A kővér hívása

A Vérhold Birodalma egy zord, kegyetlen vidék volt, ahol az égbolt örökké szürke ködbe burkolózott, és a nap sugarai csak ritkán törték meg a sűrű homályt. Az éjszakákat a hold vöröslő fénye uralta, amely baljós árnyakat vetett a kopár földre. Ez a birodalom nem egyetlen hatalmas királyságként állt fenn, hanem elszórt városállamok és nomád törzsek laza szövetségeként létezett, amit egy sötét vallás tartott össze: a Csontpapok hite. Ők az Alvilág Urait szolgálták, azokat a titokzatos, ősi lényeket, akik a föld mélyén szunnyadtak, és akiknek hatalma rothadó gyökerekként szőtte át a világot.

A Kormor nevű falu a Birodalom peremén volt, egy kihalt vulkán kráterének mélyén, ahol a szél keserű hamut és a bányákból felszálló kénszagot hordott magával. A bányászfalu mogorva, szürke folt volt a tájban. Kevés asszony volt ott, gyermekzsivaj még kevesebb. Itt a férfiak csak dolgoztak vagy aludtak. A falu alatt labirintusszerű járatok kanyarogtak, ahol a Kővért fejtették, de a mélyben valami más is lappangott – egy ősi, gonosz jelenlét, amit a bányászok csak suttogva emlegettek. Kormor lakói kemény, hallgatag emberek voltak, arcukon a fáradtság és a félelem barázdáival. Értették a bányák törvényeit, tisztelték a Csontpapokat, és tudták, hogy a Kővér egyszerre áldás és átok. A falu körül a vulkán pereme, akár egy óriási, csorba fal, elszigetelte őket a külvilágtól, és a kráterben lebegő köd csak fokozta a bezártság érzetét.

Dren, a kovács, Kormor egyetlen kovácsműhelyében dolgozott, egy füstös, alacsony épületben, amelynek falait korom és perzselés nyomai tarkították. Magas, izmos férfi volt, de a válla kissé meggörnyedt, mintha a múlt terhe nyomná. Barna haja rendezetlenül hullott a homlokába, szeme alatt sötét karikák húzódtak, és arcát borosta fedte, amit napok óta nem borotvált. Gyermekkorában szüleit egy bányaomlás ragadta el, és azóta rémálmok gyötörték: sötét járatok, omladozó falak, és egy mély, visszhangzó hang, ami a nevét suttogta. Dren nem hitt a Csontpapok tanításaiban, az Alvilág Urairól szóló meséket ostobaságnak tartotta, de a Kővér mágiája vonzotta. Titokban tanulmányozta a kristályokat, amikor a bányászok javításra hoztak neki szerszámokat, és néha egy-egy kisebb darabot elrejtett a műhelyében. Makacs volt, és kíváncsi – olyan természet, ami Kormorban ritkán jelentett jót.

Egy éjszaka Dren lihegve ébredt, a takarója átázott az izzadságtól. Álmában a bányák bejáratánál állt, a vörös hold fénye vérszínű csíkokat festett a kavicsos talajra. A szél hidegen süvített a kráter peremén, és a bányák sötét szája egy éhes szörnyeteg torkaként ásított rá. Aztán megszólalt a Hang – mély, hipnotikus, és olyan erővel rezonált a mellkasában, hogy a lélegzete is elakadt.

– Gyere, és lásd az igazságot – suttogta, és Dren érezte, hogy a szavak nem kívülről jönnek, hanem a fejében visszhangzanak, mintha mindig is ott lettek volna. Felült az ágyán, a szíve vadul vert, és a műhely csendjében csak a tűz halk ropogása hallatszott. Az álom nem újdonság volt, de ezúttal más volt: a Hang erősebbé vált, sürgetőbbé, és Dren nem tudta kiverni a fejéből.

Másnap reggel a kovácsműhelyben dolgozott, a kalapács ritmikus csengése töltötte be a teret, amikor egy bányász, Torv, belépett. Torv alacsony, zömök férfi volt, arcát por és sebhelyek borították, és a szeme idegesen villant, ahogy egy zsák szerszámot dobott a padlóra.

– Ezeket meg kell javítani – morogta, és a hangjában volt valami nyugtalanító él. Dren bólintott, és nekilátott kipakolni a zsákot: törött csákányok, elgörbült lapátok, és egy kisebb bőrzacskó, amit Torv valószínűleg véletlenül hagyott benne. Amikor Dren kinyitotta, egy furcsa, fekete Kővér gurult ki belőle. Nem hasonlított a szokásos kristályokra: sima volt, mint a folyami kavics, de hidegebb, és a felszíne alatt halvány, vöröses fény pulzált. Amikor megérintette, szédülés fogta el, és a Hang újra megszólalt benne, tisztán és parancsolóan: – Találd meg a kamrát, és lásd az igazságot.

Dren hátratántorodott, a kristály kiesett a kezéből, és tompa puffanással ért földet. Torv észrevette a mozdulatot, és gyanakvóan összehúzta a szemét. – Mi bajod van? – kérdezte, de a hangja inkább ingerült volt, mint aggódó.

Dren gyorsan felkapta a Kővért, és a zsebébe csúsztatta, mielőtt Torv közelebb léphetett volna. – Semmi – felelte kurtán. – Csak fáradt vagyok.

Torv láthatóan nem nagyon hitt neki, de nem faggatózott tovább. – Vigyázz azzal, amit a bányából hoznak – mondta, mielőtt kiment. – Az új tárnában furcsa dolgok történnek. A kristályok túl erősen ragyognak. És aki lent marad, az nem jön vissza ép elmével.

Dren egyedül maradt a műhelyben, a fekete Kővér hidegen simult a tenyerébe, amikor előhúzta a zsebéből. A szavak visszhangoztak benne – „találd meg a kamrát” –, és bár tudta, hogy a Csontpapok tiltják a Kővér magánhasználatát, a kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Aznap este, amikor a vörös hold újra felkelt, és a krátert vérszínű fénybe borította, Dren elhatározta, hogy utánajár a kristály eredetének. A műhely sarkában egy kis ládába rejtette, és elkezdte átnézni a régi jegyzeteit, amelyeket a Kővérről készített.

A városi főpapok a mágiát a Kővér nevű kristályokból nyerték, amelyek a bányák sötétjében nőttek, mint valami élő, pulzáló ércek. Ezek a kristályok azonban nem adták ingyen az erejüket: minden használatukkal a használójuk életerejét szívták el, lassan, de kérlelhetetlenül. A bányászok közül az érte meg a tisztes öregkort, akinek a fejében meg sem fordult a gondolat, hogy a kelleténél többet érintkezzen az Kővérrel. Dren sejtette, hogy a tűzzel játszik, de a kíváncsisága minden másnál erősebb volt.

---

Dren másnap a műhelyében ült, a fekete Kővér a tenyerében pihent, és a kristály mélyéről áradó halvány, vöröses fény hipnotikusan pulzált. A kovácsműhely csendes volt, csak a tűz ropogása és a szél halk zúgása hallatszott a kráter peremén túlról. Kormor aludt, de Dren szemei égtek az éjszakában. Napok teltek el azóta, hogy utoljára a bánya bejáratánál járt, és azóta a Hang nem hagyta békén. Minden éjjel erősebben szólt, sürgetőbben, és a kristály érintésekor a szavak élesebben csengtek a fejében.

– Találd meg a kamrát, és lásd az igazságot.

Dren elhatározta, hogy megpróbálja aktiválni a kristályt. Titkos jegyzetei, amelyeket a Csontpapok elől rejtegetett, arra utaltak, hogy a Kővér erejét a használó érzelmei és gondolatai irányítják. Ez a kristály azonban nem engedelmeskedett az emberi akaratnak – mintha saját szándékkal bírt volna. Dren lehunyta a szemét, és mélyen a gondolataiba merült. Keze remegni kezdett, és hirtelen egy látomás rántotta magával.

A sötétben állt, a bányák mélyén, egy szűk járatban, amelynek falait a Kővér halvány ragyogása világította meg. A levegő nehéz volt, szinte tapintható, és a távolban víz csepegésének monoton hangja visszhangzott. A járat kiszélesedett, és Dren egy kamrába ért, amelynek közepén egy durva kőoltár magasodott. Az oltáron egy ezüstgyűrű feküdt, és a gyűrűből ugyanaz a vöröses fény pulzált, mint a kristályból. Dren közelebb lépett, és ahogy kinyújtotta a kezét, a Hang megszólalt, mélyen és parancsolóan: – Vedd fel, és lásd az igazságot.

A látomás hirtelen szertefoszlott, és Dren zihálva eszmélt a műhely hideg padlóján. A kristály forró volt a tenyerében, szinte égette a bőrét, és homlokán izzadság gyöngyözött. A látomás olyan valóságosnak tűnt, hogy Dren biztos volt benne: a kamra létezik, valahol a bányák mélyén vár rá. Az igazság a szülei haláláról, amit évek óta keresett, ott rejlett, és a Hang csábítása ellenállhatatlanná vált.

A következő napokban Dren titokban készülni kezdett. A faluban a bányászok furcsa jelenségekről suttogtak – árnyakról a tárnákban és halk mormolásról a falak mögött. Egy fiatal bányász megőrült, és a Csontpapok elvitték. Dren egyre erősödő vágyat érzett, hogy kutassa fel a kamrát. Tudta, hogy a bányákba éjszaka kell lemennie, amikor az őrök figyelme lankad, de ehhez információra volt szüksége. Egyik este Torv, a mogorva bányász felkereste a műhelyt, hogy elvigye a javított csákányokat. Dren óvatosan kérdezősködni kezdett.

– Torv, hallottam, hogy az új tárnában furcsa dolgok történnek – mondta, miközben átnyújtotta a zsákot. – Mi igaz ebből?

Torv arca elkomorult, és szeme idegesen villant a lámpás fényében. – Nem jó ott lent lenni – morogta. – A kristályok túl erősen ragyognak, és a falak néha megremegnek. Mintha valami élne odalent.

Dren bólintott, és igyekezett közömbösnek tűnni. – És hol van ez az új tárna? – kérdezte.

Torv gyanakvóan méregette. – Miért érdekel? A Csontpapok arra készülnek, hogy lezárják a bejáratot.

– Csak kíváncsi vagyok – mondta Dren, de a hangja nem volt meggyőző.

Torv egy pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt: – A keleti szárnyban, a régi víztározó mellett. De ne mondd el senkinek, hogy tőlem tudod.

Dren megköszönte, és miután Torv távozott, nekilátott a tervezésnek. Egy tarisznyába összegyűjtött egy lámpást, kalapácsot, fémkapcsokat és egy kötelet. A fekete Kővért sem hagyta volna otthon a világért sem.

Csakhogy Ysme, a Csontpapnő gyanakvása egyre nőtt. Istentiszteleteken észrevette, hogy Dren zárkózottabb lett, és a mozdulatai feszültek voltak. Amikor Dren készülődött, kopogás nélkül benyitott a műhelyébe.

– Dren, beszélnünk kell – mondta, hangja élesen csattant a kovácstűz felett.

Dren épphogy a zsebébe csúsztatta a Kővért, felnézett, és szeme óvatosan villant. – Miről?

Ysme közelebb lépett. – Tudom, hogy tiltott dolgokkal foglalkozol. – Itt a hangja hivatalos kántálássá változott, ahogyan az istentiszteletek alkalmával is szokott beszélni, tekintete az ablakon túl a távolba révedt. – A Kővér nem játék, és a bányák mélyén veszélyes erők szunnyadnak. A Kővéren keresztül szivárognak a világunkba az Árnylények. Ezek a démoni entitások megszállják a gyengék elméjét és az őrületbe kergetik. – Tekintete visszatért Drenre. – Ha nem állsz le, jelentem a Csontpapoknak, és megtapasztalhatod a Kővér valódi erejét.

– Nem tudom, miről beszélsz – hazudta Dren, de a hangja bizonytalanul csengett.

Ysme szeme összeszűkült. – Ne hazudj nekem. Ha nem vigyázol, az Árnyékok prédájává válsz, és Kormort is magaddal rántod.

Dren nagyot nyelt, de a Hang csábítása erősebb volt Ysme figyelmeztetésénél. – Megértettem – mondta kurtán, és folytatta a munkát, hogy elrejtse remegő kezét.

Ysme távozott, de Dren tudta, hogy szorítja az idő. A Hang egyre erősebben szólt, és a Kővér pulzálása sürgette.

Dren a műhely ajtajában állt, a felszerelése a vállán, a szíve hevesen vert az izgalomtól és a félelemtől. A vörös hold fénye vérszínű csíkokat festett a kráter peremén, és a szél hidegen süvített, mintha figyelmeztetni akarná. Tudta, hogy Ysme és a Csontpapok figyelhetik, de a Hang csábítása erősebb volt minden óvatosságnál. A fekete Kővér a zsebében pulzált, mintha élne, és Dren érezte, hogy a kristály vezeti őt a bányák mélyébe.

Óvatosan lépett ki az utcára, az árnyak között suhanva. Kormor éjszaka csendes volt, a lakók behúzódtak házaikba, és csak a bányák bejáratánál posztoló őrök fényei világítottak a távolban. Dren kerülőúton indult, egy régi, elhagyott tárna felé, amit még gyermekkorában fedezett fel, és amit a bányászok már nem használtak. A bejárat egy sziklarepedés mögött rejtőzött, és Drennek át kellett préselnie magát a szűk nyíláson.

A bánya belsejében a levegő hirtelen megváltozott: hidegebb lett, és a nedvesség tapinthatóvá vált. A lámpás halvány fénye megvilágította az utat, de a falakban lévő Kővér kristályok halvány ragyogása is segített. A járatok szűkültek, ahogy mélyebbre hatolt, és a csend szinte tapinthatóvá vált, csak a léptei visszhangja és a víz csepegésének monoton hangja törte meg.

Dren a keleti szárny felé vette az irányt, a régi víztározóhoz, ahogy a látomás emléke vezette: a szűk járat, a kamra, az oltár. Ahogy haladt, a Kővér a zsebében egyre erősebben pulzált, és Dren érezte, hogy jó úton jár. Egy ponton a járat kiszélesedett, és egy omlás nyomait látta: kövek és törmelék borította az utat. Óvatosan átmászott rajta, ügyelve, hogy ne keltsen zajt.

A mélyebb szinteken a levegő sűrűbb lett, és a falakon a Kővér ragyogása vöröses árnyalatot öltött. Dren szíve hevesen vert, és a homlokán izzadság gyöngyözött. Hirtelen egy alakot pillantott meg a járat végén: egy bányász volt, aki a falat vizsgálta. Dren gyorsan behúzódott egy oldalsó járatba, és várt, amíg a férfi elhaladt. Amikor a léptek zaja elhalt, továbbindult.

Végül egy szűk járat végére ért, ahol a falon egy repedés tátongott. A Kővér pulzálása itt volt a legerősebb, és Dren tudta, hogy ez az a hely. Átpréselte magát a repedésen, és egy sötét kamrába lépett. A levegő sűrű volt, és a falakon halványan ragyogtak a Kővér kristályok, de a fényük beteges, vöröses árnyalatot vetett. A kamra közepén egy kőoltár állt, és az oltáron ott feküdt az ezüstgyűrű, pontosan úgy, ahogy a látomásban látta. A gyűrűből vöröses fény pulzált, és a Hang diadalmasan kiáltott a fejében: – Vedd fel, és lásd az igazságot.

Dren szíve hevesen vert, és a keze reszketett, ahogy az oltárhoz lépett. A gyűrű hideg volt, de a pulzálása szinte hívogatóan hatott rá. Egy pillanatig habozott, Ysme figyelmeztetése visszhangzott a fejében, de a Hang erősebb volt. Kinyújtotta a kezét, és felvette a gyűrűt.

Abban a pillanatban a kamra megremegett, és a falakból sötét köd szivárgott, lassan terjedve, mint egy élő massza. A Hang nevetése visszhangzott a fejében, mély és torz hangon, és Dren érezte, hogy valami birtokba veszi az elméjét. A gyűrű szorosan az ujjára tapadt, nem tudta levenni, és a szeme előtt kaotikus látomások villództak: Kormor lángokban állt, az utcákon Árnyékok özönlöttek, és a saját arca jelent meg előtte, torzultan, vörösen izzó szemekkel.

Dren térdre rogyott a kamra hideg, nyirkos padlóján, a gyűrű szorosan az ujjára tapadt, és vöröses fénye baljósan pulzált. A falakból sötét köd szivárgott elő lassan, és Dren érezte, hogy a levegő sűrűsödik, mintha egy láthatatlan erő szorítaná a mellkasát. A csend szinte tapintható volt, csak a saját zihálása és a Hang gúnyos kacaja töltötte be a teret.

– Most már az enyém vagy, Dren – suttogta a Hang, és a szavak úgy visszhangoztak a koponyájában, mintha a saját gondolatai lettek volna. – Átadhatod magad, és olyan hatalmat kapsz, amiről álmodni sem mertél. Vagy ellenállhatsz, és nézheted, ahogy Kormor elpusztul.

Dren keze remegve tapogatta a gyűrűt, de az nem mozdult, mintha a bőréhez forrt volna. Megrázta a fejét, próbálta elűzni a képeket, de a Hang erősebb volt, és a látomások egyre élesebbé váltak.

– Lásd az igazságot, Dren – folytatta a Hang, és a hangja most csábítóan lágy volt, szinte simogató. – A szüleid nem balesetben haltak meg. Megölték őket, mert túl közel kerültek a titokhoz. A Csontpapok tudták, hogy itt lent van a kamra, és el akarták rejteni. De te most itt vagy, és bosszút állhatsz.

Dren szeme tágra nyílt, és a szíve hevesen vert. – Hazudsz – suttogta, de a hangja bizonytalan volt, és a kétségek máris gyökeret vertek benne.

– Nem hazudok – felelte a Hang, és a nevetése újra felcsendült, hidegen és kegyetlenül. – Nézd meg magad.

A kamra falai elmosódtak, és Dren egy másik látomásban találta magát. A bányában volt, de ezúttal a szülei mellett állt. Apja, egy magas, izmos férfi, csákánnyal a kezében dolgozott, és anyja, egy vékony, de erős nő, lámpással világított a sötétben. Egy járatban voltak, és a falakon a Kővér kristályok ragyogtak, halvány, zöldes fénnyel. Hirtelen a fal megremegett, és kövek zuhantak rájuk. Dren kiáltani akart, de a torka elszorult, és a látomás elhalványult, mielőtt bármit tehetett volna.

– Ez nem az igazság – mondta a Hang, és a kép hirtelen megváltozott. Most a Csontpapokat látta, ahogy a szülei ernyedt testét a bányák mélyére viszik, és a kamra oltárára helyezik. Ysme arca hidegen villant a lámpás fényében, és a szeme kegyetlenül csillogott, mint aki egy szükséges áldozatot hozott. A papok csontfehér köpenyei szinte világítottak a sötétben, és a mozdulataik kimértek, szinte gépiesek voltak.

– Megölték, hogy elhallgattassák őket – suttogta a Hang, és a szavak Dren elméjébe fúródtak. – De most te itt vagy, és bosszút állhatsz. Gondolj bele, mit tehetnél ezzel az erővel.

Dren szeme könnybe lábadt, és a harag fortyogott benne, mint egy lassan fortyogó vulkán. – Nem – mondta, és a hangja erősebb volt, mint korábban. – Nem hiszek neked.

A Hang nevetése újra felcsendült, és a látomás szertefoszlott, akár egy szélvihar által szétkergetett köd. Dren újra a kamrában találta magát, a gyűrű még mindig az ujján, és a köd sűrűsödött körülötte. Tudta, hogy a Hang manipulálja, de a kétségek ott motoszkáltak a fejében, mint alattomos kis férgek. Mi van, ha igaz? Mi van, ha a Csontpapok valóban felelősek a szülei haláláért? A gondolat szinte elviselhetetlen volt, mégis csábító.

---

Közben Kormorban a feszültség tapinthatóvá vált, mint egy vihar előtti csend. A bányászok egyre több furcsa jelenségről számoltak be: a tárnákban árnyak mozogtak, néha emberformát öltve, néha csak alaktalan foltokként. A Kővér kristályok furcsán viselkedtek, hol erősebben ragyogtak, hol elhalványultak, mintha egy láthatatlan erő szívná el az energiájukat. Egyikük, egy öreg bányász, aki évtizedek óta dolgozott a bányákban, és akinek ráncos arcát a por és az idő barázdálta, azt állította, hogy látott egy alakot a mélyben. Az alak szeme vörösen izzott, és amikor megszólalt, a hangja olyan volt, mint a tárnákon végigsöprő szél.

– Valami nincs rendben – mormolta az öreg, és a többiek csak bólintottak, mert ők is érezték a változást. A levegő nehéz lett, és a bányák mélyéről halk morajlás hallatszott, ami nem a megszokott kőmozgások hangja volt.

Ysme, a Csontpapnő, a templomban imádkozott, de a gondolatai máshol jártak. A csontokból faragott oltár előtt térdelt, és a Kővér kristályok halvány fénye megvilágította az arcát. Tudta, hogy Dren felébresztette az Árnyékot, és hogy a város veszélyben van. A meditációja alatt látomása volt: Kormor lángokban állt, a bányákból Árnyékok özönlöttek, és a lakók sikolyai visszhangoztak az éjszakában. A látomás olyan valóságos volt, hogy még most is érezte a füst szagát az orrában. Tudta, hogy cselekednie kell, mielőtt a látomás valósággá válik.

Összehívta a Csontpapokat, és egy szertartást készítettek elő, hogy megtalálják és lepecsételjék a kamrát. A templom csarnokában gyülekeztek, a falakon csontokból készült díszítések lógtak, és a levegő vibrált a feszültségtől. A szertartás kockázatos volt, és a bányák egy részének összeomlását okozhatta, de Ysme tudta, hogy nincs más választás. A Csontpapok csendben dolgoztak, előkészítve a rituálé kellékeit: csontokból faragott amuletteket, amelyeket vérrel kentek be, és a Kővér kristályokat, amelyek a pecsételéshez szükséges energiát szolgáltatták. A kristályok halk zümmögést adtak ki, mintha érezték volna a rájuk váró feladat súlyát.

Eközben Dren a kamrában küzdött a Hanggal, ami egyre erősebben szólt benne. A gyűrű nem engedte, hogy levegye, és a vöröses fénye szinte égette az ujját. – Átadhatod magad, és hatalmat kapsz – suttogta a Hang, és a hangja most mézédes volt, csábító és alattomos. – Vagy ellenállhatsz, és nézheted, ahogy Kormor elpusztul.

Dren nagyot nyelt, és a homlokán izzadság gyöngyözött, ami lassan csorgott le az arcán. Tudta, hogy a Hang manipulálja, de a csábítás erős volt. A hatalom ígérete, a bosszú lehetősége – mindez vonzó volt számára, mint egy tiltott gyümölcs. De aztán eszébe jutott a városa, a lakók, akiket ismert, és a szülei emléke. Az apja széles mosolya, amikor hazatért a bányából, és az anyja halk éneke, amit esténként dúdolt. Nem akarta, hogy Kormor elpusztuljon, nem akarta, hogy az ő hibája legyen.

– Nem – mondta határozottan, és a hangja visszhangzott a kamrában. – Nem hagyom magam.

A Hang nevetése visszhangzott a térben, és a köd sűrűsödött, szinte fojtogatóvá vált. – Akkor nézd, ahogy a városod szenved – suttogta, és a falak megremegették, mintha a Hang ereje fizikai formát öltött volna.

A városban a bányából sötét köd szivárgott, és a lakók pánikba estek. Az utcákon kiáltozás hallatszott, és a bányászok sikoltozva menekültek a tárnákból. Néhányukon már látszott az Árnyékok hatása: a szemük üresen bámult, és értelmetlen szavakat mormoltak, mintha az elméjüket valami idegen erő uralná. Egy fiatal bányász, akinek az arca még mindig gyerekes vonásokat őrzött, a földre rogyott, és a keze görcsösen markolta a nyakát, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná.

Ysme és a Csontpapok megkezdték a szertartást a templomban. A Kővér kristályok ragyogtak, és a papok énekeltek, a hangjuk mély és monoton volt, mint egy ősi ima. A rituálé lassan épült fel, és a levegő vibrált az erőtől, amit a kristályokból és a csontokból áramló energia hozott létre. A templom falai szinte élővé váltak, a csontdíszítések halkan zörögtek, és a levegő sűrűvé vált, mint egy vihar előtti pillanatban.

Dren a kamrában érezte, hogy a szertartás hatása eléri a bányát. A falak remegtek, és a köd visszahúzódott, mintha egy láthatatlan erő szorítaná vissza. A Hang dühösen üvöltött a fejében, és Dren tudta, hogy a Csontpapok megpróbálják lepecsételni a kamrát. A gyűrű szorítása erősödött, és a fájdalom szinte elviselhetetlenné vált, de Dren nem adta fel.

– Nem engedem – suttogta, és a gyűrű erejét használva megpróbált ellenállni a szertartásnak. A Kővér kristályok a kamrában felragyogtak, és a köd újra terjedni kezdett, lassan, de megállíthatatlanul. Dren érezte, hogy az ereje fogy, de a harag és az elszántság még mindig fűtötte.

Ysme a templomban megérezte, hogy valami ellenáll, és tudta, hogy Dren az. A homlokán verejték gyöngyözött, és a keze reszketett, ahogy a csontamuletteket a kristályok fölé emelte. – Gyorsabban – parancsolta a papoknak, és a hangja élesen csattant, mint egy ostor. – Nem engedhetjük, hogy az Árnyék elszabaduljon.

A szertartás intenzívebbé vált, és a templom falai megremegették. A Csontpapok verejtékezve énekeltek, és a Kővér kristályok szinte izzottak az erőtől, amit a rituálé kiszabadított belőlük. A levegő elektromossággal telt meg, és a papok arcán a kimerültség jelei látszódtak, de nem álltak le.

Dren a kamrában érezte, hogy a szertartás ereje egyre erősebb, és a gyűrű fájdalmasan szorította az ujját. A Hang dühösen üvöltött, és a látomások újra villództak a szeme előtt: Kormor pusztulása, a lakók halála, az utcákon hömpölygő Árnyékok. A képek olyan valóságosak voltak, hogy Dren szinte érezte a hőt és a füstöt.

– Átadhatod magad, és megmentheted őket – suttogta a Hang, és a hangja most kétségbeesett volt, mintha érezné, hogy az ideje fogy. – Vagy ellenállhatsz, és nézheted, ahogy mind meghalnak.

Dren nagyot nyelt, és a döntés súlya alatt roskadozott. Tudta, hogy ha átadja magát, az Árnyék uralma alá kerül, de talán megmentheti a várost. Ha ellenáll, a szertartás lepecsételi a kamrát, de a tárnák beomolhatnak, és sokan meghalhatnak. A gondolatok viharként kavarogtak a fejében, és a teste reszketett a kimerültségtől.

A kamra falai megrepedtek, és a kövek zuhanni kezdtek körülötte. Dren tudta, hogy nincs sok ideje. A Hang nevetése visszhangzott a fejében, és a gyűrű ereje szinte elviselhetetlen volt. Por és törmelék kavargott körülötte, és a levegő fullasztóvá vált.

Végül Dren meghozta a döntést. – Nem hagyom magam – suttogta, és a Kővér kristályok erejét használva megpróbálta elpusztítani a gyűrűt. Összpontosított, minden maradék erejét a gyűrűre irányította, és a vöröses fény felizzott, szinte vakítóan.

A gyűrű felizzott, és a kamra megrázkódott. A Hang üvöltése betöltötte a teret, és a köd visszahúzódott, mintha egy láthatatlan erő szívná el. Dren érezte, hogy a gyűrű ereje gyengül, és a szertartás hatása erősebbé válik. A fájdalom az ujjában enyhült, de a teste még mindig reszketett az erőfeszítéstől.

A templomban Ysme és a Csontpapok befejezték a rituálét, és a Kővér kristályok felragyogtak, szinte elvakítva őket. A bánya megremegett, és a kamra bejárata leomlott, hatalmas robajjal elzárva az utat. A porfelhő lassan szállt le, és a templom csendbe burkolózott.

Dren a kamrában volt, a gyűrű még mindig az ujján, de a Hang elhallgatott. A köd eltűnt, és a falak remegése alábbhagyott. Tudta, hogy a szertartás sikeres volt, és az Árnyékot lepecsételték, de ő maga is csapdába esett. A levegő csendes volt, csak a saját légzése hallatszott, és a teste nehéznek tűnt, mint a kő.

A faluban és a bányából eltűnt a köd, és a lakók megkönnyebbülten sóhajtottak. Az utcákon lassan visszatért az élet, és a bányászok, bár kimerültek, egymást ölelgették, hogy túlélték. Ysme a templomban állt, és tudta, hogy Dren feláldozta magát. A szíve nehéz volt a veszteségtől, és a csontamulettek még mindig a kezében voltak, melegen a vérüktől.

A kamrában Dren a padlón feküdt, a gyűrű halványan pulzált az ujján. A Hang elhallgatott, de Dren tudta, hogy az Árnyék nem tűnt el teljesen. A szeme vörösen izzott egy pillanatra, aztán elhalványult, és a teste mozdulatlan maradt. A csend szinte tökéletes volt, csak a gyűrű halk zümmögése törte meg.

Kormorban a nap felkelt, és a város lassan magához tért. Ysme a templom ablakánál állt, és a messzeségbe meredt. Tudta, hogy az Árnyékot megállították, de a győzelmük csak átmeneti volt.

– Talán nem halt meg – suttogta magának, és a hangja remegett a bizonytalanságtól. – Talán az Árnyék birtokba vette.

A gondolat rémisztő volt, de Ysme nem futamodhatott meg. Összehívta a Csontpapokat, és elrendelte, hogy a bánya bejáratát őrizzék éjjel-nappal. A falu lakói nem tudták, mi történt pontosan, de a pletykák már terjedtek, mint a futótűz: a kovács eltűnt, és a bányában valami gonosz ébredt fel. Az emberek félve pillantottak a kráter felé, ahol a bánya bejárata sötét sebként éktelenkedett a földön.

Eközben a kamrában Dren lassan magához tért. A teste fájt, és a feje zúgott, mintha egy kalapács ütötte volna szét a koponyáját. A gyűrű még mindig az ujján volt, de a pulzálása gyengült, és a vöröses fény halványabb lett, mint korábban. A Hang csendben volt, de Dren érezte, hogy az Árnyék ott van vele, a tudata mélyén, mint egy szunnyadó ragadozó. A kovács lassan felült, és körbenézett a sötétben. A kamra falai megrepedtek, és a kövek omladoztak, mintha a szertartás ereje még mindig rágta volna a szerkezetet. Tudta, hogy ki kell jutnia, mielőtt a kamra teljesen beomlik, és őt is maga alá temeti.

Lassan feltápászkodott, és a lámpását kereste, de az eltört, és a fénye rég kialudt. A sötétség szinte tökéletes volt, csak a gyűrű halvány, vöröses derengése adott némi világosságot. Dren a falakat tapogatva elindult a kamra pereme mentén, a kövek hidegek voltak az ujjai alatt, és a repedésekben nedvesség csorgott, ami nyálkássá tette a felületet. Óvatosan lépkedett, ügyelve, hogy ne csússzon meg a nedves kövön, és ne zuhanjon a mélybe, amit nem is látott.

A kamra bejárata beomlott, de Dren emlékezett egy oldalsó járatra, amit korábban észrevett, amikor még a Kővért kereste. A falakat tapogatva megtalálta a nyílást, egy szűk hasadékot, amin éppen átfért. Átpréselte magát rajta, a kövek éles szélei a bőrét karcolták, de nem állt meg. A járat szűk volt, és a levegő sűrű, szinte fojtogató, de Dren kitartott. Tudta, hogy a bányák labirintusszerűek, és ha nem találja meg a kiutat, örökre eltévedhet a föld alatt.

Ahogy haladt, a gyűrű pulzálása újra erősödött, és a Hang halkan megszólalt a fejében: – Nem menekülhetsz, Dren. Én vagyok a részed.

Dren megrázta a fejét, és a fogát csikorgatta, hogy elhallgattassa a gondolataiban motoszkáló hangot. – Nem – mondta, és a hangja erősebb volt, mint korábban. – Nem engedem.

A járat végül kiszélesedett, és Dren egy nagyobb tárnába ért, ahol a falakon a Kővér kristályok halványan ragyogtak. A fényük zöldes árnyalatú volt, és a levegő frissebbnek tűnt, mint a kamrában. Dren érezte, hogy közeledik a felszínhez, de a gyűrű ereje nem engedte, hogy megkönnyebbüljön. A kristályok ragyogása baljós volt, mintha titkokat suttogtak volna, és a kovács szíve hevesebben vert, ahogy a tárnában előrehaladt.

Hirtelen léptek zaja hallatszott a távolból, és Dren gyorsan behúzódott egy szikla mögé. A Csontpapok őrei voltak, akik a bányákat járták, hogy ellenőrizzék a szertartás hatását. A fáklyáik fénye megvilágította a járatot, és Dren látta, hogy az arcukon aggodalom és fáradtság tükröződik. Ketten voltak, csontpáncéljuk halkan csörgött, ahogy lépkedtek.

– Hallottad azt a hangot? – kérdezte az egyik őr, és a hangja idegesen csengett.

– Igen – felelte a másik, és a szeme ide-oda villant a sötétben. – Mintha valaki suttogna. A szertartás nem végzett vele teljesen.

Dren nagyot nyelt, és a gyűrűt szorongatta az ujján. Tudta, hogy az Árnyék ereje még mindig hat, és hogy a Hang nem csak az ő fejében szól. A város veszélyben volt, és neki kellett megakadályoznia, hogy az Árnyék elszabaduljon. Az őrök elhaladtak mellette, és Dren csendben továbbindult, a felszín felé tartva. A járatok lassan emelkedtek, és a levegő egyre frissebb lett, ahogy közeledett a kijárathoz.

Végül egy szűk nyíláson keresztül kijutott a bányából, és a kráter peremén találta magát. A nap már felkelt, és a város csendesen ébredt a távolban. Dren a műhelye felé indult, de tudta, hogy nem mehet haza úgy, ahogy korábban. A gyűrű még mindig az ujján volt, és a Hang csendben várt, mint egy ragadozó, ami a prédájára les. Elhatározta, hogy meg kell semmisítenie a gyűrűt, mielőtt az Árnyék újra ébredne, és végleg magába szippantaná.

A kovácsműhelyben a tűz még mindig égett, a lángok halkan ropogtak, és a szerszámok a falon lógtak, mozdulatlanul. Dren levett a falról egy fogót és habozás nélkül levágta a gyűrűsujját. Arca eltorzult fájdalmában, szeméből lángok csaptak elő, de elhatározása mindennél erősebb volt. A levágott ujjat a tűzbe dobta a gyűrűvel együtt. A lángok felcsaptak, és a gyűrű sisteregve olvadt, a fém cseppjei szikrákat vetettek a levegőbe. De a vöröses fény nem halt el – a kohó mélyén tovább pulzált, és a Hang nevetése visszhangzott a műhelyben, hidegen és gúnyosan.

– Nem pusztíthatsz el, Dren – suttogta a Hang, és a hangja most gonoszul csengett. – A részeddé váltam.

Dren tudta, hogy igaza van. A gyűrű elpusztult, de az Árnyék már beleivódott a tudatába, a lelkébe, és nem volt menekvés. A város megmenekült, de ő maga örökre megváltozott. A szeme egy pillanatra vörösen felizzott, aztán elhalványult, és a teste mozdulatlanul állt a kohó előtt.

Ysme a templomban imádkozott, a csontokból faragott oltár előtt térdelt. A látomása újra megjelent előtte: Dren arca, torzultan, vörösen izzó szemekkel, és egy távolról visszhangzó harsány nevetés. Tudta, hogy az Árnyék nem tűnt el, és hogy a veszély továbbra is fennáll.