A mélység szólítása

enter image description here

Egy kalandozócsapat ereszkedik a Blackvein-bánya sötétjébe, ahol szembesülnek a kozmikus rettenettel, ami örökre megtöri elméjüket. Cuthbert kardja villan, Boleyn páncélja felhasad, Ysmera pedig az őrület csábításának enged – de vajon ki éli túl az Alaknélküli Szunnyadó haragját? Egy Lovecraft ihlette dark fantasy, ahol a mélység nem ereszt.

Az ég szürkén és mozdulatlanul terült el a Blackvein-bánya felett, mintha a felhők is vonakodnának közelebb húzódni ahhoz a sebhelyhez, amit az ember a föld testén ejtett. A bánya bejárata előtt álltam, tollam most is megreszket a hidegtől – vagy talán a félelemtől –, miközben a többiek a felszerelésüket igazgatták. Négyen voltunk, akiket Lord Aldric, a birtok megfáradt ura bérelt fel erre az ostoba küldetésre. A nevem Elias Crowe, krónikás és tudós, akinek feladata az lett volna, hogy megörökítsem a történteket az utókor számára. Most, hogy ezeket a sorokat írom, már tudom, hogy az utókor nem érdemel ilyen terhet.

Cuthbert, a keresztes lovag, szótlanul állt a bejárat előtt, páncélja kopott volt, de kardja élesen villant a gyenge fényben. Szemei mélyen ültek, mint aki túl sok csatát látott, és a hite – amit oly büszkén hangoztatott – már csak egy vékony pajzs volt a lelke körül. Mellette Boleyn, a zsoldos, egy hatalmas, hallgatag alak, akinek arcát soha nem láttuk a sisakja nélkül. Páncélja vastag volt, akár egy várfal, de a mozdulatai mögött valami nyugtalanító üresség rejtőzött. Aztán ott volt Ysmera, az okkultista, egy nő, akinek tekintete lázasan csillogott, mintha a tiltott tudás ígérete éltette volna. Ő volt az, aki a legkevésbé félt attól, ami odalent vár ránk.

Lord Aldric parancsa egyszerű volt: derítsük fel a bányát, ahonnan hetek óta furcsa hangok szűrődtek fel, és ahol a falusiak rémálmaikban csápokat és végtelen sötétséget láttak. A birtok urát nem érdekelte a kincs vagy a dicsőség – ő csak a nyugalmat akarta visszaszerezni, amit a bánya elrabolt tőle. Mi ostobák pedig elvállaltuk a feladatot, mert a pénz és a hírnév csábítása erősebb volt a józan eszünknél.

A bánya szája előtt a szél halkan fütyült, de a hang nem a felszínről jött – a mélységből szivárgott fel, mint egy beteg tüdő hörgése. Cuthbert keresztet vetett, Boleyn megmarkolta a pajzsát, Ysmera pedig egy halk, dallamos kántálásba kezdett, amitől a hideg futott végig a gerincemen. Én csak a jegyzetfüzetembe firkantottam néhány sort, próbálva elterelni a figyelmemet a szívem dobogásáról. Aztán beléptünk.

A bánya járatai szűkek és nyirkosak voltak, a fáklyák fénye pedig gyengén táncolt a durva kőfalakon. A levegő sűrűvé vált, tele egy émelyítő szaggal, ami nem emlékeztetett semmire, amit korábban éreztem – talán rothadó húsra, talán valami rosszabbra. A lépteink visszhangoztak, de a hangok torzan tértek vissza hozzánk, mintha a falak elnyelték volna az eredeti tisztaságukat.

Az első órákban csendben haladtunk, csak a felszerelésünk csörgése és a csepegő víz monoton ritmusa kísérte utunkat. Aztán észrevettük az első jeleket. A falakon szimbólumok jelentek meg – tekergőző, spirális minták, amelyek nem emberi kéz munkájának tűntek. Ysmera megállt, ujjai végigsimítottak egy különösen bonyolult ábrán, és a szemei felragyogtak.

– Ez nem bányászati jel – suttogta. – Ez egy pecsét. Valami ősi dolog van itt eltemetve.

Cuthbert mordult egyet. – Akkor jobb, ha eltemetve is marad.

Boleyn nem szólt, csak a pajzsát emelte magasabbra, mintha hallgatása beleegyezés lenne.

Továbbmentünk, és a járatok lassan megváltoztak. A kőfalak puhábbá váltak, szinte rugalmasnak tűntek, és nedvesség szivárgott belőlük – nem víz, hanem valami sűrűbb, sötétebb folyadék. A fáklyák lángja zöldes árnyalatot vett fel, és a levegő vibrálni kezdett, mintha egy láthatatlan erő lüktetett volna a mélyben. Jegyzeteimben próbáltam leírni, amit láttam, de a szavak suták és jellegtelenek voltak. Hogyan írhatná le az ember azt, amit nem ért?

Az első támadás váratlanul ért minket. Egy szűk alagútban a sötétségből torz alakok bukkantak elő – humanoid lények, de a testük csontjai természetellenesen hajlottak, és a karjaik helyén csápok tekeregtek. Cuthbert azonnal a kardjához nyúlt, és egy szent esküt mormolva rájuk rontott. A pengéje sistergett, ahogy a szörnyetegek húsába hatolt, és a levegő megtelt egy édeskés, rothadó szaggal. Boleyn pajzsával tartotta a frontot, csendben, de hatékonyan, míg Ysmera egy tintafekete rúnát rajzolt a levegőbe, amitől az egyik lény sikoltozva omlott össze. Én a falhoz lapulva figyeltem, tollam remegve firkantotta a látványt, de az elmém már kezdett meginogni.

– Ezek nem démonok – mondta Ysmera, miután a harc véget ért. – Ezek... maradványok. Valami nagyobb lénynek a szolgái.

– Akkor mi vár ránk odalent? – kérdezte Cuthbert, hangjában először csendült fel a bizonytalanság.
Ysmera nem válaszolt, csak mosolygott, és az a mosoly hidegebb volt, mint a bánya levegője.

Órákon át ereszkedtünk, és a bánya egyre kevésbé hasonlított emberi alkotásra. A járatok kiszélesedtek, a falak pulzáltak, mint egy élő szervezet erei, és a sötétség sűrűbbé vált, szinte tapinthatóvá. A fáklyák már alig világítottak, és a lángok vonakodva táncoltak, mintha féltek volna a körülöttük lévő űrtől. A hangok erősebbek lettek – egy mély, monoton zúgás, ami a csontjainkban rezonált, és amitől a fogaim összekoccantak.

Cuthbert imádkozni kezdett, halkan, de a szavai elvesztek a zúgásban. Boleyn lassabban lépkedett, páncélja csikorgott minden mozdulatnál, és a mozdulatai fáradtnak tűntek. Ysmera viszont mintha új erőre kapott volna – szemei lázasan csillogtak, és a kántálása hangosabb lett, szinte hívogatóan. Én próbáltam jegyzetelni, de a kezem reszketett, és a tinta foltokká olvadt a papíron.

Aztán megérkeztünk a csarnokba. Egy hatalmas, üreges tér tárult elénk, amelynek falai eltűntek a sötétségben. A padló nedves volt és rugalmas, mint egy óriási nyelv, és a levegő sűrű volt, tele egy émelyítő, idegen szaggal. A közepén ott állt – vagy inkább létezett – az, amit nem merek teljesen leírni. Egy formátlan, végtelenül ősi rettenet, amelynek teste folyton változott: csápok tekeregtek ki belőle, majd tűntek el, húscsomók duzzadtak fel és omlottak össze, és ahol a szemeinek kellett volna lenniük, csak üres, feneketlen üregek tátongtak. Mégis éreztem, hogy lát minket – hogy átlát rajtunk, a lelkünk legmélyéig.

Ysmera felkiáltott, hangja eksztázisban reszketett:

– Ez az! A végső igazság! Az Alaknélküli Szunnyadó!

Cuthbert kardja megremegett a kezében, de a hite erőt adott neki, és előre lépett.

– Ez a gonosz maga! Elpusztítom, az Úr nevében!

Boleyn csendben mellé állt, pajzsát emelve, én pedig a falhoz hátráltam, képtelen levenni a szemem a lényről. Az elmém sikoltozott, hogy meneküljek, de a lábaim nem engedelmeskedtek.

A lény megmozdult, és a csarnok megtelt a mozgás hangjával – nedves, cuppanó zajokkal, mintha a hús és a csontok egymásnak feszültek volna. Csápjai villámgyorsan csapódtak felénk, és Cuthbert kardja szent tűzzel villant, ahogy a reszkető végtagokat vagdosta. A penge mélyen hatolt a lény húsába, de a sebekből nem vér, hanem egy sűrű, fekete folyadék szivárgott, ami sistergett a padlón. Boleyn pajzsa csattant, ahogy elhárította a csapásokat, de a páncélja már horpadt és recsegett a roppant erő alatt.

Ysmera kántálása őrült ritmusba csapott át, és a levegő megtelt sötét energiával. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a lény hátrál, de aztán a csápok új erőre kaptak, és az okkultista felé fordultak. Mintha vonzotta volna őket a nő tiltott mágiája – vagy talán Ysmera szándékosan hívta magára a figyelmet.
– Fogadj el engem! – kiáltotta, karjait kitárva, és a hangja már nem emberi volt.

A következő pillanatok összefolynak az emlékeimben, mint egy lázálom foszlányai. Ugyanebben a pillanatban egy fullasztóan sötét helyen találtuk magunkat, szemben egy leírhatatlan lénnyel, akinek az emlékei miatt a tollam megremeg és borzongani kezdek! A sors kegyelme, hogy csak töredékek maradtak meg a lelkemben a csatánkból... Látom, ahogy Cuthbert a szörny reszkető végtagjait vagdossa, kardja villámként csap le, de a lény nem lassul. Emlékszem, ahogy a húsából levált egy darab, egy élő, vonagló massza, és magától Boleynre ugrott, átszúrva a vastag páncélját, mint egy lándzsa! A zsoldos felhördült, először hallottam a hangját – egy mély, fájdalmas kiáltást –, majd térdre rogyott, vér és fekete folyadék keveréke ömlött a padlóra. Az okkultistát, mintha fel akarná ajánlani magát áldozatul, széttépték a vonagló végtagok! Ysmera teste szétroppant, de az arcán még mindig ott volt az a lázas, őrült mosoly, mintha győzelmet aratott volna a halála pillanatában.

Cuthbert tovább harcolt, de a kardja végül eltört, és a lény egy csapással félresöpörte. A keresztes a falnak csapódott, és mozdulatlanul feküdt, páncélja szétzúzva, mint egy üres héj. Én a padlón kuporogtam, jegyzetfüzetem a sárba hullott, és az elmém széthullott, mint egy törött tükör. A lény rám nézett – vagy legalábbis éreztem a tekintetét –, és abban a pillanatban minden, amit valaha tudtam vagy hittem, semmivé foszlott.

Nem tudom, hogyan jutottam ki. Az emlékek összefolynak: a sötétség, a nedves falak, a zúgás, ami a fejemben visszhangzott. Talán a lény elengedett, talán csak szórakozott velem, mint egy macska az egérrel. Amikor a felszínre értem, a nap már lenyugodni készült, és a hideg szél az arcomba csapott. A faluban senki sem hitt nekem – ostoba mesének tartották a szavaimat, és a kocsmában csak röhögtek, amikor a reszkető kezemmel próbáltam leírni, amit láttam. A jegyzetfüzetem lapjai tinta- és vérfoltosak voltak, az írásom olvashatatlan krikszkrakszokká változott.

Most itt ülök, egy gyertyafényes szobában, és próbálom összeszedni a gondolataimat. De a szavak nem jönnek. A tollam megremeg, valahányszor arra a csarnokra gondolok, arra a lényre, amelynek nevét sem merem kiejteni. Nem halt meg – ezt biztosan tudom. Csak szunnyad újra, a bánya mélyén, várva a következő ostoba lelkeket, akik megzavarják álmát. És én, Elias Crowe, krónikás és tudós, nem vagyok több, mint egy megtört ember, akinek az elméje örökre a mélység foglya maradt.

Kapcsolódó bejegyzések