A trezor csendje

Egy szürke délután Worcesterben négy hétköznapi ember bankot rabol, de a trezor mélyén valami baljós dolog vár rájuk. Egy titokzatos árny, egy megmagyarázhatatlan teher és a közeledő rendőrség feszült játszmába sodorja őket. Sötét, szürreális thriller, ahol a zsákmány nem az, amire számítottak, és minden lépés csak további kérdést szül.

1. Bevezetés – A rablás kezdete

Worcester, Massachusetts, ahol az idő lassan telik. A 2025. február 23-i délután szürke volt, a felhők eltakarták a napot. Kora délután kettő óra körül járt az idő, az a csendes pillanat, amikor a déli rohanás már lecsillapodott, de a délutáni forgatag még nem kezdődött el. Az utcák kihaltak, csak egy távoli sziréna halk visszhangja törte meg a csendet, valahol a város ipari negyedében. És most, ezen a szürke napon, valami készülődött a felszín alatt.

A város szélén, egy elhagyatott parkolóban egy kopott, fehér kisbusz állt, motorja halkan duruzsolt, mint egy álmos rovar. A festék már rég lekopott az oldaláról, a rozsdafoltok összefolytak a koszcsíkokkal.

A vezetőülésben Theo ült, szemei a visszapillantó tükörbe meredtek. Egy sötét zakóból és farmerből álló városi öltözete eleganciát sugallt. Egy apácát mintázó maszkot tartott a kezében, a gumiarc groteszk mosolya szinte életre kelt a félhomályban. Theo lassan kihúzta a pisztolyát az övéből, ellenőrizte a tárat, majd visszahelyezte a helyére. Minden mozdulata precíz volt.

A hátsó ülésen Martina fészkelődött, lábai idegesen doboltak a padlón, ujjai az Uzi markolatán táncoltak. Spanyol származású volt, bronzos bőrrel és éles, sötét szemekkel. Bőrdzsekije szűk volt, nadrágja élénkpiros, mintha szándékosan akarta volna magára vonni a figyelmet. A popsztármaszk az ölében hevert, csillogó sminkje nevetségesen ostobának tűnt.

– Mi a francot várunk még? – mordult fel. Theo egy pillantást vetett rá a tükörben, mire Martina dühösen fújtatott, és az ablak felé fordult, ahol az esőcseppek lassan csorogtak le az üvegen.

A jobb első ülésen Kavya kuporgott, szinte beleolvadt a busz kopott kárpitjába. Egy vastag kabátból és sötét nadrágból álló munkásruhája praktikus volt, hátizsákja a lábánál pihent. A szörnymaszk az ölébe hajtva várakozott. Kavya keze a rádión pihent, ujjai finoman simogatták a gombokat. Nyugtalan volt, szemei ide-oda ugráltak. Empátiája még ebben a feszült pillanatban is érezhető maradt.

– Mindenki kész? – kérdezte halkan. Martina csak egy gúnyos „persze”-t vetett oda, de Kavya nem reagált, csak mélyet lélegzett, és a maszkja felé nyúlt.

Ahmet a busz hátuljában guggolt, arca alapján közel-keleti származású lehetett. Overálja olajfoltos volt, szerszámöve tele csavarhúzókkal és drótokkal. A szomorú Bush-maszk a térdén pihent. Egy laptop világított az ölében, ujjai gyorsan futottak a billentyűkön, miközben egy apró szerszámkészletet rendezett maga mellett.

– A biztonsági rendszer még mindig offline. Öt percünk van, mielőtt a tartalék áramkör bekapcsol – mondta. Theo bólintott, Ahmet pedig folytatta. – A trezor a hátsó folyosón van. Ha az alaprajz stimmel, két perc alatt bent lehetünk.

Theo lassan kinyitotta az ajtót, és a hideg, nedves levegő beáramlott a buszba. Az eső halkan kopogott a tetőn, a távolban egy varjú károgott.

– Maszkot fel – mondta, és ő maga is az arcára húzta az apácát. A többiek követték: Martina popsztárja csillogott a busz halvány fényében, Kavya szörnye ijesztően élethűvé vált az árnyékokban, Ahmet elnöke pedig szinte sírva fakadt. A golyóálló mellények hevederei halkan csörögtek, ahogy felálltak, a rádiók recsegve keltek életre a kezeikben. Theo egy pillanatra megállt, és végignézett a csapaton. Négy hétköznapi ember, akiket a kétségbeesés és valami megfoghatatlan erő hozott össze. Nem voltak hősök, nem voltak gengszterek – csak emberek, akiket a megélhetési gondjaik egy ilyen őrült helyzetbe sodortak.

A Worcester Központi Bank a parkolótól két utcányira állt, egy alacsony, szürke épület, amelynek neonfelirata halványan villogott az esőben. Az utca csendes volt, csak egy idős nő sétált el lassan, esernyőjét szorosan markolva. Theo intett, és a csapat kiszállt, lépteik halkan cuppogtak a vizes aszfalton.

Martina az Uzit a dzsekije alá rejtette, Kavya a hátizsákját szorosabbra húzta, Ahmet pedig a laptopot egy vízhatlan tokba csúsztatta. Theo ment elöl, mozdulatai nyugodtak, de célirányosak. A bank ajtaja előtt megálltak, és egy pillanatra csend lett – csak az eső és a szívük dobbanása hallatszott....

– Most – mondta Theo, és belépett. A többiek követték, a maszkok mögött arcuk láthatatlan maradt, de a feszültség szinte tapintható volt. A bank előtere egyszerű volt: kopott linóleumpadló, néhány műanyag szék, és egy hosszú pult, ahol egy alkalmazott unottan számolta a csekkeket. A neonlámpák zümmögtek, a falakon régi plakátok hirdették a „biztonságos megtakarítást”. Három ügyfél volt bent: egy öltönyös férfi, egy középkorú nő táskával a kezében, és egy fiatal srác, aki a telefonját nyomkodta. A biztonsági őr a sarokban állt öreg revolverén pihentetve kezét, és éppen ásított, amikor Martina előrelépett.

– Mindenki a földre! – kiáltotta, és az Uzi csövével a plafonba lőtt. A dörrenés visszhangzott, a golyó átütötte a plafon egyik paneljét, és por hullott alá. Az alkalmazott felsikoltott, az ügyfelek azonban csendben ereszkedtek a padlóra. Theo halkan odasúgta: – Túszok a sarokba, Kavya, figyeld őket. – Kavya bólintott, és a rejtett fegyverét előkészítve a túszok felé indult, miközben a rádióját a füléhez emelte. Ahmet a pulthoz rohant, és a laptopját a biztonsági panelhez csatlakoztatta, ujjai villámgyorsan mozogtak.

– Riasztó ki, kamerakép végtelenítve – mormolta, és egy zöld jel villant a képernyőn.

Martina idegesen járkált, az Uzi csöve ide-oda lendült. – Hol a trezor? – kérdezte. Theo a hátsó folyosóra mutatott, ahol egy acélajtó állt, rajta a „Csak alkalmazottaknak” felirat. – Ott. Mozgás. – A csapat elindult, lépteik visszhangoztak a csendes bankban.

Kavya egy pillanatra megállt, és a túszokra nézett – mindhárman mozdulatlanul feküdtek, de szemeik rászegeződtek, és egyetlen hangot sem adtak ki. Valami nem stimmelt, de nem volt ideje gondolkodni rajta.

A folyosó végén a trezor ajtaja várta őket, egy masszív, szürke monstrum. Ahmet letérdelt, és elővette a szerszámait, miközben Theo a pisztolyával a folyosót figyelte. Martina a falnak támaszkodott, és idegesen dobolt az ujjaival, Kavya pedig a rádióba hallgatózott, de egyelőre csend volt a vonalban. A bank csendes maradt, túlságosan csendes – az eső kopogása az ablakokon és a neonlámpák zümmögése volt az egyetlen zaj. És mégis, valahol a háttérben, mintha egy halk, ritmikus kopogás hallatszott volna a trezor felől, amit egyikük sem akart észrevenni.

Theo végignézett a csapaton, és halkan megszólalt. – Két percünk van. Kezdjük. – Ahmet bólintott, és munkához látott, a szerszámok halkan csörögtek a kezében. A rablás elkezdődött, és bár még nem tudták, valami sokkal baljósabb is megmozdult a Worcester Központi Bank falai között – valami, ami nem pénzért jött, és nem tervezett távozni üres kézzel.

2. A trezor ajtaja

A Worcester Központi Bank hátsó folyosója szűk és nyomasztó volt. Kopott linóleumpadló, halvány neonfény. A levegő nehéz, az esőáztatta város és valami állott, dohszag keveredett. Theo, Martina, Kavya és Ahmet a trezor előtt álltak. Az acélmonstrum föléjük tornyosult. Az ajtó felszínén halvány karcolások futottak. A folyosón csend honolt, csak a neonlámpák zümmögése és az eső kopogása szűrődött be. Finom, ritmikus kopogás hallatszott a trezor felől – olyan halkan, hogy az ember a saját szívverésének tulajdonította volna.

Theo megállt az ajtó előtt. Az apácamaszk üres szemei a folyosót pásztázták, pisztolyát lazán a kezében tartotta.

– Kavya, maradj a túszokkal – mondta halkan. Kavya bólintott, arcán feszültség a szörnymaszk alatt. Visszafordult az előtér felé, ahol a három ügyfél és az alkalmazott a padlón feküdt, arcukon azzal a furcsa, üres kifejezéssel, amitől gyomra émelygett. A rádió a füléhez simult, halk recsegése volt az egyetlen társasága, miközben rejtett fegyverét a kabátja alatt szorongatta. – Figyelem őket – mormolta, és lassan visszalépett a pult mögé, hogy szemmel tarthassa a túszokat és a bejáratot is.

Ahmet letérdelt a trezor ajtaja előtt, overallja halkan súrlódott a padlón. Az elnökmaszk szigorú vonásai szinte nevetségesen hatottak, de keze biztosan mozgott, ahogy egy kis robbanószert helyezett az ajtó zsanérjára.

– Ha az alaprajz stimmel, ez egy egyszerű acélszerkezet. Egy kis töltet, és bent vagyunk – mondta. Theo bólintott, és hátrébb lépett, Martina pedig a falnak támaszkodva figyelt.

– Siess már – sziszegte Martina.

Ahmet egy apró gyutacsot illesztett a töltethez, majd bekapcsolta a detonátort. – Hátra – mondta, és mindhárman elfordultak, a folyosó falához simulva. A másodpercek lassan teltek, majd egy halk kattanás után a robbanás következett – vagy legalábbis annak kellett volna következnie. A töltet elpukkant, egy éles dörrenés visszhangzott, de a várt robaj elmaradt. A trezor ajtaja sértetlenül állt. Mély, baljós csend telepedett a folyosóra.

Martina előrelépett, Uziját szorongatva. – Mi a franc volt ez? Ennyi?

Ahmet zavartan pislogott, és közelebb hajolt az ajtóhoz, ujjaival végigsimítva a hideg fémet. – Ilyen nincs. A töltet elég erős volt – mormolta.

Theo szótlanul figyelte, de szemei résnyire szűkültek.

Eközben az előtérben Kavya a mozdulatlanul fekvő túszokat nézte. A biztonsági őr a sarokban kuporgott, de ő sem mozdult, szemei üvegesen csillogtak. Kavya szíve hevesen vert. A rádió halkan recsegett, csak egy halk, torz suttogás. Aztán megmozdult valami – egy sötét, elmosódott árny suhant át a trezor ajtajának irányába a folyosón, de mire odafordult, már nem volt ott semmi. A lélegzete elakadt, ujjai a fegyverre szorultak, de nem mert megszólalni. A túszok nem reagáltak.

A folyosón Ahmet előhúzta a laptopját.

– Talán egy belső rezgéscsillapító rendszer… vagy valami, amit nem láttunk az alaprajzon – mondta.

– Rezgéscsillapító? Ez egy bank, nem egy űrhajó! Mit hablatyolsz itt össze? – Martina felnevetett. Theo felemelte a kezét, hogy csendre intse őket, és közelebb lépett az ajtóhoz. Az apácamaszk üres tekintete a trezort fürkészte.

– Valami nincs rendben – mondta halkan. Martina dühösen felfortyant.

– Hát persze, hogy nincs rendben! Ez a szerencsétlen itt elszúrta a robbantást! – Theo egy pillantással elhallgattatta.

– Nem Ahmet hibája. Nézd meg az ajtót. Ez nem normális.

Mindhárman az acélfelületre meredtek, és észrevették, hogy a karcolások spirális minták. A rozsdacsík mintha pulzált volna.

Az előtérben Kavya szíve egyre gyorsabban vert. A túszok mozdulatlansága nyomasztóvá vált, és az a pillanatnyi árny még mindig ott motoszkált a fejében. A rádióba suttogott.

– Theo, láttam valamit. Nem vagyok biztos benne, de… – A vonal recsegett, majd a kapcsolat megszakadt. Kavya körbenézett, a bank csendes maradt. A túszok szemei most egyszerre fordultak felé, lassan, szinkronban. A nő hátrált egy lépést, a fegyverét előhúzta, de nem tudta, mire célozzon.

A folyosón Theo megérintette az ajtót. A vibrálás erősebbé vált, és egy pillanatra mintha egy halk kopogás hallatszott volna a trezor belsejéből – nem olyan, mint egy emberé, hanem valami szabálytalan, szinte élő ritmus. Martina hátrébb ugrott, Uziját az ajtóra szegezve. – Mi a franc volt ez? Valaki bent van?

Ahmet megrázta a fejét. – Ilyen nincs. Ez csak egy trezor – mormolta. Theo nem mozdult, hanem nézte az ajtót, és a maszk mögött az arcán valami változás ment végbe – nem félelem, hanem egyfajta felismerés.

Theo az ajtó előtt állt, apácamaszkja mögött szemei résnyire szűkültek, pisztolya még mindig a kezében pihent. Titokzatos nyugalmát próbálta fenntartani.

– Próbáld újra – mondta Ahmetnek, hangja halk, de éles, mint egy parancs, amit nem lehet megtagadni.

Martina a falnak támaszkodva fújtatott, Uziját idegesen markolta, a popsztármaszk csillogó sminkje alatt szemei villámokat szórtak.

– Újra? Ez a szerencsétlen már egyszer elszúrta! Miért nem lövöm szét az egészet? – förmedt rá, és az Uzi csövét az ajtóra szegezte, de Theo egy gyors mozdulattal elkapta a fegyvert, és a földre irányította.

– Kár a gőzért. – parancsolta, majd Ahmethez fordult.

– Mondd, mi kell még? – Martina dühösen felmordult, de hátrébb lépett, a feszültség szinte sistergett körülötte.

Ahmet letérdelt az ajtó elé, overallja halkan súrlódott a linóleumpadlón, az elnökmaszk komikus vonásai alatt kezei remegtek, bár próbálta palástolni. A szerszámkészletét kinyitotta, és előhúzott egy újabb töltetet, kisebbet, de precízebben összerakottat, amit egy vékony dróttal kötött össze.

– Az előző elég erős volt, hogy átüsse, de… talán van valami, amit nem látunk. Egy belső mechanizmus, vagy egy másodlagos réteg – magyarázta, hangja most inkább kétségbeesett találgatásnak tűnt. Laptopját az ajtó mellé helyezte, és egy apró szkennert csatlakoztatott hozzá, amit a fémfelülethez tartott. A képernyőn zöld vonalak futottak, de az eredmény értelmetlennek tűnt – a trezor belseje nem adott vissza semmilyen egyértelmű jelet, csak egy kaotikus hullámzást, mintha valami interferencia zavarná a műszert. Ahmet értetlenül csóválta a fejét, eltette a műszert, bekapcsolta a második detonátort, és hátrébb lépett.

– Ez most működni fog. Hátra – mondta, de a hangja bizonytalanabb volt, mint az első próbánál. Theo és Martina a falhoz simultak, a levegő megfagyott körülöttük, és a másodpercek lassan csorogtak, mint a kinti esőcseppek. A töltet halkan pukkant, de ismét elmaradt a várt robaj. Az ajtó sértetlen maradt, a robbanás energiája mintha egyszerűen felszívódott volna a fémbe. Ahmet értetlenül bámult, majd közelebb lépett, és ujjai végigfutottak a felületen.

– Ez lehetetlen… Ez nem normális – mormolta, és ekkor vette észre az ajtó közepén, ahol eddig csak sima acélt látott, most egy új elem bukkant fel. Egy bonyolult, mechanikus zár, amit korábban nem látott az alaprajzon, és ami biztosan nem volt ott az első robbantás előtt. A zár fémkarikákból és fogaskerekekből állt, ismeretlen jelekkel borítva, amik a trezor karcolásaival megegyeztek – spirális, szándékos minták, amik szinte éltek a neonfényben.

Martina előrerontott, Uziját az új zárra szegezve. – Mi a franc ez? Honnan került ide? – kiáltotta, hangja élesen visszhangzott a folyosón.

Ahmet hátrébb lépett, szerszámai a kezében csörögtek, és a laptopjához fordult, próbálva valamilyen magyarázatot találni. – Ez nem volt itt… Nem értem. Talán egy rejtett mechanizmus, ami aktiválódott a robbanástól – mondta, de a szavai most inkább kétségbeesett találgatások voltak, mint technikai elemzés. Theo közelebb lépett, és a pisztolyát lassan az övébe csúsztatta, ujjai végigsimítottak a zár hideg fémjén. A vibrálás erősebbé vált, a kopogás a trezor belsejéből most már tisztán hallható volt – nem emberi, nem gépies, hanem valami más, valami szabálytalan és eleven.

– Ez nem egyszerű trezor – mondta halkan, és a hangjában most először csendült fel egy árnyalatnyi kétely.

Martina dühösen Ahmetre förmedt. – Te mondtad, hogy ez egy sima meló lesz! Két perc, azt mondtad! Most meg itt állunk ezzel a… ezzel a szarral!

Ahmet tiltakozni akart, de a szava elakadt, ahogy a zárat nézte. A fogaskerekek lassan mozogni kezdtek, szinte önállóan, halk kattogással, ami visszhangzott a folyosón.

– Ez nem az én hibám… Ez nincs is rajta a tervrajzon – mormolta, és előhúzott egy csavarhúzót, hogy közelebbről megvizsgálja. A zár felszínén a jelek most még jobban kiemelkedtek, és ahogy Ahmet megérintette, egy éles szikra pattant ki, amitől hátrahőkölt. A keze megremegett, az overál ujján egy apró égésnyom maradt.

– Ez… ez nem normális zár – mondta, és most először tűnt úgy, hogy a technikai zseni tanácstalan.

Az előtérben Kavya a pult mögött állt, a túszok szemei még mindig rá szegeződtek, és a mozdulatlanságuk most már nyíltan nyomasztóvá vált. A rádió újra recsegett, és egy torz hang suttogott: – …bent… – Kavya megdermedt, a szörnymaszkot fullasztóan melegnek érezte. – Theo, Martina, hallotok engem? Valami nincs rendben – suttogta, de a vonal néma maradt. A túszok egyszerre mozdították meg a fejüket, lassan, szinkronban, és most már nem csak nézték – a szemeik szinte égették Kavyát, és a nő érezte, hogy a hideg végigfut a gerincén. A kezében a fegyver megremegett – a túszok nem mozdultak tovább, csak bámultak, és a csendben Kavya hallani vélte a trezor felől érkező kopogást, még innen is.

A folyosón Theo a zárat fürkészte, az apáca maszk üres szemei szinte tükrözték a fogaskerekek lassú mozgását. – Mennyi idő kell? – kérdezte Ahmetet, hangja most is nyugodt, de sürgető.

Ahmet a szerszámai között matatott, és előhúzott egy apró fúrót, amit a zár széléhez illesztett. – Nem tudom… Ez nem olyan, mint amit eddig láttam. Talán tíz perc, ha szerencsénk van – mondta, de a hangja elcsuklott, ahogy a fúró hegye a fémhez ért. Egy éles csikorgás hallatszódott, és a fúró vége egyszerűen eltörött, a darab a padlóra hullott. Ahmet hátrébb ugrott, a szerszámok csörögtek a kezében, és most már nyíltan kapkodott. – Ez nem működik… Ez a zár… nem akar kinyílni – zihálta, és a szemei riadtan villantak az elnök maszk mögött.

Martina idegesen járkált, Uziját a kezében szorongatva. – Tíz perc? A rendőrök öt percen belül itt lesznek, te ostoba! Mi a terved, hogy magyarázzuk meg ezt? – kiáltotta, és a fegyver csövét újra az ajtóra szegezte, de Theo most nem állította meg. A zár fogaskerekei tovább mozogtak, lassan, de kitartóan, és a kopogás a trezor belsejéből most már olyan hangos volt, hogy mindhárman hallották. Theo hátrébb lépett, és a rádiójához nyúlt.

– Kavya, mi a helyzet odakint? – kérdezte, de a vonal recsegett, és nem jött válasz. Martina dühösen felnevetett – Nagyszerű, még ő is cserbenhagy minket! Mi a francért jöttünk ide?

Ahmet a laptopjához fordult, és próbált valamilyen jelet kapni a zárról, de a képernyő most már csak villogott, a zöld vonalak kaotikus táncba kezdtek. – Ez nem technika… Ez valami más – mormolta, és a hangja most először remegett meg igazán.

3. Az árny

Kavya feladata a túszok felügyelete volt, de a bank csendje és a túszok természetellenes nyugalma lassan aláásta a higgadtságát, amit eddig kétségbeesetten próbált megőrizni. Hátrébb lépett a pult mögött, hogy jobban rálásson a bejáratra, és ekkor pillantotta meg a kávéautomatát a terem sarkában. Egy egyszerű, kopott gép, amilyet minden bankban vagy irodában találni – műanyag gombok, egy halványan világító kijelző, és egy kifakult „Friss kávé” felirat a tetején. Semmi különös, csak egy hétköznapi tárgy, ami eddig beleolvadt a környezetbe, mint egy láthatatlan kellék.

Aztán hirtelen bekapcsolt. Egy halk kattanás hallatszott, majd a kijelző felvillant, és a motor zümmögni kezdett. Kavya megdermedt, szemei a maszk alatt résnyire szűkültek, ahogy a gépre meredt. Nem nyúlt hozzá senki, a túszok mozdulatlanul ültek, és mégis, az automata magától életre kelt. A kávéfőző csésze nélkül kezdett dolgozni, és egy sötét, sűrű folyadék csordult ki a kifolyóból, lassan szivárogva a padlóra. Kavya szíve hevesebben vert, a levegőben egy émelyítően édeskés szag terjedt szét – nem kávé illata volt, hanem valami másé, valami rothadó és mégis furcsán csábító anyagé. A folyadék nem állt meg, tovább csorgott, vékony patakként terjedt a linóleumon, és ahol elérte a padlót, ott a felület halványan megremegett, mintha a folyadék eleven lenne. Kavya hátrébb lépett, a pultnak ütközve, és a fegyverét előhúzta, de a mozdulat ostobának tűnt – mit tehetne egy pisztollyal egy kávéautomata ellen?

A túszok nem reagáltak. Arcukon ugyanaz az üres, nyugodt kifejezés maradt, szemeik Kavyára szegeződtek, de most már lassan, szinkronban mozdították a fejüket, követve a nő minden lépését. A biztonsági őr szemei is rávillantak, és bár a teste mozdulatlan maradt, a tekintete szinte égette Kavya bőrét. A nő lélegzete elakadt, a rádióba suttogott.

– Theo, valami nincs rendben… a kávéautomatával… – De a vonal recsegett, és nem jött válasz, csak az a torz suttogás, ami most már szavak nélküli morgássá mélyült. Kavya körbenézett, és ekkor pillantotta meg a biztonsági kamera monitorát a pult mögött, egy kis fekete-fehér képernyőt, amit eddig észre sem vett. A kijelzőn a bank különböző részei villantak fel – az előtér, a folyosó, a trezor ajtaja –, de valami megmozdult a felvételen.

Egy sötét, elmosódott alak suhant át a képernyőn, a folyosón, ahol Theoék álltak. Kavya szemei kitágultak, az izzadság dermesztő patakként csorgott le a gerince mentén. Az alak nem volt ott, amikor visszanézett a folyosóra, de a monitoron újra megjelent, most közelebb, a trezor ajtajánál, mintha figyelné a csapatot. A felvétel recsegett, a kép egy pillanatra elhomályosult, majd az alak eltűnt, de Kavya biztos volt benne, hogy nem káprázott a szeme. A rádió újra recsegett, és egy torz hang suttogott: – …közelebb…

A nő szíve a torkában dobogott, ujjai a fegyverre szorultak, de a monitorra szegezte a tekintetét, próbálva kivenni, mi történik. A következő felvétel az előteret mutatta – a túszokat, a pultot, és őt magát –, de a képernyőn egy pillanatra egy árny jelent meg mögötte, ott, ahol nem állt senki.

Kavya hátrafordult, de az előtér üres volt, csak a túszok nézték tovább, szemeik most már szinte világítottak a neonfényben. A kávéautomata zümmögése hangosabbá vált, a folyadék patakja elérte a pult szélét, és Kavya látta, hogy a linóleum alatt apró repedések jelennek meg, mintha a padló megadná magát a súlynak – vagy valami másnak. A szag most már elviselhetetlen volt, az édeskés rothadás betöltötte a teret, és Kavya érezte, hogy a hideg végigfut a gerincén.

A rádióba kiáltott: – Theo, Martina, Ahmet, válaszoljatok! Valami közeledik! – De a vonal néma maradt, a recsegés most már olyan hangos volt, hogy a nő elrántotta a füléből a készüléket, és az a padlóra esett.

A folyosón Theo éppen Ahmetet figyelte, ahogy a második zárat próbálta feltörni, amikor a rádiója recsegett, de Kavya hangja nem jutott el hozzá. Martina idegesen járkált, Uziját a kezében szorongatva, a popsztár maszk alatt szemei villámokat szórtak.

– Mi a francot művel az ott bent? Miért nem válaszol? – mordult fel, és a folyosó vége felé pillantott, de Theo csendre intette. Ahmet a szerszámaival matatott, a fúrója eltörött fejét a padlón hagyva, és most egy apró lézeres vágót próbált beállítani a zár széléhez.

– Ez időbe telik… Ez nem normális szerkezet – mormolta, de a hangja elcsuklott, ahogy a lézer egy szikrát vetett, és a zár fogaskerekei gyorsabban kezdtek mozogni.

Az előtérben Kavya a monitorra meredt, a felvétel most a trezor ajtaját mutatta, ahol Theoék álltak. Az alak újra megjelent, most tisztábban – egy sápadt, szürkés figura, amelynek vonásai elmosódtak, de a szemei élesen világítottak a képernyőn. Az árny a trezor mellett állt, mozdulatlanul, és Kavya biztos volt benne, hogy a csapat nem látja. A rádió a padlón hevert, a recsegés most már egy mély, torz morgássá vált, és a kávéautomata hirtelen elhallgatott, a folyadék patakja megállt, de a szag maradt, émelyítő és baljós. A túszok egyszerre mozdították meg a fejüket, most már nem Kavyára néztek, hanem a folyosó felé, és a nő érezte, hogy a hideg levegő sűrűbbé válik körülötte.

A monitoron az árny megmozdult, lassan a trezor ajtaja felé lépett, és Kavya látta, hogy a figura keze kinyúl, megérinti a zárat – de a hang recsegésre váltott, és a kép elsötétült. A nő hátrébb lépett, a pultnak támaszkodva, és a fegyverét a folyosó felé szegezte, bár tudta, hogy az nem segít. A túszok szemei most már szinte világítottak, és a csendben Kavya hallotta a trezor felől érkező kopogást, ami most már gyorsabb volt, szinte sürgető. Valami közeledett – nem a rendőrség, nem egy ember, hanem valami más, amit a biztonsági felvételek jeleztek, és amit a kávéautomata baljós működése csak még vészjóslóbbá tett. Kavya egyedül állt az előtérben, a túszok néma tekintetétől körülvéve, és érezte, hogy a bank nem az, aminek látszik – és hogy a csapat talán nem csak pénzt keresett magának ezzel a rablással.

4. A páncélterem titka

A hátsó folyosón Theo, Martina és Ahmet a makacs ajtó előtt álltak, a rendőrség szirénái egyre hangosabban szóltak a távolban, de a folyosón valami más, valami baljósabb jelenlét uralkodott. Az előtérben Kavya a túszokat figyelte, a pult mögött, szörnymaszkja alatt szíve hevesen vert, a kávéautomata émelyítő szaga és a biztonsági felvételeken látott árny még mindig az elméjében motoszkált. A bank csendje most már szinte élő volt, egy lélegző entitás, amely figyelte őket, és várt.

Ahmet letérdelt a trezor ajtaja előtt, overálja olajfoltos ujja remegett, ahogy a lézeres vágóját újra a zárhoz illesztette. Az elnökmaszk mögött szemei idegesen villantak, a technikai zseni magabiztossága mostanra teljesen szertefoszlott.

– Ez az utolsó esélyünk… Ha ez nem működik, vége – mormolta, és a lézer vörös fénye felvillant, végigfutva a zár spirális mintáin. A fém szikrázott, de nem engedett, a fogaskerekek tovább mozogtak, mintha gúnyolnák a próbálkozását.

Martina idegesen járkált, Uziját a kezében szorongatva, a popsztármaszk csillogó sminkje alatt arca vörös volt a dühtől. – Miért nem lövöm szét ezt az átkozott dolgot? Elegem van ebből a szarakodásból! – kiáltotta, és a fegyver csövét az ajtóra szegezte, de Theo egy gyors mozdulattal elé lépett, sötét zakója szinte beleolvadt a folyosó félhomályába.

– Nyugodj meg. Ha szétlövöd, semmire sem megyünk. Ahmet, folytasd – mondta, hangja hideg és parancsoló, az apácamaszk üres szemei Martínára szegeződtek.

A városi legendák, amelyek a Worcester Központi Bank trezorja körül keringtek, most valóságosabbnak tűntek, mint valaha. Az öregek a kocsmákban suttogták, hogy éjszakánként halk kopogás hallatszik a páncélteremből, amit nem lehet megmagyarázni – egyesek szerint egy régi bankrabló szelleme, aki soha nem jutott ki, mások szerint valami rosszabb, valami, amit a bank alapítói elzártak, és amiről nem beszéltek. Egy alkalmazott egyszer állítólag vérző falakat látott a trezor közelében, a vörös folyadék lassan szivárgott a repedésekből, de mire a felettesei megérkeztek, a falak tiszták voltak. A pletykák szerint a trezor „él” – egy ostoba babona, amit a helyiek nevetve meséltek, de most, a kopogás ritmusát hallgatva, a csapat nem tudott nevetni.

Ahmet egy pillanatra megállt, és felnézett az ajtóra, a lézer fénye megcsillant a spirális karcolásokon. – Hallottátok már a sztorikat erről a helyről? – kérdezte halkan, hangja reszketett.

Martina felnevetett, de a nevetése idegesen csuklott el. – Ne gyere nekem ostoba mesékkel, csak nyisd ki!

A lézer végre utat tört. Egy éles csikorgás hallatszott, és a második zár fogaskerekei megálltak, majd egy halk kattanással az ajtó résnyire kinyílt. A csapat megdermedt, a levegő hirtelen még hidegebbé vált, és egy furcsa, fémes szag áradt ki a trezorból, keveredve valami émelyítően édeskés illattal, ami a kávéautomata folyadékára emlékeztetett. Theo előrelépett, pisztolyát a kezében tartva, és lassan kitárta az ajtót. A páncélterem kicsi volt, a falakon rozsdás polcok sorakoztak, és a közepén egy halom pénzeszsák hevert, mellettük pedig egy rozsdás fémdoboz állt, amit furcsa, ismeretlen jelek borítottak – ugyanazok a spirális minták, mint az ajtón. A doboz halkan vibrált, a hang szinte egybeolvadt a kopogással, ami most már csendesebb lett, de nem szűnt meg. A doboz vibrálása nem emberi volt, nem gépi, hanem valami ősi, ami a csontok mélyéig hatolt. A trezor belsejében a levegő sűrű volt, a neonfény alig hatolt be, és a falakon halvány, vörös foltok látszottak, mintha a pletykák vérző falai valósággá váltak volna.

Martina azonnal a pénzeszsákokhoz rohant, Uziját a földre dobva, és mohón kezdte pakolni őket egy zsákba.

– Na végre, ezért jöttünk! Gyerünk, szedjük össze, és tűnjünk el! – kiáltotta, hangja most először csendült szinte vidáman. Ahmet közelebb lépett a dobozhoz, kíváncsisága felülkerekedett a félelmén, és ujjai végigsimultak a rozsdás felületen. – Mi a franc ez? Nem ez volt a tervben – mormolta, és a laptopját előhúzva próbált valamilyen jelet kapni a doboztól, de a képernyő villogott, és értelmetlen hullámokat mutatott. Theo a trezor közepén állt, az apácamaszk mögött szemei a dobozra szegeződtek, és egy pillanatra mozdulatlanná vált, minha valami felismerés suhant volna át az elméjén.

– Ne nyúlj hozzá – mondta halkan, de Ahmet már nem hallotta, mert a doboz vibrálása erősebbé vált, és a levegő hirtelen megremegett körülöttük.

Az előtérben Kavya a pult mögött állt, a túszok szemei még mindig rá szegeződtek, és a kávéautomata csendje most baljósabbnak tűnt, mint a zümmögése. A rádió recsegett, és egy torz hang suttogott. – …bent vagytok… – Kavya megdermedt, és a folyosó felé pillantott, ahol a trezor ajtaja most nyitva állt. A túszok egyszerre mozdították meg a fejüket, most már nem rá néztek, hanem a trezor irányába, és a szemeik szinte világítottak a neonfényben. Kavya szíve a torkában dobogott, a fegyverét a folyosó felé szegezte, de a keze remegett.

A trezorban a pénz pakolása közben az árny újra megjelent. Először csak egy elmosódott folt volt a szemük sarkában, de aztán láthatóvá vált: egy sápadt, szürkés figura, amelynek vonásai alig kivehetők voltak, szemei azonban élesen világítottak a félhomályban. A figura a trezor sarkában állt, mozdulatlanul, és egy halk, suttogó hang tört elő belőle.

– A dobozért cserébe szabad kijutást kínálok. – A hang nem emberi volt, hanem valami mélyebb, valami régebbi, ami a falakon keresztül visszhangzott. Martina megpördült, egy zsákot a földre ejtett a meglepetéstől, és hátrébb ugrott. – Mi a franc ez? Honnan jött ez a… lény? – kiáltotta, hangja most már nyíltan reszketett. Ahmet a doboz mellől felnézett, szerszámai a kezében csörögtek, és a lézeres vágóját az árny felé szegezte, de a fény egyszerűen áthaladt rajta. – Ez nem… Ez nem lehet valóságos – zihálta, az elnökmaszk mögött.

Theo mozdulatlanul állt, az apácamaszk üres szemei az árnyra szegeződtek, és a hangja most is hideg maradt, de egy árnyalatnyi kíváncsiság csendült benne.

– Mit akarsz a dobozzal? – kérdezte, és az árny szemei felévillantak, a suttogás erősebbé vált.

– Szabadulni. Vigyétek el, és életben maradtok.

Martina hevesen tiltakozott, a pénzeszsákot a mellkasához szorítva. – Nem érdekel, mi ez, a pénz kell, nem egy ostoba doboz! Theo, mondd meg ennek, hogy tűnjön el!

Ahmet azonban közelebb hajolt a dobozhoz, kíváncsisága most már szinte beteges volt. – Mi van benne? Miért akarja, hogy elvigyük? – kérdezte, és a keze újra a rozsdás felület felé nyúlt, mintha a válasz ott rejlene a jelekben.

Az árny nem felelt, csak mozdulatlanul állt, de a trezor levegője még sűrűbbé vált, a vörös foltok a falakon most már láthatóan terjedtek, lassan csorogtak lefelé, mint a vér.

Ahmet ujjai megérintették a dobozt, és ekkor egy éles fájdalom hasított a kezébe, olyan erővel, hogy felkiáltott, és hátratántorodott. A bőrén apró, fekete erek kezdtek terjedni, mint egy fertőzés, gyorsan futottak fel az ujjairól a csuklójára, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A szerszámok a földre hullottak, az overál ujja megfeketedett ott, ahol a fertőzés elérte. – Mi a franc ez?! – üvöltötte, és a kezét szorongatva a falnak támaszkodott, az elnökmaszk mögött most már nyílt pánik villant.

Martina azonnal Theo-ra támadt, Uziját a kezébe kapta, és a férfira szegezte. – Te tudtad, ugye? Tudtad, hogy ez lesz! Miért nem mondtad el, te rohadék?! – kiáltotta, hangja most már teljesen elvesztette a kontrollt, a popsztármaszk alatt könnyek csillantak a szemében.

Theo nem mozdult, pisztolya a kezében maradt, de nem emelte fel. – Nem tudtam. De most már itt vagyunk, és dönteni kell – mondta hideg hangon, de egy pillanatra megremegett, mintha ő maga sem lenne biztos benne, mit jelent ez az egész. Ahmet a földön kuporgott, a kezét szorongatva, a fekete erek most már lassabban terjedtek, de a fájdalom nem enyhült. – Ez… ez nem normális… Valami van abban a dobozban – nyögte, és a tekintete a trezor sarkába villant, ahol az árny még mindig állt.

Az előtérben Kavya hallotta a kiáltásokat, és a fegyverét a folyosó felé szegezte, de nem mert közelebb menni. A túszok szemei most már a trezorra szegeződtek, a szájuk lassan kinyílt, és egyszerre suttogtak egy szót – …szabadulni…

Kavya hátrébb lépett, a pultról felvette a rádiót, de az most már csak néma volt, a recsegés eltűnt. A trezorban az árny szemei Theo-ra villantak, és a suttogás újra megszólalt: – Vigyétek el, vagy itt maradtok. – A csapat szétesett, Martina Theo-val szemben állt, Uziját reszkető kézzel tartva, Ahmet a földön nyögte a fájdalmat, Theo pedig az árnyat nézte, a pénzes zsákok és a doboz között. A feszültség robbanásig nőtt, a trezor falai szinte pulzáltak, és a rendőrség szirénái most már veszélyesen közel voltak – de a legnagyobb veszély nem odakint várt rájuk, hanem itt, a páncélterem mélyén, ahol a doboz vibrálása és az árny jelenléte valami szörnyűséget ígért.

5. A rendőrség érkezése

A trezorban Martina hirtelen elfordította az Uziját Theo-tól, és a pénzeszsákokat kezdte újra pakolni, mohón, mintha a pénz lenne az egyetlen kapaszkodója ebben a rémálomban.

– A francba a dobozzal, a pénzt visszük, és kész! Gyerünk, szedjétek össze! – kiáltotta, hangja élesen csattant a szűk térben.

Ahmet nyögött a fájdalomtól, de lassan feltápászkodott, sérült kezét a mellkasához szorítva, és a másik kezével megpróbált egy zsákot a vállára emelni.

– Nem tudjuk mindet elvinni… Túl sok, és a rendőrök már itt vannak – mormolta, az elnök maszk mögött szemei riadtan villantak. Theo a dobozra nézett, aztán az árnyra, és a pisztolyát lassan az övébe csúsztatta.

– Kavya, időt kell nyernünk. Add ki magad rendőrnek a rádión – mondta a készülékébe, hangja hideg és parancsoló, de egy pillanatra megremegett, mintha tudná, hogy a tervük kezd szétesni.

Az előtérben Kavya megdermedt, majd a padlóról felkapta a rádiót, ujjai reszketve nyomták meg a gombokat. Mély levegőt vett, és egy határozott, hivatalos hangon megszólalt – Itt a Worcester Rendőrség Delta Egysége, a Központi Banknál vagyok, 10-23, a helyzet stabil, gyanúsítottak őrizetben, kód 4, további egységek tartsák a pozíciót, erősítést nem kérek, 10-4. – A hangja tisztán csendült, egy pillanatra még ő maga is hitt benne, hogy működhet – gyors észjárásával próbálta hitelesre formálni a rendőrségi zsargont, hogy időt nyerjen a csapatnak.

A rádió recsegett, és egy pillanatig csend volt, Kavya szíve a torkában dobogott, a túszok szemei most rá szegeződtek, de nem mozdultak. Aztán egy torz hang válaszolt, mély és lassú, nem emberi: – Tudjuk, kik vagytok. – A nő keze megremegett, a rádió majdnem kiesett az ujjai közül, és a szirénák hirtelen hangosabbá váltak, minha a rendőrség nemhogy megállt volna, hanem egyenesen felgyorsult volna a bank felé.

A trezorban Theo meghallotta a választ, és az apácamaszk mögött szemei résnyire szűkültek. – Ez nem jó – mormolta, és a pénzeszsákok felé fordult, hogy segítsen Martinának, de a nő már szinte őrjöngve pakolt, a zsákokat a földre dobálva, hogy minél többet vihessenek.

– Miért nem működik semmi ebben az átkozott helyen?! – üvöltötte, és az Uziját újra a kezébe kapta, a csövet az árny felé szegezve, de a figura mozdulatlan maradt, szemei Martína felé villantak. Ahmet a sérült kezével küszködött, a fekete erek most már a könyökéig értek, és a fájdalom miatt alig tudott egy zsákot is megemelni.

– Nem tudjuk mindet… Theo, mi legyen? – nyögte, és a falnak támaszkodott, az overálja átázott az izzadságtól.

Kavya trükkje nemhogy időt nyert volna, de visszájára fordult: a rendőrség most már nem csak közeledett, hanem a bank közvetlen közelében lehetett, a szirénák üvöltése betöltötte az előteret, és a túszok szemei hirtelen lecsukódtak, mintha egy láthatatlan jelre reagáltak volna. Kavya a folyosó felé kiáltott. – Theo, nem működött, jönnek! – de a rádiója néma maradt, a recsegés eltűnt, és a levegő sűrűvé vált körülötte, a kávéautomata émelyítő és baljós szaga újra felerősödött. A nő a pult mögé húzódott, a fegyverét a bejáratra szegezve, de érezte, hogy a helyzet kicsúszik a kezükből.

A trezorban a zűrzavar csúcsára hágott, amikor az ajtó hirtelen megmozdult. Egy éles csikorgás hallatszott, és a masszív acélajtó lassan, de megállíthatatlanul kezdett bezárulni, mintha egy láthatatlan erő mozgatná. Martina felüvöltött, és a pénzeszsákokat a kijárat felé rángatta, de a rés egyre szűkült, és a zsákok fele a trezorban maradt.

– Nem, nem, nem! A pénz! – kiáltotta, és az ajtóhoz rohant, megpróbálva a karjával visszatartani, de a fém hidegen és kérlelhetetlenül záródott. Theo hátrébb lépett, és a dobozra nézett, amit Ahmet még mindig a közelében tartott, a fekete erek most már a válláig értek, a fájdalom eltorzította az arcát az elnökmaszk alatt. – Vagy a pénz, vagy a doboz. Nincs idő mindkettőre – mondta Theo, hangja most először csendült határozatlanul, az apácamaszk üres szemei a pénzeszsákokra és a dobozra villantak.

Martina őrjöngött, az Uzijával az ajtóra lőtt, a golyók visszapattantak a fémről, szikrák villantak a félhomályban, de az ajtó nem állt meg. – A pénz kell, a pénz kell! – üvöltötte, és a zsákokat rángatta, de a rés már túl szűk volt, és a trezor belsejében a pénzes zsákok fele bent ragadt, a másik fele pedig a folyosóra szóródott.

Ahmet a dobozt a mellkasához szorította, sérült keze reszketett, és a földre rogyott, a fekete erek most már a nyakán is megjelentek. – Nem bírom… Vigyük a dobozt, és menjünk! – nyögte, a fájdalom és a pánik keveréke eltorzította a hangját.

Az árny a sarokban állt, szemei Theo-ra szegeződtek, és a suttogás újra megszólalt – A dobozt. Most.

Theo egy pillanatra megállt, a pénzeszsákokra nézett, aztán a dobozra, és egy gyors mozdulattal a dobozhoz lépett, a pisztolyát előhúzva, minha az megvédhetné bármitől, ami következik. – Martina, hagyd a pénzt. A dobozt visszük – mondta, hangja keményen csattant, de a nő nem hallgatott rá, a zsákokat rángatta, és az ajtó végül becsukódott, egy éles dörrenéssel, ami visszhangzott a folyosón. A pénz fele elveszett, a trezor belsejében maradt, és Martina a földre rogyott, Uziját a padlóra dobva, a popsztármaszk alatt könnyek csorogtak az arcán.

– Rohadékok… Ezért jöttünk, és most semmink sincs! – üvöltötte, hangja megtört, a düh és a kétségbeesés keveréke.

Az előtérben Kavya hallotta a dörrenést, és a bejárat felé pillantott, ahol a szirénák fényei már villogtak az ablakokon keresztül. A túszok szemei újra kinyíltak, és most rászegeződtek, szájuk lassan kinyílt, de nem jött hang, csak egy néma, baljós mozdulat. Kavya a folyosó felé rohant, a fegyverét a kezében tartva, és kiáltott.

– Theo, mi történt?! – A folyosón Theo a dobozt a kezébe vette, a vibrálás átjárta az ujjait, és az árny szemei felvillantak, minha elégedetten nézné a döntést. Martina a földön ült, a pénzeszsákok szanaszét hevertek körülötte, Ahmet pedig a falnak támaszkodott, a fekete erek most már az arcán is megjelentek, a fájdalom elnémította.

6. A doboz súlya

A Worcester Központi Bank folyosóján a trezor bezárt ajtaja mögött a pénz fele elveszett, a másik fele szétszórtan hevert a padlón, néma tanújaként a csapat kétségbeesett kapkodásának. A rendőrség szirénái már nem csak közel voltak, hanem a bank közvetlen környékén szóltak. A piros-kék fények villogása az eső áztatta ablakokon keresztül az előtérbe vetült, a falak szinte remegtek a közeledő egységek súlyától. Theo a rozsdás fémdobozt szorította a kezében, az apácamaszk üres szemei a folyosó vége felé szegeződtek, de a menekülés útja most elérhetetlennek tűnt. A doboz vibrálása felerősödött, a spirális jelek szinte világítottak a neonfényben, és bár kezdetben könnyűnek érződött, most, ahogy Theo tartotta, egyre nehezebbé vált, mintha valami belül mozogna, vagy lassan nőne, egy élő teherré alakulva. Martina a földön kuporgott, a popsztármaszk alatt könnyek csorogtak az arcán, Uziját a padlóra dobva, a pénzeszsákok iránti őrjöngése csendes zokogásba fulladt. Ahmet a falnak támaszkodott, a fekete erek az arcán terjedtek, az elnökmaszk mögött szemei üvegesen bámultak, a fájdalom és a kimerültség elnémította.

Az előtérben Kavya a pult mögött állt, szörnymaszkja alól hideg verejték folyt ki, fegyverét a bejáratra szegezte. A túszok mozdulatlanul feküdtek, szemeik lecsukódtak, de szájuk néma suttogást formált, amit Kavya már nem akart megérteni. A rádió néma volt, a kávéautomata szaga és a biztonsági felvételeken látott árny nyomasztó nyomot hagyott benne, de a szirénák és a rendőrségi fények most valóságosabb fenyegetést jelentettek. A bejárati ajtó megremegett, a rendőrség hangosbemondója recsegett az esőben.

– Itt a Worcester Rendőrség! A bank körbe van zárva! Jöjjenek ki fegyvertelenül, vagy bemegyünk! – Kavya szíve hevesen vert, a folyosó felé kiáltott. – Theo, nincs kiút, körülvettek minket! – de a hangja beleveszett a szirénák visításába.

A folyosón Theo a dobozt a mellkasához szorította, a vibrálás átjárta a csontjait, és a súlya most már olyan nagy volt, hogy léptei meg-megbicsaklottak.

– A buszhoz kell jutnunk – mondta, hangja hideg, de egy árnyalatnyi kétségbeesés csendült benne. Martina feltápászkodott, két pénzeszsákot a vállára emelt, Uziját a nyakába akasztotta, és botladozva követte, a popsztármaszk alatt szemei vörösek voltak a sírástól.

– Hogy a francba jutunk ki? Hallod a szirénákat?! – visította, hangja reszketett, a düh és a félelem keveréke eltorzította a szavait. Ahmet lassan csúszott a fal mentén, sérült keze erőtlenül lógott, a fekete erek az állkapcsán terjedtek, és minden mozdulatnál nyögött.

– A doboz… nem bírjuk… túl nehéz – nyögte, az overálja átázott az izzadságtól, az elnökmaszk ferdén lógott az arcán.

Kavya elérte a folyosó végét, és a csapatot meglátva megállt, a fegyverét leengedte.

– A rendőrök minden kijáratnál ott vannak! Hogy jutunk ki?! – kiáltotta, szemei a dobozra villantak, amit Theo szorongatott, a vibrálás most már olyan erős volt, hogy a padló is megremegett alatta. Theo egy pillanatra megállt, a doboz súlya szinte a földre húzta, és az apácamaszk mögött szemei résnyire szűkültek.

– A füstalak… Megígérte a kijutást – mondta halkan, és a trezor felé pillantott, ahol az ajtó most csendben állt, de a levegő még mindig sűrű volt a baljós jelenléttől.

A folyosón hirtelen megmozdult valami. Egy sápadt, szürkés árny jelent meg a trezor ajtaja előtt, szemei élesen világítottak, vonásai elmosódtak, de a jelenléte most erősebb volt, mint valaha. Mély és dallamos hangján halkan szólt.

– Vigyétek magatokkal a dobozt. Én megtartom a szavam. – Martina felüvöltött, Uziját az árnyra szegezte, de a golyók egyszerűen áthaladtak rajta, a falakon szikrák villantak, és a nő hátrébb tántorodott. – Mi a franc ez?! Nem bízom ebben az izében! – kiáltotta, de Theo megrázta a fejét, a dobozt még szorosabban szorítva.

– Nincs más választásunk. Kavya, az ajtóhoz! – parancsolta, és a csapat botladozva elindult az előtér felé, a doboz súlya lassította őket, Ahmet pedig a földre rogyott, a fekete erek most már az egész arcát beborították.

Az előtérben a rendőrségi fények vakítóan villogtak az ablakokon keresztül, a szirénák üvöltése betöltötte a teret, és a hangosbemondó újra megszólalt.

– Utolsó figyelmeztetés! Jöjjenek ki, vagy betörünk!

Kavya a bejárathoz rohant, a fegyverét a kezében tartva, de az ajtó előtt megállt, a rendőrautók sorát látva a parkolóban.

– Nincs esélyünk… Mindenhol ott vannak! – kiáltotta, és a csapat felé fordult, szörnymaszkja alatt szemei riadtan villantak.

Martina a pénzeszsákokat a földre dobta, Uziját a bejáratra szegezte, és őrjöngve kiabált – Akkor lövöldözzük ki magunkat! Nem adom fel! – Ahmet a folyosó szélén feküdt, légzése szaggatott volt, a fekete erek a nyakán terjedtek, és alig hallhatóan megszólalt

– A doboz… megöl minket…

Ekkor az árny újra megmozdult. A sápadt figura az előtérbe suhant, szemei Theo-ra villantak, és a suttogás felerősödött

– Átviszlek titeket. – A levegő hirtelen megremegett, a neonlámpák villogni kezdtek, és egy mély, torz morgás töltötte be a teret, amitől a túszok szemei egyszerre kinyíltak, szájuk néma sikolyra nyílt. A rendőrségi fények elhalványultak, a szirénák hangja tompává vált, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna a bank és a külvilág közé. Az árny kinyújtotta a kezét, és a bejárati ajtó előtt a levegő hullámzani kezdett, egy sötét, elmosódott átjáró formálódott, ami nem a parkolóra, hanem egy homályos, ismeretlen helyre nyílt.

– Menjetek – suttogta az árny, és a szemei a dobozra villantak, amit Theo még mindig szorongatott.

Theo nem habozott, a doboz súlya most már szinte elviselhetetlen volt, de a hideg logikája átvette az irányítást.

– Most! – parancsolta, és a csapat felé intett, majd az átjáróba lépett, a vibrálás átjárta a testét, és a doboz szinte vonzotta előre. Kavya követte, a fegyverét a kezében tartva, a szörnymaszk alatt lélegzete elakadt, ahogy az átjáró hidege megérintette.

Martina tétovázott, a pénzeszsákokat nézte, de az árny szemei rávillantak, és a suttogás újra megszólalt.

– A doboz, vagy itt maradtok. – A nő káromkodva felkapta az Uziját, és az átjáróba rohant, a pénzeszsákokat a földön hagyva. Ahmetet Theo és Kavya vonszolta, a sérült férfi teste szinte élettelenül lógott, a fekete erek most már az egész arcát és nyakát beborították, légzése alig volt észrevehető.

Az átjáró másik oldalán a kopott, fehér kisbusz várta őket, a parkolóban, de a rendőrségi autók eltűntek, a szirénák csendbe fulladtak, és az eső most halkabban kopogott a tetőn. Az árny ereje valahogy átvitte őket, megkerülve a rendőrség gyűrűjét, de a csend baljósabb volt, mint a korábbi káosz. Theo beugrott a vezetőülésre, a dobozt az ülés mellé dobta, a vibrálás most olyan erős volt, hogy a busz padlója megremegett, és a súlya tovább nőtt, a fém szinte égette a kezét. Kavya az első ülésre rogyott, a visszapillantóba nézett, de a bankot már nem látta – csak egy sötét, elmosódott foltot, ahol az átjáró bezárult. Martina a hátsó ülésre vetette magát, Uziját a lábához dobta, és a fejét a kezébe temette, a popsztármaszk a padlóra csúszott. „Mi a francot tettünk…?” – mormolta, hangja alig hallhatóan csendült. Ahmetet a hátsó ülésre fektették, a fekete erek most már a mellkasán is terjedtek, teste mozdulatlan volt, csak a szaggatott légzése jelezte, hogy még él.

Theo beindította a motort, a kerekek megcsikordultak a vizes aszfalton, és a busz kirobbant a parkolóból, az éjszaka sötétjébe. A doboz vibrálása hirtelen felerősödött, és egy halk, emberi hang suttogott belőle.

– Hazaértem. – A hang mély volt, dallamos, és a csapat minden tagja hallotta, Martina felkapta a fejét, a könnyek megdermedtek az arcán.

– Mi… mi a franc ez?! – kiáltotta, de senki nem válaszolt, a busz belsejében a csend most fullasztó volt. Kavya a visszapillantóba nézett, és egy pillanatra az árnyat vélte látni az út szélén, sápadt alakja mozdulatlanul figyelte őket, szemei élesen világítottak, de aztán eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

A busz Worcester sötét utcáin száguldott, a rendőrség valahogy lemaradt, az árny ereje megmentette őket – de milyen áron? Ahmet teste mozdulatlanul hevert, a fekete erek terjedése nem állt meg, és a légzése egyre gyengébb lett. Martina a hátsó ülésen kuporgott, a pénzeszsákok nélkül, a keze reszketett, a düh és a kétségbeesés helyét valami mélyebb félelem vette át. Theo szótlanul vezetett, az apácamaszk az ölében hevert, szemei az utat fürkészték, de gondolatai a dobozon járhattak – mit szabadítottak fel, és mi vár rájuk? A doboz súlya és a belőle érkező hang nem hagyta nyugodni őket, egy teher, egy átok, ami most velük volt, és amit nem érthettek meg teljesen.