érdeklődését.

– A csillagászat az egyik legősibb tudomány – folytatta, most már kifejezetten Lucy felé fordulva. – Szinte minden ókori civilizáció tanulmányozta az égboltot. A babilóniaiak, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak, a kínaiak... mind úgy hitték, hogy a csillagok mozgása befolyásolja az emberi sorsot.

Lucy most már olyan erősen figyelt, hogy Daniel szinte érezte a tekintetét. A többi diák kezdett fészkelődni, érezve, hogy valami megváltozott a terem légkörében.

– Tanár úr, ez már nem is történelem, hanem asztronómia – jegyezte meg Sarah Jenkins, egy okos, szemüveges lány az ablak melletti padból.

– A történelem és a csillagászat szorosan összefonódik, Sarah – válaszolta Daniel, és megpróbált visszatérni a tananyaghoz, de valami visszahúzta a gondolatait az előző éjszakához. – A rómaiak például úgy hitték, hogy bizonyos égi jelenségek előre jelezhetik a katasztrófákat vagy a nagy változásokat.

– Mint amikor egy üstökös jelzi a császár halálát? – kérdezte Jason, most már érdeklődve.

– Pontosan – bólintott Daniel. – Julius Caesar meggyilkolása után egy üstökös jelent meg az égen, amit a rómaiak úgy értelmeztek, hogy Caesar lelke az istenekhez emelkedett.

Daniel az ablakhoz sétált, és kinézett a szürke, felhős égboltra. A tegnap éjjeli tiszta égbolt eltűnt, helyét átvette egy nyomasztó, alacsony felhőréteg, ami mintha az egész várost fojtogatta volna.

– De mi van akkor, ha a csillagok valóban üzennek nekünk? – kérdezte halkan, szinte csak magának. – Ha az égbolt változásai nem csak természeti jelenségek, hanem... valami más?

A teremben hirtelen csend lett. A diákok zavartan néztek egymásra, nem tudva, hogyan reagáljanak tanáruk furcsa viselkedésére.

– Tanár úr, jól érzi magát? – kérdezte végül Sarah, megtörve a kínos csendet.

Daniel megrázta a fejét, mintha álomból ébredne. – Bocsánat, elkalandoztam – mondta gyorsan, és visszafordult az osztály felé. – Szóval, a Római Birodalom bukásának tanulságai... Ki tudná összefoglalni, mit tanulhatunk ebből a mai világunkra vonatkozóan?

Az óra hátralévő része normálisan telt, Daniel tudatosan kerülte a csillagászat témáját, és igyekezett a tankönyv anyagánál maradni. De időről időre azon kapta magát, hogy Lucy Hayes-t figyeli, aki most már szinte megszállottan jegyzetelt.

Amikor végre megszólalt a csengő, a diákok megkönnyebbülten pakolták össze a könyveiket, és siettek ki a teremből. Péntek délután volt, és mindenki a hétvégére gondolt már. Daniel fáradtan dőlt a tanári asztalnak, és nézte, ahogy a terem kiürül.

Lucy azonban nem sietett. Lassan pakolta a táskáját, és amikor már csak ő maradt a teremben, tétován közeledett Daniel asztalához.

– Tanár úr... – kezdte halkan, a hangja alig volt több suttogásnál.

– Igen, Lucy? – nézett fel Daniel, meglepetten, hogy a lány megszólította. Lucy ritkán kezdeményezett beszélgetést.

A lány egy pillanatig habozott, majd előhúzott egy gyűrött papírlapot a jegyzetfüzetéből, és Daniel asztalára tette. – Ezt... ezt az éjjel rajzoltam – mondta, és a hangja remegett. – Nem tudtam aludni, és... ezek a képek nem hagytak nyugodni.

Daniel lenézett a papírra, és érezte, ahogy a vér kifut az arcából. A rajz ceruzával készült, de megdöbbentően részletes volt: csápos árnyak egy vörös égbolt alatt, mintha óriási, idegen lények emelkednének fel a horizontról. A háttérben csillagok különös mintázata látszott, pontosan olyan elrendezésben, amilyennek Daniel látta őket előző éjjel a teleszkópján keresztül.

Daniel körül megfordult a világ. A rajz pontosan azt ábrázolta, amit ő látott, amit ő érzett – az égből jövő fenyegetést, a közelgő veszélyt, amit nem tudott megmagyarázni, de amit minden porcikájában érzett.

– Lucy... – kezdte, de a szavak elakadtak a torkában. – Honnan... honnan tudtad ezt lerajzolni?

A lány szeme tágra nyílt, és Daniel látta benne a félelmet, de valami mást is – egy különös beletörődést, mintha Lucy már elfogadta volna azt, ami jön.

– Álmodtam róla – suttogta. – Már hetek óta álmodom róluk. A lényekről, akik az égből jönnek. És a vörös csillagról, ami hívja őket.

Daniel érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén. Ugyanazt a vörös csillagot látta ő is, amit semmilyen csillagászati térkép nem jelzett előre.

– És... mit csinálnak ezek a lények? – kérdezte halkan, bár félt a választól.

Lucy tekintete elhomályosult, mintha valahová messzire nézne. – Eljönnek – mondta egyszerűen. – És amikor megérkeznek, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Daniel a rajzra meredt, és érezte, ahogy a fejfájása erősödik. A csápos lények a rajzon mintha egyenesen őt bámulták volna, mintha tudnák, hogy figyeli őket.

– Lucy, ezek csak álmok – mondta végül, megpróbálva megnyugtatni a lányt, és talán saját magát is. – Az elme furcsa dolgokat produkál néha, különösen, ha stresszesek vagyunk vagy...

– Nem álmok – szakította félbe Lucy, és a hangja most már határozottabb volt. – Ők valódiak, tanár úr. És közelednek. Érzem őket... itt – mutatott a fejére, majd a szívére. – És itt.

Daniel nem tudta, mit mondjon. Minden racionális gondolata azt súgta, hogy a lány csak túlságosan élénk képzelettel rendelkezik, vagy talán valamilyen pszichológiai problémával küzd. De a rajz pontosan azt ábrázolta, amit ő látott. És a vörös csillag, amiről Lucy beszélt...

– Lucy, beszéltél erről valakivel? A szüleiddel vagy...

– Apám nem hisz nekem – rázta meg a fejét a lány. – Azt mondja, hogy túl sokat olvasok, és hogy a filmek megzavarták a fejemet. De ő nem látja azt, amit én látok. Nem hallja a hangjukat.

– Milyen hangokat? – kérdezte Daniel, és érezte, ahogy a gyomra összerándul.

– A suttogást – felelte Lucy, és a szeme újra elhomályosult. – Éjszaka, amikor minden csendes, hallom őket. Nem szavak... inkább... érzések. Mintha hívnának.

Daniel a rajzra nézett, majd vissza Lucyra. A lány sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna rendesen. És volt valami a tekintetében – egy olyan tudás, amit egy tizenhét éves lánynak nem szabadna hordoznia.

– Lucy, figyelj – kezdte Daniel, és megpróbált nyugodt, tanári hangon beszélni. – Nem tudom, mit látsz vagy hallasz, de talán jó lenne, ha beszélnél Dr. Morrisszal, az iskolapszichológussal. Ő segíthetne...

– Nem vagyok őrült, tanár úr – szakította félbe Lucy, és a hangja most már határozott volt. – Tudom, hogy mire gondol. De ez nem az. Ez... valami más.

Daniel habozott. Nem akarta megbántani a lányt, de aggódott érte. Ugyanakkor a rajz nem hagyta nyugodni.

– Nem gondolom, hogy őrült vagy, Lucy – mondta végül. – De amit mondasz, az... szokatlan. És aggódom érted.

Lucy egy pillanatig csendben nézte őt, majd bólintott. – Tudom. De nem kell aggódnia. Már elfogadtam, ami jön.

– És mi jön, Lucy? – kérdezte Daniel, bár félt a választól.

A lány tekintete újra a távolba révedt. – A vég – mondta egyszerűen. – És egy új kezdet.

Mielőtt Daniel válaszolhatott volna, kopogtatás hallatszott az ajtón. Mindketten összerezzentek, és az ajtó felé fordultak.

Az ajtóban egy magas, széles vállú férfi állt, viharvert farmerdzsekiben és kopott baseball sapkában. Tom Hayes, Lucy apja. A férfi tekintete gyanakvóan ugrált Daniel és Lucy között, majd megállapodott a tanár asztalán heverő rajzon.

– Lucy, ideje mennünk – mondta Tom, és a hangja kemény volt, szinte parancsoló.

Lucy bólintott, és visszavette a rajzot Daniel asztaláról. – Köszönöm, tanár úr – mondta halkan, majd az apjához fordult. – Mehetünk, apa.

Tom Hayes tekintete még egy pillanatig Daniel arcán időzött, majd biccentett felé. – Carter – mondta röviden, szinte köszönés helyett.

– Mr. Hayes – viszonozta Daniel a biccentést. – Örülök, hogy találkoztunk.

Tom nem válaszolt, csak intett Lucynak, hogy kövesse. A lány még egy utolsó, hosszú pillantást vetett Danielre, majd követte az apját. Az ajtóból még visszafordult, és halkan azt mondta:

– Figyelje az eget, tanár úr. Ők már itt vannak.

Aztán eltűnt, és Daniel egyedül maradt a teremben, a fejében kavargó gondolatokkal és a szívében növekvő félelemmel.

A folyosón még hallotta Tom Hayes hangját, ahogy Lucyval beszél:

– Mit mondtam neked azokról a rajzokról? És miért mutattad meg neki?

Lucy válaszát nem hallotta, de el tudta képzelni. A lány valószínűleg csendben tűrte apja dorgálását, ahogy mindig is tette. Lucy Hayes csendes, visszahúzódó diák volt, aki ritkán szólalt meg az órákon, és még ritkábban a folyosón vagy az udvaron. És most megosztotta vele a legmélyebb félelmeit, a legtitkosabb látomásait.

Daniel az ablakhoz sétált, és kinézett a parkolóra. Látta, ahogy Tom és Lucy beszállnak egy rozsdás, piros pickupba. Tom mogorván ült a volán mögé, míg Lucy csendesen helyezkedett el az anyósülésen. A pickup motorja köhögve indult be, majd lassan kigördült a parkolóból.

Daniel figyelte, ahogy eltűnnek az úton, és közben azon tűnődött, mit kezdjen azzal, amit Lucy mutatott neki. A rajz képe még mindig élénken élt az elméjében – a csápos lények, a vörös égbolt, a különös csillagmintázat. És Lucy szavai: „Figyelje az eget, tanár úr. Ők már itt vannak."

A gondolattól hideg veríték ütött ki a homlokán. Mert amit Lucy rajzolt, az pontosan az volt, amit ő látott előző éjjel a teleszkópján keresztül. A vörös pont, a mozgó árnyék, a csillagok furcsa mintázata – mind ott volt Lucy rajzán, pontosan úgy, ahogy ő látta.

De hogyan lehetséges ez? Hogyan rajzolhatta le Lucy pontosan azt, amit ő látott, hacsak...

Hacsak Lucy ugyanazt nem látta. Hacsak nem volt valami odakint, ami mindkettőjükhöz szólt, ami mindkettőjüket hívta.

Daniel megborzongott a gondolattól. Racionális ember volt, történelemtanár, aki tényekben és bizonyítékokban hitt. De amit látott, amit érzett... és most Lucy rajza... ezek mind valami olyasmire utaltak, ami túlmutatott a racionális magyarázatokon.

Visszasétált az asztalához, és leült. A terem csendes volt, csak a falióra ketyegése és a saját szívverése törte meg a csendet. Elővette a jegyzetfüzetét, és megpróbálta rendezni a gondolatait.

2. A hírek

Daniel és Ellen a nappaliban ültek a kopott kanapén, amelynek rugói már évek óta tiltakoztak minden mozdulat ellen. A régi tévé halkan zúgott, a képernyőn a híradó ment, amelynek bemondója szokatlanul komoly arccal beszélt. A szoba félhomályában Ellen kötögetett, miközben Daniel mereven bámulta a képernyőt, ahol éppen a csendes-óceáni földrengésről tudósítottak.

– A Richter-skála szerinti 8,9-es erősségű földrengés epicentruma a Mariana-árok közelében volt – mondta a bemondó, miközben a háttérben egy térkép villant fel vörös ponttal jelölve a helyszínt. – A szakértők szerint ilyen erősségű földrengésre ezen a területen az elmúlt kétszáz évben nem volt példa.

Daniel előrehajolt, és feljebb vette a hangerőt. Ellen felnézett a kötéséből, és kérdőn pillantott férjére.

– Miért olyan érdekes ez neked? – kérdezte. – Földrengések mindig is voltak.

Daniel nem válaszolt azonnal. A képernyőn most egy riporter állt egy kikötőben, mögötte hatalmas hullámok csapkodták a partot.

– A földrengést követő cunami több szigetet is elért – folytatta a riporter, miközben a szél cibálta a haját. – A hatóságok szerint legalább három teherhajó tűnt el nyomtalanul, és több kisebb sziget teljesen víz alá került. A mentőcsapatok még mindig keresik a túlélőket, de a kommunikáció nehézkes a térségben.

A képernyőn homályos felvételek villantak fel viharokról a nyugati parton. A kamera remegett, a képek elmosódottak voltak, de Daniel látta a hatalmas hullámokat, amelyek házakat döntöttek romba, és autókat sodortak magukkal, mintha csak játékszerek lennének.

– Nézd ezt – mutatott Daniel a képernyőre. – Nem találod furcsának, hogy ilyen hirtelen jött ez a földrengés? És ezek a viharok... mintha az egész bolygó megbolondult volna.

Ellen felhorkant, és letette a kötését.

– Ilyen ostobaságokat is kitalálnak, csak hogy nézzék őket – mondta nevetve. – Mindig is voltak természeti katasztrófák, Dan. Emlékszel a tavalyi hurrikánra Floridában? Vagy a nagy kaliforniai földrengésre tíz évvel ezelőtt? A média csak felfújja ezeket a dolgokat, hogy nézettséget szerezzen.

Daniel tudta, hogy Ellen szavai logikusak, mégis valami nyugtalanította. A képernyőn most egy tudóst mutattak, aki arról beszélt, hogy a földrengés szokatlan mélységben történt, és hogy a műszerek furcsa jeleket rögzítettek közvetlenül a rengés előtt.

– Olyan volt, mintha valami megmozdult volna a tenger alatt – mondta a tudós, miközben a szemüvegét igazgatta. – Valami nagy dolog. Persze ez csak spekuláció, de a szeizmikus adatok arra utalnak, hogy nem egy szokványos tektonikus mozgásról van szó.

– Hallod ezt? – kérdezte Daniel, és még közelebb hajolt a képernyőhöz. – Valami nagy dolog mozdult meg a tenger alatt.

Ellen a szemét forgatta.

– És most mi jön? Godzilla? – kérdezte gúnyosan. – Komolyan, Dan, kezdesz úgy viselkedni, mint Tom Hayes. Ő is mindig összeesküvés-elméleteket gyárt.

Daniel nem válaszolt, de a gyomra összerándult a gondolatra, hogy Ellen Tom Hayes-hez hasonlította. Tom, Lucy apja, a város különce volt, aki mindig arról beszélt, hogy a kormány titkol valamit, és hogy idegen lények figyelik a Földet. A legtöbben őrültnek tartották, és Daniel is mindig kerülte őt, amikor csak tehette.

A híradó most áttért egy másik témára, valami politikai botrányra Washingtonban, de Daniel gondolatai még mindig a földrengésnél jártak. Valami nem stimmelt. Ugyanaz a rossz előérzet kerítette hatalmába, amit az éjszaka érzett, amikor a teleszkópján keresztül nézte a csillagokat.

– Kimegyek egy kicsit levegőzni – mondta, és felállt a kanapéról.

Ellen meglepetten nézett rá.

– Most? Mindjárt kezdődik a kedvenc sorozatom.

– Csak pár percre – válaszolta Daniel. – Fáj a fejem, jót fog tenni egy kis friss levegő.

Mielőtt Ellen válaszolhatott volna, Daniel már az ajtónál volt. A veranda hűvös levegője megcsapta az arcát, ahogy kilépett a házból. Az ég tiszta volt, a csillagok fényesen ragyogtak, de Daniel most nem mert felnézni rájuk. Attól félt, hogy újra meglátja azt a vörös pontot, azt a furcsa mintázatot, ami az előző éjjel annyira megzavarta.

A szomszéd ház verandáján fény gyúlt, és egy apró, ázsiai nő alakja jelent meg. Clara Nguyen, a helyi kávézó pincérnője volt az, aki éppen egy cigarettára gyújtott.

– Jó estét, Mr. Carter! – kiáltott át Clara, amikor észrevette Danielt. – Hallotta a híreket?

Daniel bólintott, és átsétált a két ház közötti gyepen, hogy közelebb legyen a nőhöz.

– A földrengésről beszél?

Clara mélyen leszívta a cigarettáját, majd kifújta a füstöt az éjszakai levegőbe.

– Arról, és a többi furcsa dologról is – mondta. – A rádióban azt mondták, hogy az elmúlt héten több hajó is eltűnt a Csendes-óceánon. És nem csak kis halászhajók, hanem nagy teherhajók is. Mintha csak... elpárologtak volna.

Daniel érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén.

– Biztos csak a viharok miatt – próbálta megnyugtatni magát és Clarát is.

Clara megrázta a fejét, és közelebb hajolt Danielhez, mintha attól félne, hogy valaki más is meghallhatja, amit mond.

– Nem, Mr. Carter. Valami nagy baj van készülőben – suttogta. – Érzem a csontjaimban. Az anyám mindig azt mondta, hogy a Nguyen család tagjai megérzik a bajt, mielőtt az bekövetkezne. És most minden porcikám azt súgja, hogy valami szörnyű dolog közeledik.

Daniel nem tudta, mit válaszoljon. Clara Nguyen nem volt az a típus, aki pánikkeltő híreket terjesztene. Józan, gyakorlatias nő volt, aki keményen dolgozott, és soha nem foglalkozott babonákkal vagy összeesküvés-elméletekkel.

– Talán csak túl sokat dolgozott, Clara – mondta végül Daniel. – Mindannyian fáradtak vagyunk, és a hírek sem segítenek. Mindig a legrosszabb dolgokat mutatják.

Clara hosszan, fürkészően nézett Danielre, majd elnyomta a cigarettáját egy kis fém hamutartóban.

– Maga sem hiszi el, amit mond, Mr. Carter – jelentette ki. – Látom a szemében. Maga is érzi, hogy valami nincs rendben.

Daniel nem válaszolt, de tudta, hogy Clara igazat mond. Valóban érezte, hogy valami nincs rendben. Az égbolt, a csillagok, a földrengés, Lucy rajza – mindez egy olyan mintázattá állt össze, amit nem tudott megmagyarázni, de mélyen nyugtalanította.

– Jobb, ha bemegyek – mondta végül. – Ellen vár.

Clara bólintott, és egy utolsó, hosszú pillantást vetett Danielre.

– Vigyázzon magára, Mr. Carter – mondta halkan. – És a feleségére is. Sötét idők jönnek.

Daniel visszasietett a házba, de Clara szavai ott visszhangoztak a fejében. Sötét idők jönnek. A nappaliban Ellen még mindig a kanapén ült, de már nem kötögetett. A tévé képernyőjén most valami vígjátéksorozat ment, de Ellen nem nevetett a poénokon. Ehelyett aggódva nézett Danielre, amikor az belépett.

– Minden rendben? – kérdezte. – Olyan sápadt vagy.

Daniel erőltetetten elmosolyodott, és lerogyott Ellen mellé a kanapéra.

– Persze, csak fáradt vagyok – hazudta. – Hosszú nap volt ma az iskolában.

Ellen nem tűnt meggyőzöttnek, de nem firtatta tovább a dolgot. Inkább közelebb húzódott Danielhez, és a fejét a férfi vállára hajtotta.

– Tudod, néha aggódom miattad – mondta halkan. – Az utóbbi időben olyan... távoli vagy. Mintha valami folyton elvonná a figyelmedet.

Daniel átkarolta a feleségét, és magához szorította. Ellen meleg volt és valóságos, a jelenléte megnyugtatta. De még így is, a karjaiban tartva a nőt, akit szeretett, nem tudta elhessegetni a fejéből a képeket: a vörös pontot az égen, Lucy rajzát a csápos lényekről, a híradó felvételeit a pusztító hullámokról.

– Semmi baj – suttogta Ellen hajába. – Csak túl sokat gondolkodom, tudod, milyen vagyok.

Ellen halkan felnevetett, és felnézett Danielre.

– Igen, tudom, milyen vagy. Egy álmodozó. Ezért is szerettem beléd.

Daniel próbált mosolyogni, de a mosoly nem érte el a szemét. Ellen észrevette ezt, és a homlokát ráncolta.

– Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezte. – Nem történt valami az iskolában? Vagy... nem tudom, valami más?

Daniel egy pillanatig habozott. Elmondhatná Ellennek, amit látott, amit érzett. Elmondhatná neki Lucy rajzáról, a csillagokról, a rossz előérzetről. De tudta, hogy Ellen nem értené meg. Ahogy a földrengéssel kapcsolatban is reagált – logikusan, racionálisan, minden természetfeletti magyarázatot elutasítva.

– Semmi más – mondta végül. – Csak fáradt vagyok, és talán egy kicsit túlreagálom a híreket.

Ellen megkönnyebbülten sóhajtott, és visszahajtotta a fejét Daniel vállára.

– Akkor jó. Már azt hittem, valami komoly baj van.

Daniel nem válaszolt, csak szorosan tartotta Ellent, miközben a tévé fénye megvilágította az arcukat. A vígjátéksorozat nevetése hamisan csengett a fülében, és bár próbált a műsorra koncentrálni, a gondolatai újra és újra visszatértek a hírekhez, Clara szavaihoz, és ahhoz a megmagyarázhatatlan érzéshez, hogy valami szörnyű dolog közeledik.

Odakint a szél feltámadt, és a fák ágai kaparászni kezdték az ablakot, mintha figyelmeztetni akarnák őket valamire. Daniel felnézett, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy árnyék suhant volna el az ablakon túl. De aztán pislogott, és az árnyék eltűnt, csak a sötét éjszaka maradt, és a csillagok, amelyek most valahogy hidegebbnek és távolabbinak tűntek, mint valaha.

Ellen hamarosan elaludt a vállán, a lélegzete egyenletessé vált, de Daniel még sokáig ébren maradt, hallgatva a szél süvítését és a ház nyikorgását, miközben a fejében újra és újra lejátszódtak a nap eseményei, és azon tűnődött, vajon mit hoz a holnap.

3. A rémálmok árnyéka

Daniel hirtelen felriadt. A szíve vadul kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasából. Teste nedves volt az izzadságtól, a lepedő a bőréhez tapadt, hideg és kellemetlen érzést keltve. A sötétben hunyorogva próbálta kivenni a hálószoba ismerős körvonalait, de egy pillanatig minden idegennek tűnt, mintha nem is a saját otthonában lenne.

Az álom. Az álom még mindig ott lebegett a tudata peremén, túlságosan élénken ahhoz, hogy egyszerűen eltűnjön az ébrenlét első pillanataiban. Daniel mély levegőt vett, és megpróbálta lelassítani a légzését, de a képek újra és újra visszatértek, élesebben és tisztábban, mint bármely álom, amire valaha emlékezett.

Egy végtelen óceán fölött lebegett, a víz sötét volt és mozdulatlan, mint egy gigantikus tükör, amely az éjszakai égboltot tükrözte vissza. Nem volt sem nap, sem hold, csak csillagok, amelyek furcsa, ismeretlen mintázatban helyezkedtek el. Daniel nem érzett félelmet, csak különös békét, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon – lebegni a semmi felett, távol mindentől, amit ismert.

Aztán a víz felszíne megremegett. Először csak apró hullámok, mintha egy láthatatlan szellő érintette volna meg, de aztán a hullámok egyre nagyobbak lettek, és a tükörsima felszín megtört. Valami emelkedett fel a mélységből, valami hatalmas és ősi, ami nem tartozott ehhez a világhoz.

Daniel most már emlékezett a részletekre is. A vízből előbukkanó lény toronymagas volt, a teste nyálkás és pikkelyes, a bőre olyan színű, amit Daniel képtelen volt megnevezni – nem fekete, nem zöld, hanem valami más, valami idegen. Hatalmas szárnyak nyúltak ki a hátából, nem madárszárnyak, hanem valamiféle hártyás, denevérszerű képződmények, amelyek nedvesen csillogtak a csillagfényben. És a csápok – tucatnyi vastag, tekergőző csáp nyúlt ki a testéből, mindegyik önálló életet élt, mintha külön tudattal rendelkezne.

De a legszörnyűbb a szeme volt. Vörös szemek, amelyek parázsként izzottak, és bár nem közvetlenül Danielre néztek, hanem fel az égre, Daniel mégis úgy érezte, hogy a lény a lelke legmélyére lát. Mintha minden gondolatát, minden emlékét, minden félelmét és vágyát egyszerre látná és értékelné.

Daniel most az ágyban ülve is megborzongott az emlék hatására. Az álomban nem félt – legalábbis nem úgy, ahogy most –, inkább valami mély, ősi rettenet fogta el, ami túlmutatott a félelmen. Mintha az elméje tudta volna, hogy amit lát, az nem lehet valódi, nem tartozhat ebbe a világba, és mégis itt van, megtöri a valóság szabályait puszta létezésével.

Az álomban Daniel érezte, ahogy a tudata kezd szétesni. Nem fájt, inkább olyan volt, mintha az elméje különálló darabokra hullana szét, és minden egyes darab külön életet kezdene élni. Mintha egy idegen erő feszítené szét a gondolatait, szétválasztva az összefüggő szálakat, amelyek az identitását alkották.

És akkor, az álomban, Daniel ordítani kezdett. Nem a félelemtől, hanem a kétségbeeséstől, a megérteni akarástól. Kérdéseket üvöltött a gigászi alaknak, kérdéseket, amelyek mindig is ott lappangtak a tudata mélyén, de soha nem merte őket megfogalmazni.

– Mi a világ sorsa? – üvöltötte az álomban. – Mi az élet célja? Mik az univerzum titkai?

A lény nem fordult felé, a vörös szemek továbbra is az égre szegeződtek, de Daniel tudta, hogy hallja őt. És akkor a lény válaszolt. Nem szavakkal, hanem egy mély, dübörgő hanggal, ami nem a fülein keresztül jutott el hozzá, hanem közvetlenül az elméjébe hatolt. A hang olyan volt, mint egy földrengés, mint egy vulkánkitörés, mint egy csillag születése és halála egyszerre.

Daniel nem értette a szavakat, ha egyáltalán szavak voltak. Túl idegenek, túl összetettek voltak ahhoz, hogy emberi elme felfogja őket. De valahogy mégis érezte a jelentésüket, valami ősi, állati része az agyának reagált rájuk, és ez a rész rettegett.

Az álomban Daniel tovább ordított, kérdéseket tett fel, amelyekre nem várt választ, csak hogy megtörje a csendet, csak hogy érezze, hogy még létezik, hogy még önmaga. De a lény válaszai csak tovább rombolták az elméjét, minden dübörgő hang újabb repedéseket okozott a valóságérzetében.

És akkor, amikor már azt hitte, hogy teljesen elveszíti önmagát, hogy az elméje végleg szétesik és elveszik a lény válaszainak súlya alatt, felébredt.

Daniel most az ágyban ülve próbálta összeszedni magát. Az álom túl valóságos volt, túl részletes ahhoz, hogy csak egy álom legyen. Még mindig érezte a lény jelenlétét, mintha egy része itt maradt volna vele, beágyazódva a tudatába, figyelve és várva. Egy név visszhangzott az elméjében: Kutulu.

Mellette Ellen megmozdult. Daniel nem akarta felébreszteni, de a hirtelen mozdulata és a zihálása nyilvánvalóan felriasztotta a feleségét. Ellen álmosan pislogott rá a sötétben, majd amikor látta Daniel állapotát, azonnal felült.

– Dan? – kérdezte halkan, a hangja álomittas volt, de aggódó. – Mi a baj?

Daniel nem tudta, mit mondjon. Hogyan magyarázhatná el ezt az álmot? Hogyan írhatná le azt a lényt, azt az érzést, amikor az elméje kezdett szétesni? Hogyan mondhatná el, hogy még mindig érzi a lény jelenlétét, mintha egy része itt maradt volna vele?

– Semmi – hazudta. – Csak egy rossz álom.

Ellen közelebb húzódott hozzá, és gyengéden simogatni kezdte a hátát. A keze meleg volt és valóságos, horgony a valóság világában.

– Csak egy rossz álom volt, Dan – suttogta. – Semmi több.

De Daniel tudta, hogy ez nem igaz. Ez több volt, mint egy rossz álom. Ez valami más volt, valami, amit nem tudott megmagyarázni, és ez megrémítette.

– Igen – mondta mégis, próbálva megnyugtatni Ellent és talán saját magát is. – Csak egy rossz álom.

Ellen tovább simogatta a hátát, és Daniel érezte, ahogy a feszültség lassan kezd távozni a testéből. De az elméje még mindig zaklatott volt, a gondolatai összevissza cikáztak, képtelenek voltak megnyugodni.

– El akarod mesélni? – kérdezte Ellen halkan. – Néha segít, ha beszélsz róla.

Daniel egy pillanatig fontolgatta a lehetőséget. Elmondhatná Ellennek az álmot, leírhatná a lényt, a végtelen óceánt, a kérdéseket és a válaszokat, amiket nem értett. De valami visszatartotta. Részben attól félt, hogy Ellen nem értené meg, hogy őrültnek tartaná. De volt egy mélyebb félelem is – attól félt, hogy ha kimondja, ha szavakba önti az álmot, akkor valahogy valóságosabbá válik, mintha a szavak hatalmat adnának neki.

– Nem emlékszem a részletekre – hazudta újra. – Csak... rossz volt.

Ellen nem erőltette tovább. Közelebb húzódott hozzá, és a fejét a vállára hajtotta.

– Rendben – mondta. – De itt vagyok, ha mégis beszélni akarsz róla.

Daniel bólintott, és hálásan szorította meg Ellen kezét. De tudta, hogy nem fog beszélni az álomról. Sem Ellennek, sem másnak. Ezt magában kell feldolgoznia, bármit is jelentsen.

– Próbálj meg visszaaludni – suttogta Ellen, és egy gyengéd csókot nyomott Daniel vállára. – Holnap tanítanod kell.

Daniel bólintott, de tudta, hogy nem fog tudni visszaaludni. Nem most, nem ezzel az álommal a fejében, nem ezzel a lénnyel, ami mintha még mindig figyelné.

– Te csak aludj – mondta halkan. – Én még ébren maradok egy kicsit.

Ellen álmosan bólintott, és visszafeküdt. Perceken belül egyenletes légzése jelezte, hogy újra elaludt. Daniel irigyelte ezt a képességét – hogy ilyen könnyen vissza tud térni az álom világába, mintha semmi sem történt volna.

Daniel óvatosan kikelt az ágyból, vigyázva, hogy ne ébressze fel Ellent. A padló hideg volt a meztelen talpa alatt, és ez valahogy segített – a hideg valóságos volt, horgony a valóság világában, távol az álom rettenetétől.

Lassan, tapogatózva indult el a konyha felé. Nem kapcsolta fel a lámpákat, részben mert nem akarta felébreszteni Ellent, részben mert valahogy félt a fénytől, attól, hogy mit láthat meg benne.

A konyhában a holdfény beszűrődött az ablakon, halvány, ezüstös fénybe vonva a helyiséget. Daniel a mosogatóhoz lépett, és megengedte a csapot. A víz hideg volt és tiszta, és ahogy a tenyerébe folyt, újabb horgonyt jelentett a valósághoz.

Egy poharat keresett, és megtöltötte vízzel. A keze remegett, és a víz egy része kilöttyent a pultra. Daniel nézte, ahogy a víz apró tócsává alakul, és egy pillanatra újra látta az álombéli végtelen óceánt és az abból kiemelkedő lényt. Gyorsan megrázta a fejét, hogy elűzze a képet. A poharat a szájához emelte, és nagyot kortyolt a vízből. A hideg folyadék végigfolyt a torkán, és ez is segített – a hideg, a nedvesség, az érzés, ahogy a víz lecsúszik a torkán, mind valóságos volt, mind a jelenhez kötötte.

Daniel az ablakhoz lépett, és kinézett. A hold magasan állt az égen, fénye megvilágította a csendes utcát. A házak sötétek voltak, csak néhány ablakban égett fény – emberek, akik nem tudtak aludni, vagy akik túl korán keltek.

És akkor meglátta. Egy közeli ház, Martha Evans háza, ahol egy gyenge fény pislákolt az egyik ablakban. Daniel közelebb lépett az ablakhoz, és hunyorogva próbálta kivenni a részleteket.

Martha Evans, az idős özvegyasszony, az ablak előtt ült egy széken, kezében egy gyertyával. A gyertya fénye megvilágította az arcát, és Daniel látta, hogy az idős nő ajkai mozognak, mintha imádkozna vagy beszélne valakihez, akit Daniel nem látott.

Ez a látvány – az idős nő, aki egyedül ül a sötétben, egy gyertya fényénél imádkozva – valahogy mélyen nyugtalanító volt. Nem volt benne semmi természetellenes vagy ijesztő, és mégis, Daniel érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén.

Talán az időpont tette – hajnali három óra volt, a "boszorkányok órája", ahogy a nagyanyja nevezte, amikor Daniel még gyerek volt. Vagy talán az, ahogy Martha ajkai mozogtak, mintha egy láthatatlan közönséghez beszélne. Vagy talán az álom utóhatása volt, ami minden ártatlan dolgot fenyegetővé változtatott.

Daniel elfordult az ablaktól, és visszatért a mosogatóhoz. Újratöltötte a poharát, és lassan kortyolgatta a vizet, próbálva nem gondolni sem az álomra, sem Martha Evans-re és a gyertyájára.

De a gondolatai újra és újra visszatértek az álomhoz, a lényhez, a kérdésekhez és a válaszokhoz, amiket nem értett. Mi volt ez? Csak egy álom, ahogy Ellen mondta? Vagy valami más, valami mélyebb, valami jelentőségteljesebb?

Daniel nem hitt a természetfelettiben, a paranormálisban. Történelemtanár volt, aki tényekben és bizonyítékokban hitt. De ez az álom valahogy más volt. Túl valóságos, túl részletes, túl... jelentőségteljes.

És a vízből felemelkedő lény, a csápjaival és a szárnyaival és a vörös szemeivel. Daniel soha nem látott ehhez hasonlót, sem a valóságban, sem filmekben vagy könyvekben. Honnan jött ez a kép? Hogyan teremtette meg az elméje ezt a lényt, ami annyira idegen, annyira... más volt?

És a kérdések, amiket feltett. A világ sorsa, az élet célja, az univerzum titkai. Ezek nem voltak új kérdések – filozófusok és gondolkodók évezredek óta próbáltak válaszokat találni rájuk. De miért álmodott róluk most? Miért érezte olyan sürgősnek, olyan fontosnak, hogy válaszokat kapjon rájuk?

És a válaszok... a válaszok, amiket nem értett, amik szétfeszítették az elméjét. Mit jelentettek? Mit próbált mondani a lény, ha egyáltalán mondani akart valamit?

Daniel a fejét rázta, próbálva elűzni ezeket a gondolatokat. Csak egy álom volt, semmi több. Egy különösen élénk, különösen zavaró álom, de akkor is csak egy álom. Nem jelentett semmit, nem volt benne semmi mélyebb üzenet vagy jelentés.

De akkor miért érzi még mindig a lény jelenlétét? Miért érzi úgy, mintha egy része itt maradt volna vele, beágyazódva a tudatába, figyelve és várva?

Daniel újra az ablakhoz lépett, de ezúttal nem Martha Evans házát nézte, hanem az eget. A hold még mindig magasan állt, és a csillagok fényesen ragyogtak. De valahogy most más volt a látványuk. Mintha a mintázatuk megváltozott volna, mintha új csillagok jelentek volna meg, vagy a régiek elmozdultak volna a helyükről.

Daniel hunyorogva próbálta meg jobban kivenni a részleteket. Nem, ez őrültség. A csillagok nem változtatják meg a helyüket egyik napról a másikra. Ez csak az álom utóhatása, semmi több.

És mégis volt valami az égben, ami nem stimmelt. Valami, amit nem tudott pontosan meghatározni, de érezte, hogy ott van. Egy jelenlét, egy figyelem, mintha az ég maga figyelné őt.

Daniel gyorsan elfordult az ablaktól, és visszatért a konyhapulthoz. A keze még mindig remegett, és a kezében tartott pohárban a víz hullámzott, mintha egy láthatatlan szél borzolná a felszínét.

Akárcsak az óceán az álomban, mielőtt a lény felemelkedett volna.

Daniel letette a poharat, mielőtt még több víz kilöttyent volna. A szíve újra vadul kalapált, és érezte, ahogy a hideg veríték kiüt a homlokán.

Ez őrültség. Teljesen megőrült. Ez csak egy álom volt, semmi több. Egy rossz álom, egy rémálom, de akkor is csak egy álom. Nem jelentett semmit, nem volt valóságos. De akkor miért érzi még mindig a lény jelenlétét? Miért érzi úgy, mintha figyelné, mintha várna valamire?

Daniel mély levegőt vett, és megpróbálta összeszedni magát. Racionális ember volt, aki nem hitt babonákban vagy természetfeletti dolgokban. Ez csak egy álom volt, és az, hogy még mindig érzi a hatását, csak azt jelenti, hogy különösen élénk és zavaró volt. Semmi többet.

Az óra a falon hajnali három óra tizenöt percet mutatott. A "boszorkányok órája" már majdnem véget ért, de Daniel tudta, hogy a sötétség, ami most körülvette, nem fog elmúlni a napfelkeltével. Valami megváltozott benne, valami alapvető és visszafordíthatatlan. Az álom nyomot hagyott rajta, és ez a nyom soha nem fog eltűnni.

Lassan visszaindult a hálószoba felé. Ellen még mindig aludt, a légzése egyenletes volt és nyugodt. Daniel óvatosan bebújt mellé az ágyba, vigyázva, hogy ne ébressze fel. A felesége melege és közelsége némi vigaszt nyújtott, de a félelem, amit az álom keltett benne, nem múlt el.

4. A közösség zsongása

A Hopewell Kávézó kopott neonfelirata halványan világított a szürke reggeli fényben. A kis étterem a város főutcáján állt, és már évtizedek óta szolgálta ki a helyieket. A falakat megfakult fényképek borították a város múltjából, a padló csempéi helyenként megrepedtek, és a pult lakkozása is régen lekopott már, de a kávé illata otthonos melegséget árasztott.

Daniel Carter a sarokban lévő bokszban ült, kezében egy gőzölgő kávéscsészével. Az álmatlan éjszaka nyomai ott ültek az arcán: a szeme alatt sötét karikák húzódtak, a tekintete fáradt volt és zavart. A rémálom képei még mindig kísértették, és hiába próbálta elhessegetni őket, újra és újra visszatértek.

Clara Nguyen, a kávézó vietnámi származású tulajdonosnője, a kávéskannával a kezében közeledett Daniel asztala felé. Apró termetű, ötven körüli nő volt, fekete haját kontyba fogta, és a szemei körül már megjelentek az öregedés első jelei, de a mozdulatai még mindig energikusak voltak.

– Még egy kávét, tanár úr? – kérdezte, és már töltötte is, meg sem várva Daniel válaszát.

– Köszönöm, Clara – bólintott Daniel, és fáradtan dörzsölte meg a szemét. – Szükségem van a koffeinre ma reggel.

Clara egy pillanatig figyelmesen nézte Danielt, majd halkan megjegyezte:

– Nem aludt jól, igaz? Látom az arcán. Mostanában sokan panaszkodnak erre.

Daniel felnézett, meglepetten a nő éleslátásától.

– Csak egy rossz álom – válaszolta kitérően, de Clara tekintete elárulta, hogy nem hisz neki.

A kávézó hátsó részében egy régi rádió recsegett, a hang időnként elhalkult, majd újra felerősödött, mintha a jel hullámzott volna. A bemondó hangja feszült volt, ahogy a legfrissebb hírekről tudósított.

– ...további viharok várhatók a nyugati parton... három halászhajó tűnt el nyomtalanul a Csendes-óceánon... a hatóságok egyelőre nem közöltek részleteket... – A rádió újra recsegni kezdett, a szavak elvesztek a statikus zajban.

Clara a rádió felé biccentett.

– Hallja? Erről beszéltem tegnap este. Viharok, eltűnések, furcsa események. Az anyám mindig azt mondta, hogy amikor a természet megbolondul, az embereknek figyelniük kell.

Daniel nem válaszolt, csak belekortyolt a kávéjába. A forró folyadék égette a torkát, de valahogy jólesett ez az érzés – valami, ami valóságos volt, ami a jelenhez kötötte.

A pult mellett egy magas, széles vállú férfi ült, őszes hajjal és sebhelyes arccal. Jack Rollins, a város exkatonája, aki az iraki háború után tért vissza Hopewellbe, és azóta sem találta a helyét a civil életben. Mindig ugyanazt a kopott katonai dzsekit viselte, és ritkán beszélt a múltjáról, de a tekintete elárulta, hogy sok mindent látott már életében.

Jack egy vadászkést élesített módszeresen egy fenőkövön, a penge csillogott a kávézó halvány fényében. A mozdulatok rutinszerűek voltak, szinte hipnotikusak, és a fém súrlódása a kövön furcsa, kellemetlen hangot adott.

– Valami nagy baj jön, és mi sem ússzuk meg – jegyezte meg Jack hirtelen, anélkül, hogy felnézett volna a késről. A hangja mély volt és rekedt, mintha ritkán használná. – Érzem a levegőben. Ugyanígy volt 2003-ban is, mielőtt Szaddám ellen vonultunk volna. Valami... megváltozik.

Daniel kényelmetlenül fészkelődött a székén. Jack szavai túlságosan is visszhangozták a saját félelmeit, a rossz előérzetet, ami napok óta kísértette.

– Csak viharok, Jack – próbálta lekicsinyelni a dolgot. – Mindig is voltak természeti katasztrófák.

Jack felnézett, a tekintete hideg volt és kemény.

– Nem csak viharok, tanár úr. Valami más. Valami... – Nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét, és folytatta a kés élezését.

A kávézó ajtaja kinyílt, és egy idős nő lépett be. Martha Evans, a város legidősebb lakója, aki a templommal szemben élt egy apró házban, és akit mindenki csak "Imádkozó Martha"-ként ismert. Nyolcvan körül járhatott, az arca ráncos volt, mint egy régi térkép, és mindig fekete ruhát viselt, mintha folyamatosan gyászolna valakit.

Martha egyenesen Daniel asztalához sétált, a járása meglepően határozott volt a korához képest.

– Mr. Carter – szólította meg Danielt, a hangja halk volt, de tiszta. – Látta őket maga is?

Daniel zavartan nézett fel.

– Kiket, Mrs. Evans?

Martha közelebb hajolt, és szinte suttogva folytatta:

– Az angyalokat. Az éjjel láttam őket az égen. Hatalmas, szárnyas alakok voltak, és fény áradt belőlük. Eljöttek, hogy figyelmeztessenek minket.

Clara, aki éppen egy tányér rántottát vitt egy másik vendégnek, meghallotta Martha szavait, és hitetlenkedve felnevetett.

– Már megint az angyalai, Martha? Talán kevesebbet kéne olvasnia a Bibliát lefekvés előtt.

Martha nem vett tudomást Clara megjegyzéséről, továbbra is Danielt nézte, várakozóan, mintha választ várna tőle.

Daniel érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén. Martha "angyalai" túlságosan is emlékeztették a saját álmára, a szárnyas, csápos lényre, ami az óceánból emelkedett ki. De ez csak véletlen egybeesés lehetett, semmi több.

– Nem, Mrs. Evans, nem láttam semmit – válaszolta végül, és igyekezett nyugodtnak tűnni. – Biztos csak álmodta.

Martha csalódottan sóhajtott, majd leült Daniel asztalához, anélkül, hogy meghívták volna.

– Nem álom volt, Mr. Carter. Olyan valóságos volt, mint maga előttem. És üzenetet hoztak. Azt mondták, készüljünk fel, mert közeleg az idő.

Daniel nem tudta, mit válaszoljon. Martha mindig is vallásos volt, és a korral ez csak erősödött benne. De most valami más volt a hangjában – nem a szokásos ájtatos tónus, hanem valódi félelem.

A kávézó ajtaja újra kinyílt, és ezúttal Tom Hayes lépett be, a lánya, Lucy társaságában. Tom magas, széles vállú férfi volt, viharvert farmerdzsekiben és kopott baseball sapkában. Az arca borostás volt, a tekintete gyanakvó, ahogy végignézett a helyiségen. Lucy mögötte lépkedett, vékony, szőke hajú lány, aki mintha össze akart volna zsugorodni, hogy minél kevésbé legyen feltűnő.

Tom egyenesen a pulthoz ment, és leült Jack mellé, míg Lucy csendben követte, és elfoglalt egy széket az apja mellett.

– Adj egy sört, Clara – szólt oda Tom a tulajdonosnőnek, aki rosszallóan csóválta a fejét.

– Reggel kilenc óra van, Tom – jegyezte meg Clara, de már nyitotta is a hűtőt, hogy kivegyen egy üveget.

– Manapság mindegy, hány óra van – morogta Tom, és elvette a sört. – A világ úgyis a feje tetejére állt.

Jack abbahagyta a kés élezését, és Tom felé fordult.

– Hallottad a híreket? – kérdezte. – Újabb hajók tűntek el.

Tom bólintott, és nagyot kortyolt a söréből.

– Persze hogy hallottam. És tudod, mi a véleményem? A kormány tuti titkol valamit. Mindig is tudtam, hogy van valami, amit nem mondanak el nekünk.

Daniel figyelte a beszélgetést, és észrevette, hogy Lucy nem szól egy szót sem, csak csendesen ül, és a padlót bámulja. A lány sápadt volt, és karikák voltak a szeme alatt, mintha ő sem aludt volna az éjjel.

– Mi a véleményed, Carter? – fordult hozzá hirtelen Tom. – Te okos ember vagy, nem? Mit gondolsz ezekről a furcsa dolgokról?

Daniel kényelmetlenül fészkelődött a székén. Nem akart belefolyni Tom összeesküvés-elméleteibe, de ugyanakkor nem tudta figyelmen kívül hagyni a saját tapasztalatait sem.

– Nem tudom, Tom – válaszolta őszintén. – Vannak dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni, de ez nem jelenti azt, hogy...

– Hogy a kormány titkol valamit? – vágott közbe Tom. – Dehogynem. Mindig is ezt csinálták. Emlékszel az '57-es incidensre a Wilkins-farmon? Azt is eltussolták.

Jack bólintott, mintha egyetértene, de nem szólt semmit, csak folytatta a kés élezését. A fém súrlódása a kövön most hangosabbnak tűnt, szinte betöltötte a kávézót.

Martha, aki még mindig Daniel asztalánál ült, most megszólalt:

– Nem a kormány az, amitől félnünk kell, Mr. Hayes. Hanem attól, ami odafentről jön.

Tom gúnyosan felnevetett.

– Persze, Martha. Az angyalaid, igaz? Vagy talán az űrlények?

Martha nem sértődött meg, csak szomorúan megrázta a fejét.

– Gúnyolódhat, amennyit csak akar, Mr. Hayes. De én láttam őket, és ők valódiak.

Daniel észrevette, hogy Lucy hirtelen felkapta a fejét Martha szavaira, és most nagyon figyelte az idős nőt. A lány tekintete más volt, mint eddig – nem üres és távolságtartó, hanem élénk és... valahogy ismerős.

– Mit látott pontosan, Mrs. Evans? – kérdezte Daniel, mielőtt még végiggondolta volna, mit is mond.

Martha hálásan nézett rá, amiért végre valaki komolyan veszi.

– Hatalmas, szárnyas alakokat az égen – kezdte. – Nem olyanok voltak, mint a Biblia angyalai. Ezek... mások voltak. A szárnyaik nem tollasak, hanem... mintha hártyásak lettek volna. És hosszú... nem is tudom, mintha csápok lettek volna rajtuk.

Daniel érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Martha leírása túlságosan is hasonlított a lényre az álmából.

– És a szemük? – kérdezte halkan. – Milyen volt a szemük?

Martha egy pillanatig elgondolkodott.

– Vörös – mondta végül. – Vörös, mint a parázs. És egyenesen az égre néztek, mintha kerestek volna valamit.

A kávézóban hirtelen csend lett. Még a rádió recsegése is elhallgatott egy pillanatra, mintha a készülék is lélegzetvisszafojtva figyelné a beszélgetést.

Daniel nem tudott megszólalni. Martha pontosan azt a lényt írta le, amit ő látott az álmában. De hogyan lehetséges ez? Hogyan álmodhattak ugyanarról a szörnyetegről?

Jack törte meg a csendet, a hangja most még rekedtebb volt, mint korábban.

– Én is láttam valamit – mondta halkan. – Nem az égen, hanem a prérin. Valami nagy dolog mozgott a kukoricásban, a Wilkins-farm közelében. Túl nagy volt ahhoz, hogy állat legyen.

Tom felhorkant, de a hangja már nem volt olyan magabiztos, mint korábban.

– Most már te is, Jack? Azt hittem, te vagy az egyetlen józan ember ebben a városban.

Jack nem válaszolt, csak folytatta a kés élezését, de a mozdulatai már nem voltak olyan nyugodtak, mint korábban.

Daniel az ablak felé fordult, és kinézett a főutcára. A nap már magasan járt, de valahogy a fénye nem volt olyan erős, mint máskor. Mintha egy vékony, szürke fátyol borult volna a városra, tompítva a színeket és a fényeket.

– Tanár úr – szólalt meg hirtelen Lucy, és a hangja meglepően tiszta volt és határozott. – Maga is látta őket, igaz?

Daniel megfordult, és a lányra nézett. Lucy most egyenesen a szemébe nézett, és Daniel megdöbbent átható tekintetén.

– Mit láttam, Lucy? – kérdezte, bár félt a választól.

– A lényeket – mondta Lucy. – A szárnyas óriásokat, akik a vízből emelkednek ki, és az égre néznek. Akiknek vörös a szemük, és csápjaik vannak.

Tom hirtelen felállt, a széke hangosan csattant a padlón.

– Elég ebből, Lucy! – kiáltotta. – Megmondtam, hogy ne beszélj ezekről a dolgokról!

Lucy nem nézett az apjára, továbbra is Danielt figyelte, várva a válaszát.

Daniel nem tudta, mit mondjon. Hazudhatna, mondhatná, hogy nem tudja, miről beszél a lány. De valami a Lucy tekintetében – a félelem, a kétségbeesés, és valami más, amit nem tudott megnevezni – arra késztette, hogy őszinte legyen.

– Igen – mondta végül halkan. – Láttam egyet.

Tom dühösen csapta le a sörösüveget a pultra.

– Nagyszerű! Most már a tanár is ezekkel a hülyeségekkel tömi a fejét! – Lucyhoz fordult. – Gyerünk, hazamegyünk. Elegem van ebből az őrültségből.

Lucy vonakodva állt fel, de mielőtt követte volna az apját, még egy utolsó, hosszú pillantást vetett Danielre. A tekintetében most már nem csak félelem volt, hanem valami más is – mintha egy titkot osztottak volna meg, egy titkot, amit senki más nem érthetett.

Tom megragadta Lucy karját, és az ajtó felé vonszolta. Az ajtóban még visszafordult, és dühösen nézett Danielre.

– Tartsd távol magad a lányomtól, Carter! Nem akarom, hogy ezekkel a baromságokkal traktáld.

Azzal kiviharzott a kávézóból, Lucyt maga után húzva.

A helyiségben újra csend lett, csak a rádió recsegése és Jack késének súrlódása hallatszott.

– Szegény lány – sóhajtott Martha. – Ő is látta őket, igaz?

Daniel bólintott, képtelen volt megszólalni. A gondolatai kaotikusan cikáztak. Lucy látta ugyanazt a lényt, amit ő. És Martha is. És talán Jack is. Hogyan lehetséges ez? Mi történik Hopewellben?

Clara újratöltötte Daniel kávéscsészéjét, bár nem kérte.

– Vigyázzon magára, tanár úr – mondta halkan. – Furcsa idők járnak, és a dolgok csak rosszabbodni fognak.

Daniel felnézett rá, és látta a félelmet a nő szemében. Clara, aki mindig olyan erős és gyakorlatias volt, most úgy tűnt, mintha ő is megérezné a közelgő veszélyt.

– Mit gondolsz, mi történik, Clara? – kérdezte Daniel.

Clara egy pillanatig habozott, majd halkan válaszolt:

– Nem tudom. De az anyám mindig azt mondta, hogy vannak dolgok, amik túl nagyok ahhoz, hogy megértsük őket. Dolgok, amik előtt csak meghajolhatunk.

Jack abbahagyta a kés élezését, és a pengét a fény felé tartotta, ellenőrizve az élét.

– Irakban – kezdte, és a hangja most távolinak tűnt, mintha egy másik időből beszélne – láttam dolgokat, amiket nem tudtam megmagyarázni. Dolgokat, amiket a katonai jelentések soha nem említettek. De ez más. Ez nagyobb.

Daniel bólintott, bár nem tudta pontosan, mire gondol Jack. De valahogy megértette. Valami nagyobb közeledett, valami, ami túlmutatott minden eddigi tapasztalaton.

A kávézó ajtaja újra kinyílt, és a seriff, Mike Donovan lépett be. Alacsony, zömök férfi volt, a negyvenes évei közepén járhatott, és a tekintete fáradt volt, mintha ő sem aludt volna az éjjel.

– Jó reggelt, emberek – köszönt, és a pulthoz sétált. – Clara, egy kávét, legyen szíves.

Clara bólintott, és töltött neki egy csészével. Mike körbenézett a kávézóban, és a tekintete megállapodott a kis csoporton.

– Mi ez a gyűlés? – kérdezte félig tréfásan, de a hangjában volt valami feszültség. – Valami baj van?

Senki sem válaszolt azonnal. Végül Daniel szólalt meg:

– Csak beszélgetünk, Mike. Semmi különös.

A seriff bólintott, de látszott rajta, hogy nem hiszi el teljesen. Kortyolt egyet a kávéjából, majd újra megszólalt:

– Furcsa időket élünk. Az emberek nyugtalanok. Csak arra kérlek titeket, hogy ne terjesszenek pánikkeltő híreket, rendben?

Jack felhorkant, és újabb kortyot ivott a söréből.

– Persze, seriff. Majd úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

Mike szigorúan nézett rá, de nem folytatta a témát. Fogta a kávéját, és az ajtó felé indult.

– Vigyázzatok magatokra – mondta még, mielőtt kilépett volna.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a kávézóban újra csend lett. Daniel az ablak felé fordult, és nézte, ahogy Mike beszáll a rendőrautóba és elhajt. Az ég szürke volt és nyomasztó, mintha egy vihar készülődne.

– Nos – törte meg végül a csendet Clara, miközben letörölte a pultot – azt hiszem, mindannyiunknak van dolga. Nem ülhetünk itt egész nap rémtörténeteket mesélve egymásnak.

Jack bólintott, és eltette a kését, felszedelőzködött és kilépett az ajtón. Daniel egyedül maradt az asztalnál, a kávéja már kihűlt. Kinézett az ablakon, és figyelte, ahogy a város lassan ébred, az emberek a dolgukra sietnek, mintha minden rendben lenne. De tudta, hogy semmi sincs rendben. Valami közeledett, valami, ami mindannyiukat fenyegette, és ő tehetetlen volt vele szemben.

Az égen egy madárraj repült át, fekete pontok a szürke égbolton. Daniel egy pillanatra azt hitte, hogy valami mást lát – valami nagyobb, valami idegen dolgot. De aztán pislogott, és a látomás eltűnt, csak a madarak maradtak, ahogy tovaszálltak a horizont felé.

5. A világ megremeg

Este Daniel ismét a tetőn állt, a csillagokat kémlelve. Az éjszaka szokatlanul hideg volt, a szél élesen süvített a préri felől, meghajlítva a kukoricaszárakat, amelyek úgy susogtak, mintha titkokat suttognának egymásnak. A teleszkóp hideg fémje szinte égette a kezét, de nem törődött vele. Valami visszahúzta ide, valami, amit nem tudott megmagyarázni.

Az elmúlt napok eseményei – Lucy rajza, Martha "angyalai", a rémálom a csápos lényről – mind összefonódtak az elméjében, mint egy bonyolult kirakós darabjai. És most itt állt, próbálva értelmet találni a káoszban, amit a gondolatai alkottak.

A teleszkópot az égbolt egy bizonyos pontjára irányította, ahol előző éjjel a vörös pontot látta. Lélegzetét visszafojtva nézett bele a lencsébe, és a szíve azonnal a torkában kezdett dobogni. A vörös pont újra ott volt, de most nagyobb, fényesebb, mintha közeledne. És ami még nyugtalanítóbb, a csillagok mintázata körülötte megváltozott, mintha egy láthatatlan kéz átrendezte volna őket.

– Ez lehetetlen – suttogta Daniel, és újra ellenőrizte a teleszkóp beállításait. De a kép nem változott. A vörös pont ott pulzált az égen, mint egy vérző seb a fekete bársonyon.

Daniel hátralépett a teleszkóptól, és szabad szemmel nézett fel az égre. Igen, még így is látta a vörös fényt, bár halványabban. Nem képzelődött. Ez valódi volt.

Hirtelen a ház belsejéből recsegés hallatszott. Daniel összerezzent, majd gyorsan az ablak felé fordult. A hang a nappaliban lévő régi rádióból jött, ami magától kapcsolt be. A készülék évek óta nem működött rendesen, csak alkalmanként fogott be egy-egy helyi adást.

Daniel sietve mászott be a tetőablakon, és a nappaliba sietett. A rádió hangszórójából statikus zaj áradt, időnként megszakítva egy emberi hang töredékeivel. Közelebb lépett, és a készülék gombjait tekergetni kezdte, próbálva tisztább jelet fogni.

– ...Kaliforniában... valami... – A hang pánikban volt, a szavak között hosszú sistergés. – ...a partra lépett... hatalmas... nem tudjuk megállítani...

Daniel érezte, ahogy a vér kifut az arcából. A keze remegni kezdett, ahogy tovább tekergette a gombokat, de a jel egyre gyengült, majd teljesen elhalt, csak a statikus zaj maradt.

– Mi a fene volt ez? – motyogta magának, és a rádióra meredt, mintha az meg tudná válaszolni a kérdését.

Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított a fejébe. Daniel felnyögött, és a halántékához kapott. A fájdalom lüktető volt, mintha az agya ki akarna szakadni a koponyájából. A látása elhomályosult, és egy pillanatra az egész szoba vörösbe borult, mintha vér folyna a szeme előtt.

Amikor a látása kitisztult, a falak normálisnak tűntek, de a fejfájás nem múlt el. Valami nem stimmelt. Valami alapvetően megváltozott, és Daniel érezte, hogy ez csak a kezdet.

Visszatámolygott a tetőablakhoz, és újra kimászott a tetőre. Az égre nézett, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egész égbolt vörös lenne, mintha vér borítaná a csillagokat. Aztán pislogott, és az éjszaka újra fekete lett, csak a vörös pont pulzált továbbra is a horizonton.

– Dan? – Ellen hangja megijesztette. Nem hallotta, hogy a felesége felmászott utána a tetőre. – Mi a baj?

Daniel megfordult, és látta Ellent a tetőablakban állni, a hálóingét összehúzva maga körül a hideg ellen. Az arca aggódó volt, a szemei tágra nyíltak a félelemtől.

– Semmi – hazudta automatikusan, de tudta, hogy Ellen nem hiszi el. Túl jól ismerte őt.

– Megint a csillagokat nézed? – kérdezte Ellen, miközben közelebb lépett hozzá. – Hajnali három óra van, Dan.

Daniel nem tudta, mit mondjon. Hogyan magyarázhatná el a vörös pontot, a rádió üzenetét, a fejfájást és a vörös látomást? Ellen racionális nő volt, aki nem hitt a természetfelettiben vagy a megmagyarázhatatlanban. Azt hinné, hogy megőrült.

– Valami nincs rendben az éggel – mondta végül, és arra mutatott, amerre a vörös pont pulzált. – Látod azt?

Ellen hunyorogva nézett a mutatott irányba.

– Mit kellene látnom?

– A vörös pontot. Ott, arra.

Ellen még jobban hunyorgott, majd megrázta a fejét.

– Nem látok semmit, Dan. Csak csillagokat.

Daniel érezte, ahogy a gyomra összerándul. Hogyan lehetséges, hogy Ellen nem látja? Hiszen ott van, tisztán és fényesen.

– Biztos? Nézd meg jobban. Ott, ahol a Nagy Medve van.

Ellen újra próbálkozott, de a fejét rázta.

– Nincs ott semmi, Dan. Csak a szokásos csillagok.

Daniel nem erőltette tovább. Ehelyett a teleszkóphoz vezette Ellent.

– Nézz bele – kérte. – Mondd meg, mit látsz.

Ellen vonakodva hajolt a teleszkóphoz, és belenézett. Hosszú másodpercekig nem szólt semmit, csak a légzése gyorsult fel.

– Ez... furcsa – mondta végül, és elhúzódott a teleszkóptól. – A csillagok mintha... mozognának.

Daniel bólintott, a szíve hevesen vert.

– És a vörös pont? Látod?

Ellen újra a teleszkópba nézett, majd megrázta a fejét.

– Nem látok semmiféle vörös pontot, Dan. De a csillagok... nem olyan mintázatban vannak, ahogy emlékeztem.

Daniel nem értette. Hogyan lehetséges, hogy ő látja a vörös pontot, Ellen pedig nem? És mi ez a dolog a mozgó csillagokkal?

– Gyere be, Dan – mondta Ellen, és megfogta a karját. – Fázom, és neked is pihenned kell. Holnap tanítanod kell.

Daniel hagyta, hogy Ellen visszavezesse a házba. De mielőtt bemászott volna a tetőablakon, még egyszer visszanézett az égre. A vörös pont még mindig ott volt, és most mintha nagyobb lett volna, fényesebb. És a csillagok... igen, Ellen igazat mondott. Mozogtak, lassan, de határozottan, mintha egy láthatatlan erő rendezné át őket.

A nappaliban a rádió még mindig recsegett, de már nem lehetett kivenni emberi hangot belőle. Ellen kikapcsolta a készüléket, és a fejét csóválta.

– Ez a régi vacak – mondta. – Ideje lenne újat venni.

Daniel nem válaszolt. A fejében még mindig visszhangzottak a rádióból hallott szavak. Valami Kaliforniában. Valami, ami a partra lépett. Valami, amit nem tudnak megállítani.

– Dan? – Ellen hangja visszarántotta a jelenbe. – Jól vagy?

Daniel erőltetetten elmosolyodott.

– Persze. Csak fáradt vagyok.

Ellen nem tűnt meggyőzöttnek, de nem erőltette tovább a témát. Ehelyett a hálószoba felé indult, és intett Danielnek, hogy kövesse.

– Gyere, feküdjünk le. Holnap minden világosabb lesz.

Daniel követte a feleségét, de tudta, hogy semmi sem lesz világosabb. Valami közeledett, valami rettenetes, és ő tehetetlen volt vele szemben.

A hálószobában Ellen hamar elaludt, de Daniel csak forgolódott, képtelen volt lehunyni a szemét. A fejében képek villantak fel: a vörös pont az égen, Lucy rajza a csápos lényekről, Martha "angyalai", a rémálom a gigászról, ami az óceánból emelkedett ki. És a rádió szavai, amelyek újra és újra visszhangzottak az elméjében.

Végül, amikor már nem bírta tovább, felkelt az ágyból, és visszament a nappaliba. A rádió most néma volt, de Daniel tudta, hogy amit hallott, az valódi volt. Bekapcsolta a tévét, a hangerőt minimálisra állítva, hogy ne zavarja Ellent.

A képernyőn egy éjszakai híradó ment. A bemondó arca komoly volt, a hangja feszült, ahogy a kaliforniai földrengésről beszélt. Daniel közelebb hajolt a képernyőhöz, és feljebb vette a hangerőt, csak egy kicsit.

– ...a szakértők szerint ilyen erősségű földrengésre nem volt példa a régióban. A parti városokat evakuálják, és a hatóságok kérik a lakosságot, hogy maradjanak távol a parttól. Ismétlem, ez nem gyakorlat. Mindenki, aki a partvidéken él, azonnal induljon a belső területek felé.

A képernyőn kaotikus jelenetek villantak fel: emberek rohantak az utcákon, autók dugóban álltak, rendőrök és katonák próbáltak rendet tartani. És a háttérben, a horizonton, valami mozdult. Valami hatalmas és sötét, amit a kamera csak egy pillanatra kapott el, mielőtt a kép elhomályosult volna.

Daniel előrehajolt, a szíve a torkában dobogott. Mit látott? Mi volt az a sötét alak a horizonton?

A híradó visszaváltott a stúdióba, ahol a bemondó most még feszültebb arccal folytatta:

– Nem hivatalos források szerint a földrengést valami más okozta, nem tektonikus mozgás. A közösségi médiában terjedő felvételek szerint valami... – A bemondó elhallgatott, mintha nem találná a megfelelő szavakat, vagy mintha valaki a fülhallgatóján keresztül utasítaná. – Valami ismeretlen jelenség figyelhető meg a partoknál. A hatóságok vizsgálják az esetet, és további információkat ígérnek a reggeli órákban.

Daniel kikapcsolta a tévét, és a sötétben ült, a gondolatai kaotikusan cikáztak. Valami a partra lépett Kaliforniában. Valami, amit a híradó nem mert megnevezni. Valami, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a kamera, ha csak egy pillanatra is, elkapja a horizonton.

A fejfájása visszatért, erősebben, mint valaha. Daniel a halántékához szorította a kezét, és felnyögött a fájdalomtól. A látása újra elhomályosult, és a szoba vörösbe borult, mintha vér folyna a szeme előtt.

Aztán, olyan hirtelen, ahogy jött, a fájdalom elmúlt, és a látása kitisztult. De valami megváltozott. Daniel érezte, hogy valami alapvetően más lett, mintha a világ egy kicsit elmozdult volna a tengelyén.

Visszament a hálószobába, és az ágy szélére ült. Ellen még mindig aludt, a légzése egyenletes volt és nyugodt. Daniel nézte a feleségét, és hirtelen mély, megmagyarázhatatlan szomorúság fogta el. Mintha tudná, hogy ez a békés pillanat nem fog sokáig tartani. Mintha tudná, hogy a világ, amit ismertek, hamarosan véget ér. Lefeküdt Ellen mellé, és átölelte, magához szorítva a testét, mintha ezzel meg tudná védeni attól, ami közeledik. De tudta, hogy ez illúzió. Senki sem volt biztonságban. Senki sem menekülhetett.

Odakint a szél feltámadt, és a fák ágai az ablakot kaparták, mintha be akarnának jutni, mintha figyelmeztetni akarnák őket. Az égen a vörös pont tovább pulzált, egyre fényesebben, egyre nagyobbra nőve, ahogy közeledett a Föld felé.

Daniel végül elszunnyadt, de álma nyugtalan volt, tele sötét alakokkal és vörös szemekkel, amelyek az égre meredtek, várva valamire, ami hamarosan eljön.

Amikor reggel felébredt, a nap már magasan járt, és Ellen nem volt mellette az ágyban. Daniel felült, és a fejét fogta. A fejfájás nem múlt el teljesen, de már elviselhetőbb volt. Az éjszakai események most távolinak és valótlannak tűntek, mint egy rossz álom.

De amikor a konyhába ment, Ellen a tévé előtt állt, az arca sápadt volt és rémült. A képernyőn egy riporter beszélt, mögötte a kaliforniai partvidék látszott, ahol hatalmas hullámok csapkodtak, és az ég szokatlanul sötét volt.

– ...a hatóságok továbbra is tagadják, hogy bármi rendkívüli történt volna, de a szemtanúk szerint valami hatalmas dolog emelkedett ki a tengerből. A közösségi médiában terjedő felvételek...

Ellen észrevette Danielt, és felé fordult. Az arca most már nem csak sápadt volt, hanem rettegő is.

– Dan – suttogta. – Mi történik?

Daniel nem tudott válaszolni. Nem volt válasza. Csak annyit tudott, hogy amit az éjjel látott és hallott, az valódi volt. És hogy ez csak a kezdet.

A tévében a riporter hangja elcsuklott, ahogy folytatta:

– ...a katonaság lezárta a partvidéket, és senkit sem engednek közel. De a menekülők szerint... – A riporter elhallgatott, mintha nem hinné el, amit mondani készül. – A menekülők szerint valami óriási lény lépett a partra, és a lény nem lehet földi eredetű. Most kelet felé halad.

Ellen a szája elé kapta a kezét, és Danielre nézett, a szemei tágra nyíltak a félelemtől.

– Ez nem lehet igaz – suttogta. – Ugye?

Daniel nem válaszolt azonnal. Az ablakhoz lépett, és kinézett. Az ég Hopewell felett még kék volt, de az ég alján sötét felhők gyülekeztek, és a levegőben volt valami furcsa, valami, amit nem tudott megnevezni. Egy érzés, egy előérzet, hogy valami közeledik. Valami, ami elől nem lehet elmenekülni.

– Nem tudom, Ellen – mondta végül őszintén. – De attól félek, hogy igen. Attól félek, hogy minden, amit az éjjel láttam és hallottam, igaz volt.

Ellen hozzá lépett, és megfogta a kezét. A keze hideg volt és remegett.

– Mit láttál, Dan? – kérdezte halkan. – Mit hallottál?

Daniel egy pillanatig habozott, nem akarta még jobban megijeszteni a feleségét. De tudta, hogy Ellen megérdemli az igazságot. Megérdemli, hogy felkészüljön arra, ami jön.

– A vörös pontot az égen – kezdte. – A rádiót, ami magától kapcsolt be, és egy pánikba esett hangot, ami azt mondta, hogy valami a partra lépett Kaliforniában. És a híradót, ami egy hatalmas, sötét alakot mutatott a távolban.

Ellen nem szólt semmit, csak szorosan fogta Daniel kezét, mintha attól félne, hogy ha elengedi, akkor elveszíti őt.

– És volt még valami – folytatta Daniel. – Egy érzés. Egy előérzet, hogy valami alapvetően megváltozott. Hogy a világ, amit ismerünk, hamarosan véget ér.

A tévében a híradó folytatódott. A bemondó arca sápadt volt, a hangja remegett, miközben beszélt. A háttérben technikusok rohangáltak, papírokat lobogtatva, mintha valami rendkívüli dolog történt volna.

– Most kaptuk a hírt, hogy egy amatőr videófelvétel érkezett a szerkesztőségünkbe – mondta a bemondó, és nyelt egyet. – Figyelmeztetjük nézőinket, hogy a következő képsorok felkavaróak lehetnek.

Daniel közelebb lépett a tévéhez, Ellen pedig a kanapé karfáját markolta. A képernyő egy pillanatra elsötétült, majd egy remegő kézikamerás felvétel jelent meg. A kép homályos volt, a hang recsegett, de tisztán látszott a kaliforniai partvidék, ahol hatalmas hullámok csapódtak a szikláknak.

– Istenem, mi az? – hallatszott egy férfi hangja a felvételről. – Nézzétek! A vízben... valami mozog!

A kamera a tengerre fókuszált, ahol a víz hirtelen örvényleni kezdett, mintha valami hatalmas dolog emelkedne fel a mélyből. Először csak egy árnyék látszott, majd fokozatosan kibontakozott a látvány: egy mérföld magas, szárnyas, csápos szörnyeteg lépett ki az óceánból. A teste nyálkás volt és pikkelyes, a bőre a képernyőn zöldesfekete, de Daniel emlékezett az álmából a pontos túlvilági árnyalatra.

– Jézusom! – sikoltott valaki a felvételen. – Mi a fene ez?

A lény lassan, méltóságteljesen emelkedett ki a vízből. Hatalmas szárnyak nyúltak ki a hátából, nem madárszárnyak, hanem valamiféle hártyás, denevérszerű képződmények, amelyek nedvesen csillogtak a napfényben. És a csápok – tucatnyi vastag, tekergőző csáp nyúlt ki a testének felső részéből, mindegyik önálló életet élt, mintha külön tudattal rendelkezne.

Daniel érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Kutulu. Ez volt az. Ez volt a lény az álmából. Ugyanaz a szárnyas, csápos gigász, ami az óceánból emelkedett ki, vörös szemeit az égre szegezve.

A szörnyeteg a part felé fordult, és elindult. Minden lépésével épületek omlottak össze, mintha csak kártyavárak lennének. Az emberek sikoltozva menekültek, autók borultak fel, és a káosz eluralkodott.

– Ellen... – suttogta Daniel, de a hangja elakadt.

Ellen nem válaszolt. Daniel oldalra pillantott, és látta, hogy a felesége mozdulatlanul áll, a tekintete a képernyőre szegeződik. Az arca kifejezéstelen volt, a szeme üveges, mintha transzba esett volna.

– Ellen? – szólította meg újra, ezúttal hangosabban.

Ellen még mindig nem reagált. A szeme tágra nyílt, de nem pislogott, a teste merev volt, mintha minden izma megfeszült volna.

A képernyőn a lény tovább haladt a szárazföld belseje felé. A kamera követte, ahogy átgázolt a városon, épületek omlottak össze körülötte, az emberek hangyákként menekültek a lábai elől. Aztán a lény megállt, és lassan felemelte a fejét. A vörös szemei mintha egyenesen a kamerába néztek volna, át a képernyőn, egyenesen Danielre és Ellenre.

Ebben a pillanatban Ellen lassan a földre rogyott, a teste ernyedten csúszott le a kanapé mellett, mint egy rongybaba, amelynek elvágták a zsinórjait.

– Ellen! – kiáltotta Daniel, és mellé térdelt. – Ellen, mi a baj?

Ellen nem válaszolt. A szeme még mindig nyitva volt, de üres tekintettel bámult a semmibe. A légzése gyenge volt, alig észrevehető, és a teste teljesen elernyedt.

– Ellen, kérlek, beszélj hozzám! – könyörgött Daniel, és megrázta a vállát, de nem volt reakció.

A tévében a felvétel folytatódott. A lény most már teljes magasságában állt, toronymagasan a város romjai felett. A kamera remegett, a kezelője nyilvánvalóan pánikban volt. Aztán a lény egyik csápja a kamera felé lendült, és a kép hirtelen elsötétült. Egy pillanatra csak statikus zaj hallatszott, majd a híradó stúdiója jelent meg újra, ahol a bemondó sápadtan, remegő hangon próbálta összeszedni magát.

– Nem... nem tudjuk megerősíteni ennek a felvételnek a hitelességét – dadogta. – A hatóságok... a hatóságok vizsgálják az esetet.

Daniel nem figyelt a tévére. Minden figyelmét Ellenre összpontosította, aki még mindig katatón állapotban feküdt a padlón.

– Ellen, kérlek! – könyörgött, és a kezét szorongatta. – Térj magadhoz!

Hirtelen kopogtatás hallatszott az ajtón, majd anélkül, hogy válaszra várt volna, Clara Nguyen rontott be a szomszédból. Az arca eltorzult a félelemtől, a haja kócos volt, mintha futva jött volna.

– Láttátok? – kiabálta, majd megtorpant, amikor meglátta Ellent a földön. – Mi történt vele?

– Nem tudom – válaszolta Daniel kétségbeesetten. – Néztük a híradót, és amikor meglátta azt a... azt a lényt, egyszerűen összeesett. Nem reagál semmire.

Clara letérdelt Ellen mellé, és a pulzusát ellenőrizte.

– Él – mondta. – De ez... ez nem normális. Mintha sokkot kapott volna.

– Segíts, kérlek – könyörgött Daniel. – Nem tudom, mit tegyek.

Clara bólintott, és együtt felemelték Ellent a földről. Nehezebb volt, mint gondolták, a teste teljesen ernyedt volt, mint egy zsák homok. Óvatosan a kanapéra fektették, és Daniel egy párnát tett a feje alá.

– Hívnunk kell Dr. Patelt – mondta Clara. – Ő tudni fogja, mit kell tenni.

Daniel bólintott, és a telefonért nyúlt, de mielőtt tárcsázhatott volna, a tévé képernyője újra megváltozott. Most egy másik híradós jelent meg, a háttérben kaotikus jelenetek: emberek rohantak az utcákon, autók dugóban álltak, rendőrök és katonák próbáltak rendet tartani.

– Kaliforniában teljes a káosz – mondta a riporter. – A hatóságok evakuálják a parti városokat, és mindenkit arra kérnek, hogy haladéktalanul induljon a belső területek felé. Ismétlem, ez nem gyakorlat.

Clara a tévére meredt, a szája tátva maradt a döbbenettől.

– Ez nem lehet igaz – suttogta, és a haját tépte. – Ez nem lehet igaz!

Daniel tárcsázta Dr. Patel számát, de csak a foglalt jelzés hangzott fel. Újra próbálkozott, de ugyanaz volt az eredmény.

– Nem tudom elérni – mondta kétségbeesetten. – Mindenki egyszerre telefonál.

Clara az ablakhoz sietett, és kinézett. A távolból autók dudálása és sikolyok hallatszottak. Az utcán emberek futottak, táskákkal a kezükben, arcukon pánikkal.

– Mi történik odakint? – kérdezte Daniel, miközben még mindig Ellen kezét szorongatta.

– Pánik – válaszolta Clara egyszerűen. – Az emberek látták a felvételt, és most mindenki menekül.

Daniel visszanézett Ellenre, aki még mindig mozdulatlanul feküdt, üres tekintettel bámulva a plafont. A légzése egyenletes volt, de gyenge, mintha csak minimális erőfeszítést tenne, hogy életben maradjon.

– Nem hagyhatom itt – mondta Daniel. – Nem ebben az állapotban.

Clara visszafordult az ablaktól, és Danielre nézett. Az arca most már nem csak félelmet tükrözött, hanem valamiféle elszántságot is.

– Akkor maradunk – mondta. – Anyámék összes babonája nem ér fel azzal, ami most történik.

Daniel bólintott, és újra a telefonért nyúlt, de mielőtt tárcsázhatott volna, a ház megremegett. Nem erősen, csak egy enyhe rezgés, mintha egy távoli földrengés utóhatása lenne. De elég volt ahhoz, hogy Daniel és Clara egymásra nézzenek, a szemükben növekvő félelemmel.

– Mi volt ez? – suttogta Clara.

Daniel nem válaszolt, csak az ablakhoz sietett, és kinézett. Az ég Hopewell felett vörösre vált, az ég alján villámok csapkodtak, és a levegő vibrálni kezdett, mintha egy láthatatlan erő rázná a világot.

– Istenem – suttogta. – Ez nem lehet igaz.

Clara mellé lépett, és együtt nézték a vörösödő eget. A nap még mindig látszott, de valahogy tompább volt, mintha egy vörös fátyol borult volna rá.

– Dan – mondta Clara halkan. – Azt hiszem, ez a világ vége.

Daniel nem tudott válaszolni. A szavak elakadtak a torkában, és csak állt ott, tehetetlenül nézve, ahogy a világ, amit ismert, lassan, de biztosan megváltozik körülötte.

A távolban a templom harangja őrülten csengett, mintha valaki vészjelzést adna. Az utcán a pánik fokozódott, több autó is összeütközött, az emberek sikoltozva rohantak minden irányba.

– Ellennek orvosra van szüksége – mondta végül Daniel, és elszakította tekintetét az ablaktól. – Vagy valamire, ami felébreszti ebből az állapotból. El kell mennem Dr. Patelhez.

Clara megrázta a fejét.

– Nem mehetsz ki oda – mutatott az utcára. – Őrület van odakint.

– Nincs választásom – válaszolta Daniel határozottan. – Nem hagyhatom, hogy Ellen így maradjon.

Clara egy pillanatig habozott, majd bólintott.

– Rendben. De siess vissza. Én itt maradok vele.

Daniel hálás pillantást vetett rá, majd az ajtóhoz sietett. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett Ellenre, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a kanapén, üres tekintettel bámulva a plafont.

– Visszajövök – ígérte, bár tudta, hogy Ellen valószínűleg nem hallja.

6. Káosz Hopevellben

Henry kilépett otthonának ajtaján, és szembesült a Hopewell utcáit uraló káosszal. Az emberek pánikban rohantak, autók dudáltak, és a távolban szirénák vijjogtak. Az ég egyre vörösebb lett, és a levegőben volt valami furcsa, valami, amit Daniel nem tudott megnevezni – egy íz, egy szag, valami idegen és fenyegető.

Dr. Patel rendelője csak néhány saroknyira volt, de az út most végtelen hosszúnak tűnt. Daniel futni kezdett, kerülgetve a pánikba esett embereket és az úton hagyott autókat. A szíve vadul kalapált, a tüdeje égett, de nem lassított. Ellen képe lebegett a szeme előtt, ahogy ott fekszik a kanapén, élettelenül, üres tekintettel.

Amikor végre elérte a rendelőt, döbbenten látta, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, és az épületből emberek özönlenek ki, gyógyszerekkel és kötszerekkel a kezükben. Fosztogatók, jött rá Daniel. A káosz közepette az emberek elkezdték kifosztani a rendelőt.

Daniel utat tört magának az épületbe, félrelökve a menekülőket. A váróterem felfordult, a székek felborultak, a recepciós pult mögött senki sem volt. A gyógyszeres szekrények nyitva álltak, a polcok többsége már üres volt.

– Dr. Patel! – kiáltotta Daniel, miközben átvágott a káoszon. – Dr. Patel, itt van?

Senki sem válaszolt. Daniel tovább haladt, be a vizsgálóhelyiségekbe, ahol még nagyobb felfordulást talált. Az egyik szobában végre meglátta Dr. Patelt, a helyi orvost, aki a földön ült, a fejét a kezébe temetve.

– Dr. Patel – szólította meg Daniel, és letérdelt mellé. – Segítségre van szükségem. Ellen... a feleségem... valami történt vele.

Az orvos lassan felemelte a fejét. Az arca sápadt volt, a szeme vörös a sírástól. Nem tűnt úgy, mint aki felismeri Danielt.

– Nem tudok segíteni senkin – motyogta. – Nem értem, mi történik. Nem értem...

– Dr. Patel, kérem – könyörgött Daniel. – Ellen katatón állapotba került. Nem reagál semmire. Szüksége van valamilyen gyógyszerre, ami felébreszti.

Az orvos üres tekintettel nézett rá, mintha nem is hallaná, amit Daniel mond. Aztán lassan megrázta a fejét.

– Látta a felvételt? – kérdezte halkan. – Látta azt a... azt a dolgot?

Daniel bólintott.

– Igen, láttam. És Ellen is látta. Azután esett ebbe az állapotba.

Dr. Patel bólintott, mintha ez mindent megmagyarázna.

– Sokan jártak így – mondta. – Az elme... az elme nem képes feldolgozni, amit látott. Bezárkózik, hogy megvédje magát.

– De kell lennie valaminek, amit tehetünk – erősködött Daniel. – Valamilyen gyógyszernek, ami segíthet.

Dr. Patel újra megrázta a fejét.

– Nincs gyógyszer erre – mondta. – Ez nem testi probléma. Ez... ez valami más. Valami, amit nem értünk.

Daniel érezte, ahogy a kétségbeesés eluralkodik rajta. Nem fogadhatta el ezt a választ. Nem hagyhatta, hogy Ellen örökre abban az állapotban maradjon.

– Kell lennie valaminek – ismételte. – Bárminek. Kérem, Dr. Patel, gondolkodjon.

Az orvos egy pillanatig csendben ült, majd lassan felállt. A mozdulatai bizonytalanok voltak, mintha részeg lenne, vagy mintha elfelejtette volna, hogyan kell mozogni.

– Talán... – kezdte, majd elhallgatott. – Talán a nyugtatók ellentéte. Stimulánsok. Adrenalin. De nem garantálhatom, hogy működni fog. És a mellékhatások súlyosak lehetnek.

– Mindegy – mondta Daniel határozottan. – Bármit megteszek, hogy segítsek Ellennek.

Dr. Patel bólintott, és bizonytalanul a gyógyszeres szekrényhez botorkált. A legtöbb fiók már üres volt, de néhányban még voltak gyógyszerek. Az orvos remegő kézzel kutatott közöttük, majd végül előhúzott egy kis üveget.

– Ez adrenalin – mondta, és átnyújtotta Danielnek. – De óvatosan kell használni. A túl nagy adag... megölheti.

Daniel elvette az üveget, és a zsebébe csúsztatta.

– Hogyan kell beadni? – kérdezte.

– Injekcióval – válaszolta Dr. Patel, és egy fecskendőt is átadott. – Közvetlenül a vénába. De még egyszer mondom, Mr. Carter, ez veszélyes. Nem tudom, hogyan reagál majd rá a felesége ebben az állapotban.

Daniel bólintott, és eltette a fecskendőt is.

– Köszönöm, Dr. Patel – mondta. – És... vigyázzon magára.

Az orvos halványan elmosolyodott, de a mosoly nem érte el a szemét.

– Már késő vigyázni – mondta halkan. – A világnak vége, ha itt van Ő.

Daniel nem tudott mit válaszolni erre. Egy utolsó pillantást vetett az orvosra, majd sarkon fordult, és kisietett a klinikáról. Az utcán a káosz még nagyobb lett. Több autó is összeütközött, az emberek sikoltozva rohantak, és a távolban szirénák vijjogtak.

A templom harangja őrülten csengett, mintha valaki vészjelzést adna. Daniel az adrenalinnal és a fecskendővel a zsebében próbált utat törni magának a pánikba esett tömegen keresztül. Minden lépésnél Ellen képe lebegett a szeme előtt – a felesége, aki most tehetetlenül, katatón állapotban feküdt a kanapén, miközben a világ darabokra hullott körülötte.

– Utat! Engedjenek! – kiáltotta, de a hangja elveszett a káoszban.

Egy férfi rohant el mellette, vérző fejjel, a szemében őrült rémülettel. Mögötte egy nő vonszolt két gyereket, mindketten sírtak. Senki sem figyelt Danielre, mindenki csak menekülni akart.

A főutcán Jack Rollins állt egy puskával a kezében, és a tömegre ordított:

– Nyugodjatok meg, vagy lelövöm az egész rohadt bandát! Nem segít, ha pánikoltok!

De senki sem hallgatott rá. Az emberek továbbra is rohantak, egymást taposva, miközben az ég egyre vörösebb lett, és a levegő vibrált, mintha egy láthatatlan erő rázná a világot.

Daniel megpillantotta Martha Evanst a templom előtt. Az idős nő térdelt, a kezét az ég felé emelve, hangosan imádkozott:

– Uram, bocsáss meg nekünk! Uram, könyörülj rajtunk! Az angyalaid eljöttek, hogy ítéletet mondjanak felettünk!

A templom teteje hirtelen megremegett, majd nagy robajjal beomlott. Daniel látta, ahogy Martha eltűnik a romok alatt, és a gyomra összerándult a látványtól. De nem volt ideje megállni, nem volt ideje segíteni. Ellenhez kellett visszajutnia.

Ahogy a sarkon befordult, egy rozsdás piros pickup húzott el mellette, fülsértő fékcsikorgással. Tom Hayes ült a volán mögött, Lucy mellette az anyósülésen. A lány tekintete találkozott Danielével, és egy pillanatra mintha valami üzenetet próbált volna közvetíteni – valamit, amit Daniel nem tudott megfejteni.

– Gyere velünk, Carter! – kiáltotta Tom. – Elhúzunk innen, amíg még lehet!

Daniel a fejét rázta.

– Nem hagyhatom itt Ellent – válaszolta, bár nem volt biztos benne, hogy Tom hallotta-e a motorzúgástól.

Tom nem erősködött. Gázt adott, és a pickup eltűnt a következő sarkon, fekete füstfelhőt hagyva maga után.

Daniel tovább futott, kerülgetve a pánikba esett embereket és az úton hagyott autókat. Egy pillanatra megállt, amikor meglátott egy férfit, aki egy baseballütővel verte szét egy bolt kirakatát, miközben sikoltozva ismételgette:

– Nincs hová menni! Nincs hová menni!

A távolban egy mély, földrengető moraj hallatszott, amitől a föld megremegett Daniel lába alatt. Az emberek még hangosabban sikoltoztak, és a pánik új szintre emelkedett. Daniel érezte, ahogy a hideg veríték végigcsorog a hátán, de nem állt meg. Ellenhez kellett visszajutnia, bármi áron.

Amikor végre elérte a házukat, látta, hogy az ablakok megrepedtek a távolból érkező lökéshullámtól. Az ajtó nyitva állt, és Daniel berohant, a szíve a torkában dobogott.

– Ellen! Clara! – kiáltotta, ahogy belépett a nappaliba.

Clara az ablak mellett állt, és a távolba meredt. Ellen még mindig a kanapén feküdt, mozdulatlanul, üres tekintettel. Clara megfordult, amikor meghallotta Danielt, és a szemében páni félelem tükröződött.

– Láttad? – kérdezte remegő hangon. – Láttad, mi történik odakint?

Daniel bólintott, és Ellen mellé térdelt. Kivette a zsebéből az adrenalint és a fecskendőt, amit Dr. Pateltől kapott.

– Segíts – mondta Clarának. – Tartsd a karját, amíg beadom ezt.

Clara engedelmeskedett, bár a keze remegett. Daniel óvatosan megtöltötte a fecskendőt, ahogy Dr. Patel mutatta, majd Ellen vénáját kereste a karján. Soha életében nem adott még injekciót, és most is rettegett, hogy valamit elront. De nem volt más választása.

– Tarts ki, Ellen – suttogta, miközben a tűt a felesége bőrébe szúrta. – Kérlek, tarts ki.

Az adrenalin lassan eltűnt a fecskendőből, és Daniel visszahúzta a tűt. Várt, figyelte Ellen arcát, keresve bármilyen jelét a reakciónak. De semmi sem történt. Ellen továbbra is mozdulatlanul feküdt, a tekintete üres volt, a légzése sekély.

– Nem működik – mondta kétségbeesetten. – Miért nem működik?

Clara a vállára tette a kezét.

– Adj neki időt, Dan. Talán...

Szavait egy újabb földrengető moraj szakította félbe, ezúttal közelebbről. A ház megremegett, a falak recsegtek, és egy kép leesett a falról, az üvege szilánkokra tört a padlón.

– Mennünk kell – mondta Clara határozottan. – Nem maradhatunk itt.

– Nem hagyhatom itt Ellent – válaszolta Daniel, és a felesége kezét szorongatta. – Pláne nem ebben az állapotban.

– Akkor visszük magunkkal – mondta Clara. – De most azonnal indulnunk kell.

Daniel tudta, hogy Clarának igaza van. Bármi is közeledett, nem várhatták meg, amíg ideér. Óvatosan a karjába emelte Ellent, meglepődve, milyen könnyű volt. A felesége teste ernyedten lógott a karjaiban, a feje a vállára hanyatlott.

– Hová megyünk? – kérdezte, miközben az ajtó felé indult, Ellennel a karjában.

Clara egy pillanatra habozott.

– A templom... nem, az összedőlt. Az orvosi rendelő... azt kifosztották. – Gondolkodott. – A pajta! A Wilson-farm pajtája a város szélén. Az elég messze van, és elég erős épület.

Daniel óvatosan felemelte feleségét. Ellen teste ernyedt volt és nehéz, a feje tehetetlenül hanyatlott hátra. Ahogy a bejárati ajtó felé indultak, Daniel érezte, hogy a karjai már most remegnek a súly alatt.

– Segítek – ajánlotta Clara, és megfogta Ellen lábait, így együtt vitték ki a kocsibeállóra.

Daniel régi Fordja ott állt, a fénye megkopott az évek során, de mindig megbízhatóan működött. Clara kinyitotta a hátsó ajtót, és együtt fektették be Ellent a hátsó ülésre. Daniel gyengéden elhelyezte felesége fejét, és egy pillanatra megállt, hogy megsimogassa az arcát. Ellen bőre sápadt volt, a szemei még mindig nyitva, de üresek, mintha a lelke már elhagyta volna a testét.

– Sietnünk kell – sürgette Clara, és az anyósülésre ült, miközben Daniel a kormány mögé csúszott.

Daniel elfordította a kulcsot, a motor felköhögött, majd életre kelt. Kitolatott a kocsibeállóról, és az utcára hajtott. Az eléjük táruló látvány mintha egy rémálomból származott volna.

Az utcákon teljes volt a káosz. Emberek rohantak minden irányba, sikoltozva, pánikban. Autók dudáltak, néhányan egymásnak ütköztek, mások elhagyatva álltak, ajtajuk tárva-nyitva. A távolban szirénák vijjogtak, és a levegőben füst és por keveredett.

– Merre? – kérdezte Daniel, miközben egy csapat futó ember előtt fékezett.

– A Wilson-farm felé – válaszolta Clara. – A pajta a város mellett van, és elég erős, hogy kibírjon... bármit is, ami közeledik.

Daniel bólintott, és gázt adott. A kocsi lassan haladt előre a káoszban, kerülgetve az embereket és az elhagyott járműveket. Az égen a felhők vöröses árnyalatot öltöttek, mintha az egész égbolt lángolna.

Ahogy a város szélére értek, a kukoricamezők felé, Daniel hirtelen pánikszerűen lefékezett. A Hopewellt övező kukoricamezőkön szárnyas óriások ereszkedtek le az égből. Hatalmas, toronymagas lények voltak, a tévében látott monstrum kisebb másai, de még így is magasabbak, mint bármi, amit Daniel valaha látott. Szárnyaik dübörgő hangot adtak, ahogy a levegőt hasították, csápjaik a földet súrolták, vörös szemeik pedig vakítóan izzottak a sötétben.

– Istenem – suttogta Clara, és a szája elé kapta a kezét. – Ez nem lehet igaz.

Daniel képtelen volt megszólalni. A torka összeszorult a félelemtől, és a keze megdermedt a kormányon. Az egyik lény, alig néhány száz méterre tőlük, egyetlen mozdulattal szétzúzott egy pajtát. A fadarabok szanaszét repültek, és a föld megremegett a léptei alatt.

– Fordulj vissza! – sikoltotta Clara. – Fordulj vissza!

De Daniel tudta, hogy nincs hová visszafordulni. A város lángolva kezdett összeomlani mögöttük, és előttük a világ vége várt rájuk.

– Ott! – mutatott Clara balra. – Tom és Lucy!

Daniel odanézett, és meglátta Tom Hayes rozsdás pickupját az út szélén. Tom kiabált, a hangja alig hallatszott a káoszban, de Daniel látta, ahogy kétségbeesetten integet Lucy felé, aki mozdulatlanul állt az egyik óriás árnyékában, mintha hipnotizálva lenne.

– Mi a fenét csinál az a lány? – kérdezte Clara hitetlenkedve.

Daniel nem válaszolt, csak kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Nem hagyhatta, hogy Lucy ott álljon, miközben az a szörnyeteg közeledik felé.

– Lucy! – kiáltotta, ahogy futni kezdett a lány felé. – Lucy, szállj vissza a kocsiba!

De Lucy nem mozdult. Csak állt ott, az arca különös, átszellemült kifejezést öltött, miközben a szárnyas óriás közeledett felé. Daniel látta, hogy Tom is fut a lánya felé, a kezében egy fejszével, amit valószínűleg a pickupból vett ki.

Ekkor megpillantotta Jack Rollinst is. Az exkatona gyorsan hajtott feléjük a pickupjával, és az ablakon kihajolva a puskájával tüzelt az óriásra. A golyók ártalmatlanul pattantak le a lény bőréről, mintha csak apró kavicsok lennének.

– Nem működik! – üvöltötte Jack. – Ezek a rohadékok golyóállóak!

Daniel megtorpant, amikor látta, hogy a lény egyik csápja Lucy felé nyúl. Tom közben elérte a lányát, és megragadta a karját, próbálta elhúzni, de Lucy ellenállt, mintha valami láthatatlan erő tartaná ott.

– Lucy, az isten szerelmére! – hallotta Tom kétségbeesett kiáltását. – Gyere már!

Daniel újra futni kezdett, de tudta, hogy nem ér oda időben. A lény csápja már csak néhány méterre volt Lucytól és Tomtól, amikor a föld hirtelen megremegett egy újabb lény érkezésétől.

– Daniel! – Clara hangja szakította ki a révületből. – Ellen!

Daniel megfordult, és látta, hogy Clara a kocsira mutat. Ellen még mindig a hátsó ülésen feküdt, védtelenül. Daniel visszarohant a kocsihoz, és beült a volán mögé.

– Beszállsz? – kiáltotta Clarának.

– Nem! – válaszolta a nő. – Segítenem kell Tomnak és Lucynak!

Mielőtt Daniel bármit mondhatott volna, Clara már futott is Tom és Lucy felé. Daniel egy pillanatig habozott, majd kiszállt a kocsiból, és csak bénultan nézte a körülötte kialakuló apokaliptikus látványt. Több óriás ereszkedett le az égből, körülvéve őket. Jack még mindig lövöldözött, de már látszott rajta a kétségbeesés. Tom végre megragadta Lucyt, és félrerántotta, épp amikor az egyik lény csápja lesújtott oda, ahol egy pillanattal korábban álltak. Clara odaért hozzájuk, és segített Tomnak talpra állni, miközben Lucy még mindig transzszerű állapotban volt.

Az egyik óriás közvetlenül Daniel előtt ért földet, a csápjai tekergőztek a levegőben, vörös szemei pedig egyenesen rá szegeződtek. Daniel tehetetlenül állt a lény előtt. A félelem megbénította, képtelen volt mozdulni vagy gondolkodni. A lény csápja lassan közeledett felé, és Daniel tudta, hogy ez a vég.

De aztán valami váratlan történt. A lény hirtelen megállt, a csápja mozdulatlanná vált a levegőben. A vörös szemek valami más felé fordultak. Daniel követte a tekintetét, és látta, hogy Lucy áll ott, a karjait az ég felé emelve, mintha kommunikálna a lénnyel.

– Mit csinál? – hallotta Tom rekedt hangját.

Senki sem válaszolt. Mindannyian döbbenten figyelték, ahogy Lucy és a lény között valami néma párbeszéd zajlik. A lány szemei ugyanolyan vörösen izzottak, mint a lényé, és az arca különös, idegen kifejezést öltött.

A pillanat megtört, amikor egy újabb lény csapott le, ezúttal közvetlenül Jack pickupjára. A jármű felborult, Jack pedig kizuhant az ablakon. Hajszálon múlt, hogy a pörgő kocsi nem temette maga alá, de így is megüthette magát. Daniel látta, hogy az exkatona mozdulatlanul fekszik, puskája mellette hevert a porban.

– A kocsiba! – kiáltotta Daniel. – Mindenki a kocsiba, most!

Tom megragadta Lucyt, aki most már nem állt ellen, és Clara segítségével a Ford felé vonszolta. Az óriások nem mozdultak, csak álltak ott, figyelve őket, mintha várnának valamire. Daniel nem értette, mi történik, de nem is akart időt pazarolni arra, hogy kiderítse. Amikor elérték a kocsit, Tom a hátsó ülésre tolta be Lucyt, és Ellen mellé ő is bepréselte magát. Clara az anyósülésre ült, Daniel pedig a kormány mögé ugrott. A motor felüvöltött, ahogy Daniel padlóig nyomta a gázt, és a kocsi megindult a Wilson-farm felé.

– Mi történt ott? – kérdezte Clara remegő hangon. – Mit csinált Lucy?

– Nem tudom – válaszolta Tom, a hangja feszült volt. – De valami nincs rendben vele. Mintha kommunikált volna azzal az izével.

Daniel a visszapillantó tükörbe nézett. A szárnyas óriások még mindig ott álltak, de nem követték őket. Az ég felé fordították tekintetüket, mintha valami közeledne.

– Gyorsabban! – sürgette Clara, amikor észrevette, hogy Daniel a tükröt figyeli. – Ne nézz hátra, csak hajts!

Daniel engedelmeskedett, és még jobban a gázra lépett. A kocsi rázkódott a göröngyös úton, ahogy elhagyták a várost, és a kukoricamezők között haladtak a Wilson-farm felé.

A távolban újabb földrengető moraj hallatszott, és a horizonton valami hatalmas árnyék emelkedett fel. Daniel tudta, anélkül, hogy látta volna, hogy az maga Kutulu, a gigászi lény, ami a partra lépett Kaliforniában, és most kelet felé tartott, elpusztítva mindent, ami az útjába került.

– Ott a pajta! – mutatott Clara előre, ahol a Wilson-farm öreg, vörös pajtája állt a kukoricatábla közepén.

Daniel a pajta felé kormányozta a kocsit, de ahogy közeledtek, látta, hogy az épület már nem biztonságos menedék. Az egyik oldala beomlott, valószínűleg egy közeli lény lépéseitől, és a tető egy része is hiányzott.

– Most mi legyen? – kérdezte, és lassított.

– Nincs választásunk – mondta Tom a hátsó ülésről. – Be kell jutnunk valahová, ahol nem látnak minket.

Daniel bólintott, és a pajta felé hajtott. Amikor elég közel értek, leállította a motort, és kikapcsolta a fényszórókat. A sötétség körülölelte őket, csak a vörös égbolt adott némi fényt.

– Maradjatok itt – mondta, és kinyitotta az ajtót. – Megnézem, biztonságos-e.

– Nem mész sehová egyedül – jelentette ki Clara, és ő is kiszállt.

Daniel nem vitatkozott. Együtt lopakodtak a pajta felé, miközben Tom a kocsiban maradt Lucyval és Ellennel. A pajta ajtaja félig leszakadt, és nyikorogva lengett a szélben. Daniel óvatosan belépett, a kocsiból kivett baseballütőt szorítva.

A pajta belseje sötét volt és poros. Széna és régi mezőgazdasági gépek szaga töltötte meg a levegőt. Daniel körülnézett, és látta, hogy bár az épület egyik oldala valóban beomlott, a másik fele még viszonylag ép volt.

– Azt hiszem, meghúzhatjuk magunkat itt – suttogta Clarának. – Legalábbis átmenetileg.

Clara bólintott, és visszasiettek a kocsihoz. Tom már kiszállt, és a hátsó ajtót nyitotta ki.

– Lucy magához tért – mondta, amikor meglátta őket. – De Ellen... – Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett.

Daniel benézett a kocsiba. Lucy a hátsó ülésen ült, a tekintete már nem volt üveges, de még mindig zavartnak tűnt. Ellen mellette ült ernyedten, mozdulatlanul, a szemei még mindig nyitva, de üresek.

– Vigyük be őket – mondta Daniel, és kinyújtotta a karját, hogy kiemelje Ellent.

Tom és Clara segítettek, és együtt vitték be a két nőt a pajtába. Lucyt egy szénabálára ültették, Ellen testét pedig óvatosan lefektették egy régi pokrócra, amit a pajta sarkában találtak.

– Mi történt veled odakint? – kérdezte Tom Lucytól, miután elhelyezték őket.

Lucy nem válaszolt azonnal. A tekintete a távolba révedt, mintha még mindig látna valamit, amit a többiek nem.

– Hívtak – mondta végül halkan. – Hallottam a hangjukat a fejemben. Azt mondták... azt mondták, hogy ne féljek.

Tom és Daniel összenéztek. Clara a fejét csóválta, és elfordult, mintha nem akarná hallani.

– Kik hívtak, Lucy? – kérdezte Daniel óvatosan.

– Ők – válaszolta a lány, és az ég felé mutatott. – A szárnyas óriások. És... és valami más. Valami nagyobb, ami mögöttük áll. Kutulu.

Daniel érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén. Lucy pontosan azt írta le, amit ő is érzett – a jelenlétet, ami a lények mögött állt, a hatalmas, ősi erőt, ami irányította őket. És a nevén is nevezte.

– Ez őrültség – mondta Clara hirtelen. – A lány sokkot kapott, csak képzelődik.

– Nem – rázta meg a fejét Tom. – Láttad, mi történt odakint. Az a lény... megállt előtte. Mintha felismerte volna.

– És ez szerinted normális? – kérdezte Clara élesen. – Hogy a lányod kommunikál azokkal a... azokkal a szörnyetegekkel?

– Nem mondtam, hogy normális – válaszolta Tom, a hangja feszült volt. – De megtörtént.

Daniel Ellen mellett térdelt, és a kezét fogta. A bőre hideg volt, de még érezte a pulzusát – gyenge volt és szabálytalan, de még élt.

– Ellen – suttogta, és megszorította a kezét. – Ellen, kérlek, térj vissza hozzám.

De nem volt válasz. Ellen továbbra is mozdulatlanul feküdt, a tekintete üres volt, mintha a lelke már elhagyta volna a testét, csak a teste maradt hátra, egy üres héj.

A pajta falai megremegtek, ahogy egy újabb földrengető moraj hallatszott a távolból. Por és széna hullott rájuk a tetőről, és Daniel tudta, hogy ez a menedék sem fog sokáig tartani.

– Hallgassatok – mondta hirtelen Lucy, és felegyenesedett. – Hallgassátok a hangjukat.

Mindannyian elnémultak, és feszülten figyeltek. Daniel először nem hallott semmit a szél süvítésén és a pajta nyikorgásán kívül. De aztán... valami mást is meghallott. Egy halk, mély zümmögést, ami mintha a föld mélyéből jött volna. Nem hang volt, inkább egy érzés, egy vibráció, ami áthatolt a csontjain és az elméjén.

– Érzem – suttogta, és látta, hogy Tom is bólint.

– Én is – mondta az idősebb férfi. – Mintha... mintha a fejemben lenne.

Clara a fülére szorította a kezét, mintha ki akarná zárni a hangot, de hiába.

De hirtelen egy másik hang bontakozott ki az őrjítő vibrálásból. Egy autó felbőgő motorzúgása. A túlvilági vibrálás elhalkult, és amikor levették a kezüket a fülükről, a település orvosa, Henry Patel állt az ajtóban. Mellette Jack támaszkodott a puskájára sápadtan és gyengén.

A pajta belsejében a levegő nehéz volt a füsttől és a félelemtől. Ellen teste mozdulatlanul feküdt a rozzant pokrócon, a szemei üresen meredtek a gerendás mennyezetre, a száját egy vékony, száraz vérsáv díszítette. Daniel térdelt mellette, a keze remegve simogatta a felesége arcát, mintha a meleg érintéssel visszahozhatná az életet. Henry letérdelt Ellen mellé, és megfogta a csuklóját. Az ujjai bizonytalanul tapogatták a pulzust, majd halkan felsóhajtott.

– Szívroham – mondta, és elfordult, hogy ne lássa Daniel arcát. – Az idegei… nem bírták a terhelést.

Daniel összerándult, mintha egy késsel szúrták volna át. A keze összeszorult Ellen ujjai körül, de azok már hidegek voltak és ernyedtek.

– Nem – motyogta, és a felesége arcához hajolt. – Nem. Nem lehet. Csak aludni próbál.

Tom lassan letérdelt mellé, és a vállára tette a kezét.

– Dan… – kezdte rekedten. – Sajnálom. De…

– Nem! – vágott közbe Daniel, és Tom kezét lecsapta. – Nem érted? Csak aludni próbál! Látod, hogy mozdul!

Clara hátrahúzódott a falhoz, és a homlokát ráncolva nézte a jelenetet. A kezében egy vasrúd volt, amit az útról szedett fel, és ujjai görcsösen szorították.

– Nincs időnk erre, Dan – mondta élesen. – Azok a lények bármikor visszajöhetnek.

Daniel fel sem nézett. Ellen haját simogatta, és a fülébe suttogta:

– Kelj fel, drágám. Kérlek. Kelj fel.

A pajta ajtajánál Jack állt, a puskáját szorongatva. A tekintete a külső sötétségbe meredt, ahol a szárnyas óriások árnyai lassan közeledtek.

– Clara igazat beszél – morogta. – Ha nem mozdulunk, itt halunk meg.

Henry felállt, és a szemüvegét törölgette egy koszos zsebkendővel.

– Nem tehetek semmit. A szervezete… nem bírta.

Clara előrelépett, és a még mindig dermedt Daniel mellkasába bökött.

– Ébredj már fel! – üvöltötte. – Ellen halott! És ha nem mozdulunk, mi is azok leszünk!

Daniel hátralépett, és a háta a pajta rozsdás falának ütközött. A tekintete Ellenre tapadt, aki még mindig mozdulatlanul feküdt, mintha csak aludna. A torkában egy forró gombócot érzett, és a könnyei végre kiszakadtak. Térdre rogyott, és zokogva borult a felesége teste fölé.

– Nem hagyhatom itt – suttogta, és a kezével takargatta Ellen arcát. – Nem hagyhatom…

Clara felkapta a fejét, és a távolba mutatott.

– Nézzétek! – kiáltotta. – Jönnek!

Az ajtón át látszott, ahogy a szárnyas óriások árnyékai egyre közeledtek. A föld remegett a lépéseiktől, és a levegőben egy mély, idegen zümmögés terjedt el, mintha maga a levegő sírt volna.

7. Nukleáris éjszaka

A pajta belsejében a levegő nehéz volt a félelemtől és a rozsda szagától. Lucy egy régi rádiót babrált egy üres ládán, ami hirtelen recsegve életre kelt. Daniel felemelte a fejét a padlóról, ahol Ellen mozdulatlan teste mellett ült, és a készülék felé fordult. A többiek – Tom, Clara, Jack és Henry – is megmerevedtek, mintha a recsegés hipnotizálta volna őket.

– …a kormány nukleáris csapást rendelt el… – hallatszott a rádióból egy feszült férfihang, a szavakat alig lehetett kivenni a statikus zajból. – …az összes polgár számára kötelező azonnali evakuáció… a szörnyeteg megállíthatatlan… ismétlem, ez nem gyakorlat…

Clara előrehajolt, és szorongva szorította a zsákot, amibe a maradék konzerveket pakolta. – Ez őrület – suttogta, és a hangja összetört a félelemtől. – Megölnek minket is.

Tom Lucy mellé húzódott, és átkarolta a vállát, mintha a testével akarná védeni a lányt.
– Minden rendben lesz – mondta, de a hangja remegett, és a tekintete a földre meredt.

Jack felállt, és a puskáját markolva közeledett a rádióhoz.

– Ilyen ostobaságot csak a fejesek találhatnak ki – morogta, és az ujjával a fegyver ravaszát simogatta. – Atomot dobni a saját országunkra?

Henry a sarokban ült, és a szemüvegét törölgette, amitől csak koszosabb lett. – A sugárzás… – kezdte, de a szavai elfulladtak a torkában.

A rádió újra recsegett, és egy éles, magas hang szakította meg a csendet: – …minden polgárnak, azonnal keresse fel a legközelebbi…

A mondat közben az égbolt vakítóan felvillant. Daniel ösztönösen a földre vetette magát, és Ellen testére borult, mintha a saját testével tudná védeni. A pajta falai megremegtek, a gerendák nyikorogtak, és a levegő forrósága hirtelen elöntötte a helyiséget. A szél üvöltve csapott át a rések között, és a homlokán érezte a hőhullámot, mintha egy óriási tűz olvasztaná el a világot.

– Feküdjetek le! – ordította Jack, de a hangja elveszett a robbanás fülsiketítő morajában.

A detonáció hangja olyan volt, mintha maga a Föld szakadt volna ketté. Daniel a füleit fogta, és összegörnyedt, ahogy a lökéshullám szétverte a pajtát. A tető egy része beomlott, és szilánkok zuhantak a padlóra. Valaki sikoltott – talán Clara –, de a zajban lehetetlen volt megkülönböztetni.

Amikor végre elcsendesedett, Daniel lassan felkapta a fejét. A levegő szürke porral volt tele, és a szemét valami hamuszerű anyag csípte. Ellen még mindig mozdulatlanul feküdt mellette, a haját fehér por borította.

– Jack! – kiáltotta Tom, és felállt, hogy megnézze, sértetlen-e a lány. – Lucy, jól vagy?

– Igen – válaszolta Lucy halkan, de a hangja üres volt, mintha csak automatikusan ismételné a szót.

Clara köhögve kúszott előre, és a zsákját a mellkasához szorítva mutatott az ajtó felé.

– El kell mennünk… a levegő mérgező!

Jack a puskáját a vállára vette, és az ajtóhoz lépett. – Várjatok! Nézzétek! – kiáltotta, és az ég felé mutatott.

A nyugati láthatáron egy hatalmas tűzgolyó emelkedett, narancssárga és fehér lángjaival széttéve a felhőket. A látvány szörnyű volt és hipnotizáló, mintha egy másik nap született volna a Földön. Daniel érezte, hogy a lelke mélyén valami elszakad – ez volt a világ vége, amitől Ellen is meghalt, és ő tehetetlenül nézte.

– Ez az – mondta Jack, és önkéntelenül is elmosolyodott. – Meghalt az a rohadék.

De a mosoly gyorsan elhalt, amikor a tűzgolyó lassan szétoszlott, és a porfelhőkből kiemelkedett a gigász. A lény – Kutulu – sértetlenül állt, testének pikkelyes bőre csillogott a maradék lángokban, vörös szemei pedig hidegen meredtek a pusztaságra. Egyetlen lépéssel előrehaladt, és a föld megremegett a súlya alatt.

– Istenem… – suttogta Henry, és összegörnyedt a sarokban. – Semmi sem állíthatja meg.

Clara dühösen ütött egyet a pajta falára, és a könnyei árkokat szántottak hamutól szürke arcára. – Miért? Miért nem pusztult el?

Tom Lucyt a karjába zárva húzódott vissza az árnyékba. – Nem maradhatunk itt – mondta rekedten. – Az a dolog bármikor visszajöhet.

Daniel felállt, és Ellen testére nézett. A felesége arca nyugodtnak tűnt, mintha végre megszabadult volna a rémálmoktól. A keze reszketett, amikor megfogta a pokrócot, és Ellent a karjába emelte. – Nem hagyom itt – mondta tomboló hangon. – Nem.

Jack az ajtóhoz lépett, és a szürke tájon át a gabonasiló felé mutatott, amit korábban észrevettek.
– Ott! A siló! Gyorsan!

Jack bepattant a kocsiba, de ahogy elfordította a benne maradt kulcsot, semmi sem történt. Henry lépett mellé, és szomorú hangon közölte a rossz hírt.

– Ne strapáld magad, öregem. Az EMP kisütött minden elektronikát. – Jack bosszús arccal pattant ki a kocsiból, és ahogy a kelleténél nagyobb erővel becsapta az ajtót, odakiáltott a többieknek – Akkor gyalog megyünk a silóhoz.

A csoport kirohant a pajtából, a lábuk alatt a föld forrón lüktetett, a levegő pedig fullasztóan keserű volt. Az egykor zöldellő kukoricamezőkön most fekete szénné égett torzsák maradtak. A távolban szárnyas óriások köröztek, és a levegőben halk, idegen sírás hallatszott, mintha maga a légkör sírt volna.

Daniel a baseball ütőt szorítva botladozott előre, mintha bármit is segíthetne a helyzetén egy méteres fadarab. Clara haladt mögötte, hátizsákja konvervektől duzzadt, Tom Lucy kezét fogva követte, Henry pedig a végén húzódott, lassú, sántikáló léptekkel. Jack a puskáját szorongatva vezette őket, és időnként hátranézett, hogy biztosítsa, senki sem marad le.

– Ne maradjatok le! – ordította, miközben egy elszenesedett fa tövéhez kanyarodtak. – Ha azok a dolgok észrevesznek…

A szárnyas óriások egyre közelebb kerültek, csápjaik a levegőt hasították, és vörös szemeik fénypászmája átvilágított a szürke füstön. Daniel érezte, hogy a lelke mélyén valami összetörik – nem a félelem, hanem a tehetetlenség, hogy nem tudta megvédeni élete társát.

– Siessetek! – kiáltotta Clara, és a siló felé mutatott, ami már csak pár száz méterre volt.

A siló vörös fémszerkezete megrepedezett, de még mindig állt. Az ajtó rozsdás lakatja már rég eltört, és Jack egy rúgással kinyitotta. A csoport behatolt a sötét, poros belsejébe, ahol a levegő hűvösebb volt, de a radioaktív hamu szaga még ott is érezhető maradt.

– Zárjuk be! – mondta Tom, és a vasajtót becsapták, de a retesz már rég nem működött. Jack egy vasrudat támasztott az ajtó elé, és bólintott.

– Ennyi – mondta. – Most vagy itt maradunk, vagy meghalunk.

Clara letette a zsákot, és számba vette a benne lévő a konzerveket. – Víz nincs – jegyezte meg, és a hangja remegett. – Ezek meg hiába vannak itt, ha nincs vizünk.

Henry a padlóra rogyott, és a térdeit ölelte. – A sugárzás… pár órán belül… – nem fejezte be a mondatot, de mindenki tudta, mit akart mondani.

Tom Lucyt egy üres zsákra ültette, és a lány arcát simogatta. – Pihenj – suttogta. – Minden rendben lesz.

A silóban hirtelen csend lett, csak a távoli morajlás hallatszott, és a szél üvöltött a fémszerkezet körül. Clara a falhoz támaszkodva ült, és a konzervdobozt szorongatta, Jack a puskáját tisztítgatta, Tom pedig Lucyt nézte, aki mozdulatlanul ült, mintha elszakadt volna a valóságtól.

– Mi lesz velünk? – kérdezte Clara halkan, és a hangja rekedten csengett a csendben.

Senki sem válaszolt. Daniel a szeme előtt újra látta a feleségét, ahogy az ágyban mosolyogva készítette a reggelit, vagy ahogy a tetőn nevetve mutatta az új csillagképeket. Most már csak egy mozdulatlan test volt egy elhagyott pajtában, és a világ, amit ismertek, porrá vált.

Jack felállt, és az ablakréshez lépett, ahol a szürke fény beszűrődött. – Azok a lények továbbra is ott vannak – jelentette ki. – Köröznek, mintha várnának valamire.

Tom felnézett. – Várnak? Mire?

– Hogy mi meghaljunk – válaszolta Clara keserűen.

Henry hirtelen felkacagott, egy feszült, ideges kacajjal, ami végigfutott a gerincükön. – Vagy talán arra, hogy Lucyt elvigyék – mondta, és a lányra mutatott.

Tom felugrott, és Henryhez lépett. – Mit mondtál?

Henry visszahőkölt, és a kezét emelte védekezőn. – Csak… csak azt, hogy a lány különös. Mindig is az volt. Talán hozzájuk tartozik.

Lucy felnézett, és a szemei most először villantak meg valami élettel. – Nem… – suttogta. – Nem akarom őket.

Daniel felállt, és Tom mellé lépett. – Hagyjátok békén – mondta fáradtan. – Nem Lucy tehet arról, ami történt.

Jack a fegyverét a vállára vette, és közeledett a csoporthoz. – Akkor ki tehet? – kérdezte élesen. – Mert valaki hívta ide ezeket a szörnyeket.

A csendben a lélegzetük hangja volt hallható, amíg Clara hirtelen fel nem állt. – Elég volt – mondta, és a konzervdobozt a padlóhoz vágta. – Ha veszekedni akartok, hagyjatok ki belőle. Engem a túlélés érdekel. És most elmegyek vizet kutatni.

8. Romok Között

A gabonasiló rozsdás falai között Daniel a sarokban ült, hátát a hideg fémnek támasztva, és nézte, ahogy a napsugár egy keskeny réstől szűrődve rajzol világos csíkot a padlóra. A csík tompa volt, mintha maga a fény is meghalt volna. Ellen haláta óta napok teltek el, de az idő itt, a silóban, megállt. A napok és éjszakák összemosódtak egy végtelen, szürke várakozásba, ahol minden perc ugyanazt a kérdést súgta: Meddig?

Jack az ajtó mellett állt, puskáját a vállához szorítva, szeme a rezzenéstelen fémlemezre meredt. Arcán a borosta már szürkén derengett, homlokán mély ráncok húzódtak, mint egy rosszul megrajzolt térkép. Keze mozdulatlanul markolta a fegyvert, de ujjai időnként rángatóztak, mintha az izmai emlékeznének valamire, amit az agya már elfelejtett.

– Vigyázz a lábaddal – morogta Clara a siló közepén ülő Tom felé, és egy pisztolyt tisztított egy olajos ronggyal. – Ha még egyszer rálépsz a konzerveimre, kihajítalak a szörnyek közé.

Tom fel sem nézett. A fegyver retesze csikorgott, ahogy mozgatta, és a hang olyan éles volt, mintha a siló minden sarkában visszhangzott volna. Lucy a lábai előtt kuporgott, a fejét a térdeire hajtva, a haja sárga csíkokat festett a poros padlóra. A lány mozdulatlan volt, csak a válla emelkedett és süllyedt ritmikusan, de a légzése olyan halk volt, mintha félt volna felzavarni a csendet.

– Nem fogok rálépni – válaszolta Tom végül, de a hangja üres volt, mint a siló.

Henry a túlsó sarokban ült, és egy koszos kötéssel próbálta begyógyítani a karján lévő sebet. A véraláfutás lila foltja már elterjedt a könyökéig, és a kötés alatt sárga váladék szivárgott. Arcán verejték gyöngyözött, de nem szólt egy szót sem. Csak nézte, ahogy az ujjai remegve próbálkoznak a csomó megerősítésével.

– Segíthetek? – kérdezte Daniel halkan.

Henry felnézett, és a szemei mögött valami megtört dolog villant meg. Csóválta a fejét, majd visszahúzódott a falhoz, mintha félt volna az érintéstől.

A távolban halk suhogás hallatszott. Daniel felkapta a fejét, és a siló tetején lévő szellőzőnyílás felé nézett. A hang ismerős volt – szárnyak suhogása, de nem madaraké. Lágyabb, mélyebb, mintha a levegő maga sírna. Clara is felült, és a hátizsákját szorongatta, amiben az utolsó konzervek csörömpöltek.

– Mennyi az idő? – kérdezte Jack, de senki sem válaszolt. A kérdés mindennapos volt, és mindig ugyanaz volt a válasz: Nem tudjuk.

Daniel visszahanyatlott a falhoz, és Ellen arcát kereste a memóriájában. A felesége mosolya, ahogy a konyhában állt, és a reggelit készítette. A keze, ahogy a csillagászati könyvek lapjait forgatta. A hangja, ahogy kacagva mondta: „Dan, nézd, a Szaturnusz gyűrűi ma éjjel olyanok, mintha táncolnának!” Most már csak egy üres tekintet maradt, egy mozdulatlan test a pokrócon, és egy szív, ami abbahagyta a verését.

– Kérsz vizet? – Clara egy műanyag palackot nyújtott át Danielnek. A palack oldalán repedések húzódtak, és a víz szürkés árnyalatú volt.

Daniel bólintott, és kortyolt egyet. A folyadék égette a torkát, de nem érdekelte. A mellkasában gyűlő csendes fájdalom sokkal rosszabb volt.

– Nem maradhatunk itt örökké – mondta Jack hirtelen, és a puskáját leeresztette.

Clara felhorkant. – És hova? A város romokban, a préri tele van azokkal a… lényekkel. Itt legalább vannak falak.

– Falak? – Tom felnézett, és a pisztolyt az ölébe tette. – Ezek a falak nem állítanak meg egy köpésnyit sem, ha azok a szörnyek úgy döntenek, hogy be akarnak jönni.

– De eddig nem jöttek – vetette ellen Clara, de a hangja bizonytalan volt.

– Mert nem akartak – szólalt meg Lucy hirtelen. A lány feje felemelkedett, és a szemei most először fókuszáltak valamire a silóban – egy sarokban rezgő pókhálóra. – Várnak valamire.

Lucy felállt, és lassan a szellőzőnyílás felé ment. A lépései porfelhőket vertek fel, és a csoport minden tagja figyelte, ahogy megáll a halvány fénysugárban.

– Nézzétek – suttogta, és az ujjával mutatott kifelé.

Daniel felállt, és a lány mellé lépett. A szellőzőnyíláson át a siló mögötti préri látott, ahol a szürke porfelhők alatt valami mozgott. Először csak árnyékok voltak, de aztán kivehetővé váltak az alakok: hatalmas, szárnyas lények, amelyek lassan köröztek a távolban. Csápjaik a levegőt csapkodták, és vörös szemeik parázsló szénként izzottak.

– Kutulu katonái – mondta Jack, és a fegyverét szorongatta. – Nem hagyják abba.

– Miért nem jönnek közelebb? – kérdezte Clara, és a hangja alig volt hallható.

– Mert nem kell nekik – válaszolta Lucy. – Tudják, hogy itt vagyunk. Csak várnak.

– Várnak… mire? – Tom közelebb lépett a lányhoz, mintha attól félt volna, hogy elveszíti.

Lucy vállat vont. – Nem tudom. De valami nagy dolog fog történni.

Daniel a lány arcát figyelte. Lucy szemei most már nem voltak üresek – valami idegen fény villogott bennük, mintha a vörös csillag maga ült volna a pupilláiban.

– Te… te érzel valamit, ugye? – kérdezte Daniel, és a hangja feszült volt.

Lucy nem válaszolt azonnal. A szemei továbbra is a távoli lényekre meredtek, mintha valami titkos beszélgetés folyna közöttük.

– Igen – mondta végül. – De nem tudom megmagyarázni.

Jack leeresztette a fegyverét, és a siló ajtaja felé ment. – Kimegyek, megnézem, nincs-e valami a közelben.

– Egyedül? – kérdezte Tom.

– Jobb, ha más nem kockáztat – válaszolta Jack, és az ajtót nyitva hagyva kiment.

A csoport hallgatta, ahogy a férfi lépései távolodnak, majd eltűnnek a szél süvítésében. Clara a fejét a kezébe temette.

– Nem bírom már – suttogta. – Minden nap ugyanaz. Várunk, eszünk, félünk. Ennyi.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Tom ridegen. – Visszamenni a romok közé?

– Talán – válaszolta Clara, és a szemei csillogtak. – Talán jobb lenne, ha vége lenne.

Henry felnyögött a sarokból, és mindenki hirtelen felé fordult. A férfi arcán torz grimasz volt, és a keze remegve mutatott a karjára.

– Fáj – nyögte. – Fáj…

Daniel odalépett hozzá, és letérdelt. A kötés alatt a seb fekete volt, és a bőr duzzadt, mint egy mérgezett seb.

– Ez fertőzés – mondta Daniel, de a hangja nem volt meglepett. Csak állapította a tényt.

– Tudom – válaszolta Henry, és egy gyenge mosoly játszott az ajkán. – Nem sokáig…

Clara felállt, és hátrált egyet. – Nem akarom látni.

Tom Lucyt a karjába zárta, és a sarokba húzódott. Daniel pedig ott maradt Henry mellett, és nézte, ahogy a férfi szemhéjai lassan lezáródnak.

A siló ajtaja hirtelen kinyílt, és Jack visszazökkent a szürke fénybe. Arcán friss véraláfutás húzódott, és a keze reszketett.

– Van egy teherautó – mondta, és a hangja feszült volt. – Két kilométerre innen. Üzemanyag is van benne.

– És? – kérdezte Clara.

– Elmehetünk – válaszolta Jack. – Megpróbálhatjuk elérni a hegyeket. Ott talán biztonságban leszünk.

– A hegyek? – Tom felnevetett. – Azok a szörnyek mindenhol ott vannak.

– De legalább próbálkozhatunk – vágott vissza Jack. – Vagy itt akartok megrohadni?

Daniel felállt, és a csoportra nézett. A félelem és a reménytelenség minden arcán ott volt, de valami mégis összetartotta őket – talán az ösztön, hogy az élet mindenáron ragaszkodik a létezéshez.

– Menjünk – mondta végül. – De előbb… – Henry felé mutatott.

A fertőzés már elérte a férfi nyakát, és a fekete csíkok a mellkasára húzódtak. Henry lélegzése ziháló volt, de a szemei nyugodtak.

– Hagyjatok itt – suttogta. – Nem bírok már menni.

– Nem hagyunk itt senkit – mondta Daniel, de a hangja nem volt meggyőző.

– Hagyjatok – ismételte Henry, és egy utolsó erőfeszítéssel felült. – Legalább… legalább nem kell látnom, mi következik.

A csoport csendben nézte, ahogy Henry visszadől a falhoz, és lehunyja a szemét. Clara elsírta magát, Tom átölelte Lucyt, Jack pedig kiment, hogy felkészüljön az útra. Daniel pedig ott állt a siló közepén, és érezte, hogy a világ súlya egyre nehezebb lesz, míg végül össze nem omlik.

A szürke égbolt alatt a szárnyas óriások továbbra is köröztek, és a suhogásuk úgy hangzott, mint egy végtelenül türelmes számolás.

9. A végső eljövetel

A siló nehéz vasajtaját maguk mögött hagyva a kis csoport kilépett a szürke, haldokló világba. A levegő nehéz volt a hamutól és egy ismeretlen, fémes szagtól, ami marta a tüdejüket. Az égbolt állandó, vöröslő derengésben úszott, mintha egy örökké tartó, beteges naplemente borult volna a tájra. A Nap korongja alig látszott a sűrű porréteg mögött, fénye erőtlen volt és hideg. A föld a lábuk alatt még mindig meleg volt a nukleáris csapás utóhatásaitól, és a szél halk, kísérteties dallamot suttogott a kiégett kukoricamezők fekete torzsái között.

Daniel botladozva haladt, az elméje ködben úszott. Ellen képe villódzott a szeme előtt – nem a mosolygós, élő Ellené, hanem a siló pokrócán fekvő, üres szemű, halott asszonyé. A baseballütő, amit görcsösen markolt, nevetségesen kicsinek és haszontalannak tűnt ebben a felfoghatatlanul átalakult világban. Minden lépés fájdalmat okozott, mintha az izmai tiltakoztak volna a további létezés ellen. A gyász súlya nehezebb volt, mint a hátizsák, amit Clara cipelt mögötte.

Clara, aki mindig olyan gyakorlatias és erős volt, most megtörtnek látszott. Arcát szürke hamuréteg vonta be, szemei vörösek voltak a sírástól és a füsttől. Görcsösen szorította a konzervekkel teli hátizsákot, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója a valóságba. Időnként megtorpant, és a láthatárt kémlelte, ahol a szárnyas óriások sötét sziluettjei gigantikus, rosszindulatú keselyűkként köröztek az égen.

Tom Lucy kezét fogta, szinte vonszolta maga után a lányt. Lucy arca kifejezéstelen volt, szemei a távolba révedtek, mintha valami olyat látna vagy hallana, amit a többiek nem. Az a furcsa, átszellemült nyugalom, ami a lényekkel való találkozáskor rátelepedett, most egyfajta ürességgé vált. Tom aggódva nézett rá, a homloka mélyen barázdálódott. A düh és a tehetetlenség marta a lelkét – a világ véget ért, és a lánya talán már nem is volt egészen az övé.

Jack haladt elöl, a puskáját készenlétben tartva. Az exkatona mozdulatai még mindig fegyelmezettek voltak, de a szemeiben ott bujkált az őrület csírája. Látta már a háború borzalmait, de ez… ez más volt. Ez a kozmikus méretű iszonyat meghaladta mindazt, amit emberi elme fel tudott fogni. Tekintete ide-oda cikázott, minden neszre összerezzent, ujja a ravaszon pihent. Tudta, hogy a fegyvere valószínűleg semmit sem ér ezek ellen a lények ellen, de a megszokás és a katonai kiképzés arra kényszerítette, hogy kapaszkodjon ebbe az utolsó, illuzórikus védelembe.

Ahogy haladtak, a táj egyre idegenebbé vált. A kiégett föld helyenként furcsa, olajos fényben csillogott, és a hamu néhol geometrikus mintázatokba rendeződött, mintha egy láthatatlan kéz rajzolta volna őket. A levegőben terjengő szag erősebb lett, az ózon, a rothadás és valami más, valami leírhatatlanul idegen dolog émelyítő keveréke.

Danielnek Lovecraft írásai jutottak eszébe – azok a történetek, amelyeket régen csak fantasztikus meséknek tartott, most hátborzongató pontossággal írták le a körülöttük kibontakozó valóságot. A nem-euklideszi geometria, a felfoghatatlan színek, a tudatot megbontó hangok… mind itt voltak.

– Halljátok ezt? – suttogta Clara hirtelen, és megtorpant. Mindannyian megálltak, feszülten füleltek. A szél süvítésén és a saját zihálásukon túl egy újabb hang hallatszott: egy mély, vibráló zümmögés, ami mintha a föld alól jött volna, és egyre erősödött. Ez volt az a hang, amit a silóban hallottak, csak most sokkal közelebbinek és erőteljesebbnek tűnt.

– Ez… ez az a hang – nyögte Tom, és a halántékát dörzsölte. – Mintha a csontjaimban rezegne. Lucy felemelte a fejét, és a hang irányába fordult. A szemei újra felizzottak, halványvörösen pislákoltak a szürkületben. – Hívnak – suttogta. – Hív az Úr.

– Úr? Kicsoda? – kérdezte Jack érdesen, a puskáját felemelve. Lucy lassan Jackre nézett, és a tekintete olyan hideg és idegen volt, hogy a férfi hátrált egy lépést. – Ő, aki álmodik minket – válaszolta a lány, a hangja mélyebb és rezonálóbb volt, mint korábban. – Ő, aki a csillagok közül jött, és most visszatért, hogy visszavegye, ami az övé. Kutulu.

Daniel érezte, ahogy a gyomra összerándul. A név, amit az álmában hallott, a név, ami azóta kísértette, most Lucy ajkáról hangzott el, mint egy szentségtörő ima. A föld remegése erősödött, és a távoli horizonton Kutulu gigantikus alakja még magasabbra emelkedett, mintha felállna álmából. A csápjai az ég felé nyúltak, mintha meg akarnák érinteni a vörösen izzó csillagokat, amelyek most már nem a megszokott mintázatban ragyogtak, hanem furcsa, nyugtalanító konstellációkat alkottak.

– Mennünk kell! – kiáltotta Jack. – A teherautó! Hátha még működik valahogy! Elindultak a Jack által említett irányba, botladozva a repedezett földön, miközben a zümmögés egyre fülsiketítőbbé vált. Daniel szédült, a valóságérzéke kezdett elmosódni. Időnként mintha Ellen hangját hallotta volna a szélben, máskor pedig a falakon látott árnyékok jelentek meg a szeme előtt, csápok és szárnyak kavalkádja.

Megpillantották a teherautót egy kiszáradt patakmeder mellett. Rozsdás volt és ütött-kopott, az egyik kereke lapos volt, de reményt jelentett. Jack odarohant, és felnyitotta a motorháztetőt. Matatott benne, majd káromkodva csapta vissza. – Semmi. Az EMP mindent tönkretett. Még a régi dízel sem indul.

Clara a földre rogyott, és a fejét a térdei közé hajtotta. – Vége. Nincs tovább. Tom a teherautó platójára támaszkodott, és Lucyt figyelte, aki mozdulatlanul állt, tekintetét a horizonton trónoló Kutulura szegezve. – Lucy – szólította meg Tom halkan. – Kicsim, gyere ide. Lucy lassan megfordult, és az apjára nézett. A vörös izzás eltűnt a szeméből, helyét egy mélységes szomorúság vette át. – Nem tehetem, apa. Hívnak. Mennnem kell hozzá.

– Hova?! Kihez?! – Tom hangja megtört. – Nem mehetsz! Nem engedem! – Nincs választásod – mondta Lucy halkan. – Nincs választásunk. Ez a mi sorsunk. Az emberiség ideje lejárt. A Nagy Öregek visszatértek.

Mielőtt Tom válaszolhatott volna, a levegő megváltozott. A zümmögés hirtelen elhallgatott, és helyét egy nyomasztó, síri csend vette át. Még a szél is elállt. Az ég vöröse mélyebb árnyalatot öltött, és a levegő vibrálni kezdett egy láthatatlan energiától. Kutulu felemelte egyik gigantikus csápját, és az égre mutatott. A csillagok furcsán pulzálni kezdtek, és a vörös pont, amit Daniel először látott a teleszkópján, most hatalmasra nőtt, betöltve az égbolt egy jelentős részét. Vörös csillag volt, de nem olyan, mint a Mars. Ez a fény élőnek, rosszindulatúnak tűnt.

– Mi… mi történik? – dadogta Clara, felnézve a földről. Lucy lassan elindult a préri közepe felé, Kutulu irányába.

– Lucy, ne! – kiáltott Tom, és utána akart futni, de Jack visszatartotta.

– Hagyd! Már késő. Elvesztettük őt.

Lucy megállt a kietlen pusztaság közepén, és kitárta a karjait. A vörös csillag fénye rávetült, és a lány alakja mintha átváltozott volna. A bőre szürkévé vált, a szemei teljesen vörösen izzottak, és a teste megnyúlt, természetellenes szögekbe csavarodott. Halk, dallamos hangon kezdett énekelni egy idegen nyelven – ugyanazt a dallamot, amit a rádióból hallottak, de most tisztán és erőteljesen. A szárnyas óriások lassan leszálltak az égből, és körbevették Lucyt, de nem bántották. Fejet hajtottak előtte, mintha a papnőjük vagy a királynőjük lenne.

Daniel döbbenten nézte a jelenetet. Az elméje tiltakozott a látvány ellen, de a szeme nem hazudott. Lucy átalakult, eggyé vált azokkal a lényekkel, akiktől annyira rettegtek. A lány, akit ismert, eltűnt, helyét valami más, valami ősi és félelmetes vette át.

Az éneklés egyre hangosabb lett, és a föld újra remegni kezdett. Kutulu lassan megmozdult, és elindult feléjük. Minden lépése földrengéssel ért fel. A csoport tehetetlenül állt, a félelemtől megbénulva. Jack felemelte a puskáját, de tudta, hogy hiába. Tom a földre rogyott, és zokogásban tör ki, miközben lánya hátat fordított neki, és az ősi isten felé fordult. Clara a földet kaparta, mintha el akarna bújni a megváltoztathatatlan elől.

Daniel Ellent látta maga előtt. A felesége arcát, a nevetését, az érintését. A gyász és a tehetetlenség érzése olyan erővel tört rá, hogy a térdei megroggyantak. Nem volt értelme harcolni. Nem volt értelme menekülni. Az emberiség jelentéktelen porszem volt a kozmikus viharban, és a vihar most elérte őket.

Ahogy Kutulu közeledett, Daniel felnézett rá. A lény felfoghatatlan méretei és idegen anatómiája szétfeszítették az elméje határait. A vörös szemek mélyén nem rosszindulatot látott, hanem valami sokkal rettenetesebbet: teljes, megsemmisítő közönyt. Az emberiség nem volt több egy hangyabolynál az útjában, amit eltapos anélkül, hogy észrevenné.

A levegő megtelt egy hanggal – nem a zümmögéssel, nem is Lucy énekével, hanem egy mély, mindent átható gondolattal, ami közvetlenül az elméjükbe hatolt. Nem szavak voltak, hanem tiszta, nyers értelem: AZ ÁLOM VÉGET ÉRT.

És akkor a világ sötétségbe borult. Nem hirtelen, mint egy kialvó lámpa, hanem lassan, mintha egy hatalmas kéz takarta volna el a vörös eget. A hangok elhaltak, a remegés megszűnt. Csak a hideg, a csend és a végtelen, mindent elnyelő sötétség maradt.

Daniel nem tudta, meghalt-e. Talán igen. Vagy talán ez volt a végső őrület – az elme védekezése a felfoghatatlan ellen, a teljes bezárkózás egy belső, fekete univerzumba. Még hallotta Ellen suttogását valahol a távolban, de már nem tudta eldönteni, hogy emlék-e, hallucináció, vagy valami más.

Aztán már azt sem. Csak a csend. A kozmikus csend, amelyben a csillagok hidegen és közönyösen ragyogtak egy olyan világ felett, amely többé már nem az emberé volt. A Föld visszatért jogos uraihoz, és az emberiség apró, zajos epizódja véget ért a végtelen, szürke kozmoszban. Kutulu álmodott tovább, és az ő álma lett az új valóság. Egy olyan valóság, amelyben az embernek nem volt helye, csak mint elfeledett emlék, egy pillanatnyi vibrálás a Nagy Öregek örökkévalóságában. A szürke világ elnyelt mindent.