Az űrmellény

Egy elme börtönében rekedt férfi küzdelme a valóság és téveszmék határán. Adam múltja és vágyai összemosódnak egy sötét labirintussá, ahol a szerelem és az elutasítás örök kísértetként lebeg. Egy pszichológiai thriller, amely mélyen a lélek mélyére hatol, és megmutatja, milyen vékony a határ a remény és az őrület között.

1. Bevezetés – A magány árnyékában

Adam a kis, rideg lakásában ült, ahogy mindig, amikor a nap vége felé ért, és a város zajai lassan elcsendesedtek az ablak mögött. A szoba sötét volt, csak a televízió képernyőjének halvány fénye világított, amely egy régi, ismétlődő műsort sugárzott. A hangok halk morajként szűrődtek át a szobán, de Adam nem figyelt rájuk. A kezében egy divatmagazint lapozgatott, amelynek oldalait már számtalanszor átnézte. A lapokon Evelyn mosolygott felé, a tökéletes szépség a média által kreált világban, távol és elérhetetlen.

Adam élete egyformán telt, napról napra. Reggelente felkelt, felöltözött, és az űrmellényt, amelyet anyja hagyott rá, gondosan magára húzta. A mellény fekete volt, sötét és súlyos, mintha minden ráeső fényt elnyelne az anyaga. Adam úgy érezte, hogy ez nem csupán egy ruha, hanem egy páncél, amely elrejti a világ elől valódi érzelmeit, és őt is megvédi a külvilág érzelmeitől. A mellényt soha nem vette le, még otthon sem, mintha attól félt volna, hogy ha leveti, a valóság beözönlik, és elnyeli őt.

A lakás falait Evelyn képei borították. Divatmagazinokból kivágott fotók, amelyeken a nő mindig tökéletesnek tűnt: mosolygott, nevetett, vagy csak nézett a kamerába, mintha közvetlenül Adam felé szólna. A képek között voltak régi és újabb fotók is, de Evelyn mindegyiken ugyanolyan ragyogó volt, mintha az idő neki nem tett volna kárt. Adam tudta, hogy ezek a képek csak illúziók, a média által teremtett képzetek, amelyeknek semmi köze a valósághoz. De mégis, minden este, amikor hazaért a munkából, és leült a szoba sarkában, a képeket bámulta, és vágyakozott valami után, amit soha nem érezhetett meg valójában.

A televízió képernyőjén újra Evelyn jelent meg, egy interjúban, amelyben éppen egy új filmjéről beszélt. Adam figyelte, ahogy a nő beszélt, és a fiatal férfit úgy elöntötték az érzelmek, hogy hirtelen moccanni sem bírt. Evelyn hangja lágy és meleg volt, de közben távolinak és elérhetetlennek tűnt. Adam tudta, hogy ez a nő soha nem lesz az övé, hogy soha nem fogja megérinteni, vagy akár csak közelebb kerülni hozzá. De mégis, a vágyakozás olyan erős volt, hogy néha úgy érezte, szétesik tőle.

A szoba sötétjében Adam lassan összegörnyedt, és kezébe temette az arcát. Az űrmellény súlya a vállát nyomta, mintha egy láthatatlan erő próbálná lehúzni a földre. Adam tudta, hogy valami nem stimmel vele, hogy valami mélyen benne elromlott, de nem tudta megmondani, mi az. A magány, amelyet érzett, olyan volt, mintha egy sötét, végtelen tengerben úszna, és nem látná a partot. A képek, amelyeket a falakra ragasztott, csak egy illúziót teremtettek, amely elfedte a valóságot.

Reggel, amikor Adam belépett az irodába, a szokásos zajok fogadták. A kollégák már bent voltak, és a konyhában kávé mellett pletykáltak. Adam lassan odalépett a kávéfőzőhöz, és egy pohárral a kezében várt, míg a gép zúgva dolgozott.

– Jó reggelt, Adam! – köszöntött rá egyik kollégája, Kate, aki mindig vidámnak tűnt, de Adam sosem volt benne biztos, hogy ez a vidámság valódi-e. –Jó reggelt – mormolta Adam, és a kávéjét figyelte, mintha az lenne a legfontosabb dolog a világon. – Hétvégén voltál valahol? – kérdezte Kate, miközben egy szendvicset vett elő a táskájából. – Nem – válaszolta Adam röviden. – Itthon voltam. – Ó, értem – mondta Kate, és egy pillanatig csend volt, mintha többet várna, de Adam nem szólt többet.

A munkahelyen Adam mindig ugyanazt csinálta: számokat vitt át egyik táblázatból a másikba, és időnként ellenőrizte, hogy minden stimmeljen. A munka monoton volt, de Adam szerette, mert nem kellett gondolkodnia. A számok világa egyszerű és rendezett volt, nem úgy, mint az élete.

– Adam, itt van a jelentés, amit kértél – szólalt meg egy másik kolléga, Peter, aki az asztalára tett egy papírcsomagot. – Köszönöm – mondta Adam, és átvette a papírokat, de nem nézett fel. – Valami baj van? – kérdezte Peter, és Adam vállat vont. – Nem, minden rendben – válaszolta, de a hangja nélkülözött minden meggyőződést.

Amikor Adam este hazafelé indult, a város már sötét volt. Az utcák lámpái halványan világítottak, és az emberek siettek haza, mintha mindenkinek lenne valahova mennie. Adam lassan sétált, és a lépései kopogtak a járdán. Az űrmellényt még mindig viselte, és a súlya most még jobban érződött, mintha egyre nehezebb lenne.

Az úton egy plakáton Evelyn mosolygott felé, egy új parfüm reklámjában. Adam megállt, és nézte a képet. Evelyn szemei olyanok voltak, mintha közvetlenül rá néznének, de Adam tudta, hogy ez csak egy illúzió. A nő, akit a képen látott, nem létezett, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő elképzelte.

– Miért nem tudok leszakadni rólad? – suttogta Adam elgyötört arccal, és a képet nézte, mintha várt volna valami választ. De a kép csak mosolygott, és Adam úgy érezte, mintha egyre távolabb kerülne tőle.

A lakásába visszaérve Adam leült a szoba sarkában, és a falat nézte, ahol Evelyn képei sorakoztak. A televízió tovább játszotta a műsort, de Adam nem figyelt rá. Az űrmellény súlya a vállán érződött, és Adam úgy érezte, mintha egyre nehezebb lenne lélegezni. Tudta, hogy valami változtatnia kell, de nem tudta, hogyan kezdje.

2. A vágy és a valóság szakadéka

Adam élete egyre inkább a képek körül forgott. A lakás falai, amelyeket korábban csak üresen és ridegen nézett, most tele voltak Evelyn mosolyával, a divatmagazinokból kivágott képekkel, amelyek mindig ugyanazt a tökéletes nőt ábrázolták. De a tökéletesség mögött Adam valami mást is látott: egy szakadékot, amely egyre szélesebb lett, és amely elválasztotta a valóságot az álmoktól. A képek, amelyeket a falakra ragasztott, nem csupán díszek voltak, hanem egyfajta menekülés, egy próbálkozás, hogy megragadjon valamit, ami soha nem is létezett.

Az irodában Adam egyre inkább elzárkózott a többiektől. A kollégák beszélgetései, amelyek korábban csak háttérzajként szűrődtek át a tudatán, most már zavarták. Kate, aki mindig próbált beszélgetni vele, most már csak néha köszönt neki, mintha feladta volna, hogy Adam valaha is nyitottabb lesz. Peter, aki korábban időnként megkérdezte, hogy van, most már csak bólintott, amikor Adam elhaladt mellette. Az irodában mindenki úgy tűnt, mintha észre sem venné, hogy Adam egyre inkább belemerül a magányába.

De Adam nem bánta. A munka, amely korábban csak monotonnak tűnt, most egyfajta menedék volt. A számok világa egyszerű és rendezett volt, nem úgy, mint az élete. Amikor a számokat nézte, és a táblázatokat töltötte ki, úgy érezte, mintha valami kontrollt gyakorolna az élete felett. De ez csak illúzió volt, és Adam tudta. A valóság az volt, hogy a számok mögött is ott volt Evelyn mosolya, és a vágyakozás, amely egyre erősebb lett.

Egy este, amikor Adam a szokásos magazinokat lapozgatott, egy régi fotóra bukkan, amelyen Evelyn egy parkban ül, és mosolyog. A kép nem volt tökéletes, mint a többi, de valamiért Adam mindig ehhez a képhez tért vissza. Evelyn mosolya valami olyan emberinek tűnt, ami a tökéletes képeken sosem látszott: valóságosnak. Adam úgy érezte, mintha ez a kép egy kaput nyitna a valóság és az álom között, és talán, ha elég közel kerül hozzá, megértheti, mi is az igazság.

A park képe nem hagyta nyugodni. Éjszakákon át bámulta, szinte hipnotizálta Evelyn mosolyának egyszerűsége. Nem a tökéletesre retusált, művi ragyogás volt ez, hanem valami őszinte, valami törékeny. Olyan mosoly, ami talán nem is a kamerának szólt, hanem valaki másnak, valakinek, aki ott állt mellette, valaki, aki látta Evelyn igazi arcát.

Adam szinte hallotta a park zajait a képen. A fák susogását, a madarak csicsergését, a gyerekek kacagását. Képzeletében megelevenedett a jelenet, és ő is ott ült Evelyn mellett a padon, érezte a nap melegét az arcán, hallgatta a csendes beszélgetést, ami a levegőben lebegett. Tudta, hogy ez csak egy illúzió, egy álom, amit maga teremtett, de nem tudott szabadulni tőle.

Az űrmellény szinte hozzánőtt a testéhez. Már nem is érezte, csak a hiányát, ha egy pillanatra is lekerült róla. Ez lett a védőpáncélja, a bástyája a külvilág ellen. Minél inkább elmerült Evelyn képeiben, annál szorosabbra húzta magán a mellényt, mintha az védhetné meg a valóság fájdalmaitól.

A munkahelyén Adam egyre zárkózottabb lett. Kerülte a kollégáit, a beszélgetéseket, a szemkontaktust. A számok világa lett az egyetlen biztonságos pont az életében. A táblázatok, a grafikonok, a képletek – mindegyik a rendet és a kiszámíthatóságot képviselte. Evelyn világa ezzel szemben kaotikus és kiszámíthatatlan volt, tele álmokkal és illúziókkal.

Kate, a kolléganője, aki korábban mindig próbált vele beszélgetni, egyre szomorúbban nézett rá. Látta rajta a szenvedést, a magányt, a reményvesztettséget. De nem tudott segíteni. Adam falakat emelt maga köré, olyan magasakat és vastagokat, hogy senki sem tudta áttörni azokat.

Egy nap Kate odament Adamhoz, és letett az asztalára egy kávét.

– Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül – mondta halkan. – De szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül. Ha bármire szükséged van, csak szólj.

Adam felnézett a számítógép képernyőjéről, és Kate szemébe nézett. Látta a törődést, az aggodalmat, a szeretetet. De nem tudott reagálni. A szavak a torkán akadtak, és csak egy halvány mosollyal tudta megköszönni a gesztust.

– Köszönöm – mondta halkan.

Kate elmosolyodott, és visszament a helyére. Adam visszanézett a számítógép képernyőjére, de már nem tudott koncentrálni. Kate szavai elgondolkodtatták. Nem volt egyedül? Tényleg volt valaki, aki törődött vele?

A park képe újra megjelent a gondolataiban. Evelyn mosolya, a fák susogása, a madarak csicsergése. Hirtelen elhatározta, hogy megkeresi a parkot. Muszáj volt látnia a helyet, ahol Evelyn mosolygott, muszáj volt éreznie a levegőt, amit Evelyn is szívott.

Az űrmellényt szorosabbra húzta magán, és elindult.

A keresés nem volt könnyű. A képen nem volt semmilyen jelzés, ami segíthetett volna a helyszín beazonosításában. Adam órákat töltött az interneten, böngészve a parkok képeit, hátha rátalál a megfelelő helyre. Végül egy régi fotóalbumot talált, amiben Evelyn korai éveiről voltak képek. Az egyik képen Evelyn a nagymamájával állt egy parkban, és a háttérben feltűnt egy különleges szobor.

Adam rákeresett a szobor képére, és hamarosan rájött, hogy a park egy kisvárosban van, messze a fővárostól, ahol ő lakott. De nem adta fel. Tudta, hogy muszáj elmennie oda, muszáj látnia a parkot, muszáj éreznie Evelyn jelenlétét.

Másnap szabadságot vett ki a munkahelyén, és elindult a kisváros felé. Az út hosszú és fárasztó volt, de Adam nem adta fel. Tudta, hogy valami fontos várja a végén, valami, ami megváltoztathatja az életét.

Amikor megérkezett a kisvárosba, azonnal a park felé vette az irányt. A hely csendes és békés volt, tele fákkal, virágokkal és madárcsicsergéssel. Adam lassan sétált a parkban, és kereste a padot, ahol Evelyn ült a képen. Nem volt könnyű megtalálni, de végül, egy eldugott sarokban, rátalált a helyre.

A pad üres volt, és kissé mohos, de Adam szinte látta maga előtt Evelyn mosolyát. Leült a padra, és becsukta a szemét. Érezte a nap melegét az arcán, hallotta a fák susogását, a madarak csicsergését, a gyerekek kacagását. Olyan volt, mintha Evelyn ott lenne mellette, és megfogná a kezét.

Adam órákat töltött a parkban, csak ült a padon, és élvezte a csendet és a békét. Nem gondolt semmire, csak érezte a pillanatot. Tudta, hogy ez a hely különleges, hogy itt valami megváltozhat benne.

Késő délután Adam felállt a padról, és elindult vissza a városba. Az űrmellényt szorosabbra húzta magán, és mélyen beszívta a friss levegőt. Tudta, hogy az út még nem ért véget, hogy még sok nehézség vár rá. De most már volt reménye. Tudta, hogy Evelyn mosolya ott van vele, és soha nem hagyja el.

Azon az éjszakán Adam nem a lakásában aludt, hanem egy kis hotelben a város szélén. Lefekvés előtt kivette a tárcájából a parkban készült képet, és hosszan nézte. Evelyn mosolya olyan valóságosnak tűnt, mintha ott ülne vele a szobában.

– Köszönöm – suttogta Adam halkan. – Köszönöm, hogy megmutattad nekem a reményt.

Ezután leoltotta a lámpát, és álomba merült. Az álmaiban Evelyn mosolygott rá, és megfogta a kezét.

A következő nap Adam visszautazott a fővárosba. A munkahelyén Kate és Peter meglepődve látták, hogy mennyire megváltozott. Adam mosolygott, beszélgetett velük, érdeklődött a dolgaik felől. Olyan volt, mintha egy új ember született volna.

– Jól vagy? – kérdezte Kate aggódva.

– Igen, nagyon jól vagyok – válaszolta Adam. – Köszönöm, hogy törődtél velem.

Kate elmosolyodott, és megölelte Adamot.

– Örülök, hogy újra látlak – mondta halkan.

Adam visszament a helyére, és nekilátott a munkának. A számok világa már nem tűnt olyan unalmasnak és sivárnak. A nap végén Adam lement a közeli parkba, és leült egy padra. Az űrmellényt nem vette fel. Élvezte a nap melegét, a fák susogását, a madarak csicsergését. Tudta, hogy Evelyn mosolya ott van vele, és soha nem hagyja el.

Azon az éjszakán Adam nem a képeket nézegette a falon. Helyette fogott egy ecsetet és festéket, és lefestette a falakat. Új színeket választott, élénk és vidám színeket. Amikor elkészült, a lakás teljesen másképp nézett ki. Meleg és barátságos volt, tele élettel és reménnyel.

Adam leült a szoba közepén, és körbenézett. Elégedett volt azzal, amit látott. Tudta, hogy az út még nem ért véget, hogy még sok nehézség vár rá. De most már volt reménye. Tudta, hogy Evelyn mosolya ott van vele, és soha nem hagyja el.

A parkban készült kép még mindig a tárcájában volt. Adam kivette a képet, és hosszan nézte. Evelyn mosolya olyan valóságosnak tűnt, mintha ott ülne vele a szobában.

– Köszönöm – suttogta Adam halkan. – Köszönöm, hogy megmutattad nekem a reményt.

Ezután felállt, és kinyitotta az ablakot. A friss levegő beáramlott a szobába, és megtöltötte azt élettel és reménnyel. Adam mélyen beszívta a levegőt, és mosolyogva nézett az éjszakai égboltra. Tudta, hogy Evelyn mosolya ott van vele, és soha nem hagyja el.

Azon a napon Adam megtalálta a boldogságot.

Az űrmellényt elfelejtette.

Aznapra.

3. A mélység szele

A fény éles késként hasított bele Adam szemébe. Tegnap még a napfény isteni áldásnak tűnt, ma viszont csak kínzó valóság volt. A tegnapi eufória ködként szertefoszlott, helyét a depresszió bénító súlya vette át. Mintha egy láthatatlan kéz nyomta volna a mellkasát, elszívva minden életerőt.

Adam kinyitotta a szemét, és a mennyezetet bámulta. A színes falak, amiket tegnap festett, most gúnyosan vigyorogtak rá. A vidám színek, amik a reményt és az újrakezdést szimbolizálták, most csak felerősítették a kontrasztot a belső sötétséggel. A tegnapi lendület, a hirtelen jött energia, ami szinte repítette, eltűnt, mintha soha nem is lett volna.

Az űrmellény... eszébe jutott, és a szívébe éles fájdalom hasított. A mellény, ami a védőpáncélja volt a világ ellen, a bástyája a fájdalommal szemben, most... Adam felült az ágyban, és a földre pillantott. A mellény ott hevert, a fekete anyaga meggyűrődve, a varrások mentén elengedve. Egy hosszú repedés éktelenkedett rajta, mintha valaki késsel hasított volna bele.

A mellény elszakadt.

Adam kétségbeesése szinte fizikai formát öltött. A mellény több volt, mint egy egyszerű ruhadarab. Ez volt az a valami, ami elválasztotta őt a világtól, ami megvédte a fájdalmaktól, ami elrejtette a valódi énjét. Most, hogy a mellény elszakadt, mintha a bőre szakadt volna fel, mintha a legbensőbb titkai váltak volna láthatóvá a világ számára.

Reszkető kézzel felemelte a mellényt, és a repedést vizsgálta. A fekete anyag szétrojtosodott, a varrások elengedtek. Javíthatatlan. A gondolat mély pánikot váltott ki Adamben. Mi lesz most? Hogyan fogja kibírni a napot, a hetet, az életet a mellény nélkül?

Adam körbenézett a szobában. A színes falak, a tegnap még biztatóan ragyogó színek most rémálomként tornyosultak fölé. Mintha valaki kirángatta volna a talajt a lába alól, és a mélységbe zuhant volna.

A képek... a falak üresek. Adam tegnap levette a régi képeket, hogy a falakat lefesthesse. A régiek eltűntek, és az újak... az újak nincsenek. Tegnap elfelejtette visszaragasztani azokat. Hirtelen pánik fogta el. A képek voltak a mentsvárai, a kapaszkodói a valóságban, most pedig azok sincsenek.

Kivetődött az ágyból, és a szoba sarkába rohant, ahol a régi képek hevertek egy kupacban. Reszkető kézzel kezdte válogatni azokat, keresve Evelyn arcát, a mosolyt, ami korábban erőt adott neki. De a képek... valahogy nem tűntek ugyanolyannak. A színek fakóbbak voltak, a mosoly valahogy üresebb, a tekintet távolibb.

Adam a falakhoz rohant, és elkezdte felragasztani a képeket. De valahogy nem passzoltak. A színes falak elnyomták a képeket, a képek pedig nem tudták megtölteni a falak ürességét. A ragasztó a kezére ragadt, a képek potyogtak le a falról. Adam egyre idegesebb lett, a szorongás szinte elviselhetetlenné vált.

Végül feladta. A képek a földön hevertek, a falak üresek maradtak, a mellény pedig szakadtan hevert az ágyon. Adam a padlóra rogyott, és magzatpózba húzta össze magát. A teste remegett, a szívében pedig sötét, mély fájdalom égett.

Nem bírja tovább.

Fogta a telefont, és felhívta a munkatársát. A hangja rekedt és remegő volt.

– Szia, Kate... beteg vagyok – mondta halkan. – Nem tudok bemenni dolgozni.

Kata aggódó hangon válaszolt.

– Mi a baj, Adam? Nagyon rossz a hangod.

– Nem tudom – felelte Adam. – Csak... nem bírom.

– Jaj – mondta Kate. – Biztos, hogy meg tudod oldani?

– Igen – vágta rá Adam, és kinyomta a telefont.

Most már egyedül volt. Teljesen egyedül. Senki nem tud segíteni neki. A világ távolinak és idegennek tűnt, a fájdalom pedig elviselhetetlennek. Az ágya felé vánszorgott, és visszabújt a takaró alá. Magzatpózba húzta össze magát, és a fájdalmat próbálta elviselni.

A depresszió, mint egy sötét, ragadós massza, lassan bekebelezte. Minden gondolata önmarcangoló volt, minden érzése kétségbeesett. Nem volt jövő, nem volt remény, nem volt semmi. Csak a sötétség, a magány, és a fájdalom.

Az űrmellény elszakadt, a képek lepotyogtak, a falak üresek maradtak. Adam elbukott. A mélység szele elsöpörte.

Csak feküdt az ágyban, magzatpózban, és várta a megváltást. A megváltást, ami talán soha nem érkezik el.

A szorongás nem enyhült, a tegnapi lelkesedést követő letargia egyre jobban elhatalmasodott rajta. A napok egybefolytak, az idő elvesztette a jelentőségét. Néha kivonszolta magát a konyhába, mert tudta, hogy muszáj ennie és innia, de az ízeket nem érezte. Tudta, hogy a kiszáradás még rosszabb, de a víz nem oltotta a szomját. Aludt, mert a kimerültség legyőzte, de az álmai rémálmok voltak.

A külvilág Adam számára nem volt elérhető. A telefonja némán pihent az éjjeliszekrényen, a munkatársai üzenetei megválaszolatlanul maradtak. Nem volt ereje kommunikálni, nem volt kedve magyarázkodni. A magány az egyetlen valóság volt, ami számított.

Egyik nap, amikor Adam valahogy kikászálódott az ágyból, és a tükör elé állt, alig ismert magára. A szemei beesettek és karikásak voltak, a haja zilált és zsíros, az arca sápadt és beesett. A tükörben egy idegen nézett vissza rá, egy elhagyatott, megtört ember, aki elvesztette minden reményét.

– Ki vagy te? – suttogta Adam a tükörképének. – Mi történt veled?

A tükörkép nem válaszolt. Csak nézte Adamot, szótlanul és ridegen.

Adam elfordult a tükörtől, és visszament az ágyba. Magzatpózba húzta össze magát, és a takaró alá bújt. Nem akart látni, nem akart érezni, nem akart gondolkodni. Csak azt akarta, hogy vége legyen.

Azon a napon Adam közel járt a végponthoz. A depresszió szinte teljesen elnyelte, a fájdalom szinte elviselhetetlenné vált. Már nem volt ereje küzdeni, már nem volt kedve reménykedni. Csak azt akarta, hogy a sötétség örökre elnyelje.

De valahol mélyen, a sötétség legmélyén, még élt egy aprócska szikra. Egy halvány emlék Evelyn mosolyáról, a park csendjéről, a remény ígéretéről. Egy emlék, ami azt súgta, hogy talán még van kiút. Talán még van valami, amiért érdemes élni. Ez az egyetlen reménye. Meg kell szereznie Evelynt.

4. A megtévesztő arcok labirintusa

Egy újabb napon Adam kétségbeesetten szorította magához a szakadt űrmellényt. A tegnapi remény mára hamuvá vált, s a depresszió fullasztó köde újra ellepte. A színes falak gúnyosan bámultak rá, a reménynek szánt vidám színek most csak fokozták a belső káoszt. Evelyn képei, melyek egykor a vágy tárgyai voltak, most torz tükörként mutatták meg elviselhetetlen magányát.

Ahogy a nap emelkedett, Adam egyre nyugtalanabbá vált. A mellény szakadása mintha egy gátat szakított volna át az elméjében. A valóság és az illúzió határvonala elmosódott, s a gondolatai összefonódtak, mint a kusza fonalak. Evelyn, a távoli, elérhetetlen szépség és Kate, a kedves, segítőkész kolléganő arca egyre inkább összemosódott a fejében. A két nő egyre inkább egyetlen, idealizált lénnyé vált, akivel Adam megszállottan együtt akart lenni.

A munkahelyére igyekezve szinte érezte Kate-Evelyn jelenlétét. Ahogy a kollégák beszélgetéseit hallgatta, a szavak átalakultak, s Evelyn hangját vélte hallani. Amikor Kate elmosolyodott rá, a mosoly egyszerre volt ismerős és idegen, egyszerre emlékeztetett a divatmagazinok tökéletes Evelynjére és a kedves Kate-re.

A rögeszme lassan, de biztosan eluralkodott rajta. A számok világa, mely egykor menedéket nyújtott, most már csak zajos háttér volt a gondolatai számára. Nem tudott koncentrálni, nem tudott dolgozni. Csak Kate-Evelyn járt a fejében.

Délután Adam úgy döntött, nem bírja tovább. Nem tud tovább várni. Tudnia kell, hogy Kate-Evelyn is érzi-e azt, amit ő. Felállt az asztalától, és Kate asztala felé indult.

– Kate… – kezdte, de a szavak a torkán akadtak. – Kate, van egy… dolog, amit el kell mondanom neked.

Kate meglepetten nézett rá.

– Persze, Adam, mi az?

Adam mély levegőt vett.

– Én… én úgy érzem, hogy valami különleges van köztünk. Érzem, hogy te is érzed. Érzem, hogy mi… mi egymásnak vagyunk teremtve.

Kate arca elfehéredett.

– Adam, én… nem tudom, miről beszélsz. Én csak a kollégád vagyok.

Adam megragadta a kezét.

– Ne mondd, hogy nem érzed! Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem érzed!

Kate megpróbálta kirántani a kezét, de Adam szorítása egyre erősebb lett.

– Adam, kérlek, engedj el! Ez nem helyénvaló.

A kollégák figyelni kezdték őket. Peter odalépett hozzájuk.

– Adam, minden rendben van?

– Minden a legnagyobb rendben van! – vágta rá Adam. – Kate és én… mi végre boldogok leszünk!

Kate pánikba esett.

– Peter, kérlek, segíts!

Peter megpróbálta elhúzni Adamet Kate-től, de Adam ellenállt.

– Ne avatkozz bele! Ez a mi dolgunk!

A helyzet egyre feszültebbé vált. A kollégák rémülten nézték, ahogy Adam egyre jobban elveszíti a kontrollt. Végül Peternek sikerült elhúznia Adamet Kate-től.

– Menj innen, Adam! Hagyd békén Kate-et!

Adam a szívéhez kapott.

– Nem értitek! Mi egymáshoz tartozunk!

Ezután kifutott az irodából.

Adam egész nap a munkahely előtt leselkedett, várva, hogy vége legyen a műszaknak. A rögeszméje egyre erősödött, a valóságérzékelése teljesen eltorzult. Kate arcát látta mindenhol, a kirakatokban, az autókban, az emberek arcán. Minden emlékeztette rá, minden azt súgta, hogy Kate-tel kell lennie.

Este, amikor Kate végre kijött a munkahelyéről, Adam eléje ugrott.

– Kate! Várj! Beszélnünk kell!

Kate megrémült.

– Hagyj békén, Adam! Kérlek, ne zaklass!

– Nem érted? Én csak veled akarok lenni! Szeretlek!

– Nem szeretsz! Te csak képzelsz valamit! Nem ismerlek!

Adam megragadta a karját.

– De ismerlek! Ismerlek, mint senki mást! Te vagy Evelyn, te vagy Kate, te vagy az egyetlen a világon!

Kate megpróbált kiszabadulni a szorításából, de Adam nem engedte.

– Kérlek, engedj el! Fáj!

– Nem foglak bántani! Én csak szeretni akarlak!

– Ez nem szeretet! Ez megszállottság!

– Nem! Ez szerelem! A legnagyobb szerelem!

Kate sikítani kezdett.

– Segítség! Segítség!

Adam befogta a száját.

– Ne sikíts! Nem akarom, hogy bajod essen!

Kate kétségbeesetten próbált szabadulni, de Adam túl erős volt. Végül rátaposott Adam lábára, aki meglepetésében lazított a szorításán, Kate kiszabadult és elrohant.

Adam utána szaladt.

– Kate! Várj! Kérlek!

Kate nem állt meg. Futott, ahogy csak bírt, a sötét utcákon keresztül. Tudta, hogy Adam követi, hallotta futó lépteit.

Végül egy forgalmasabb útszakaszon egy taxi elé ugrott és heves integetéssel megállította.

– Kérem, segítsen! Az a fickó üldöz engem!

Ahogy arra mutatott, amerről jött, látta, hogy Adam már majdnem utolérte, és ahogy bevágta az ajtót, Adam dühösen ököllel esett az ablaknak.

– Evelyn! Nyisd ki! Együtt kell maradnunk!

A taxis felháborodottan kiáltott – Magának nem taxira, hanem rendőrökre van szüksége.

5. Semmi oka, hogy épelméjű maradjak

Adam egy hideg, rideg cellában ült, a falak között visszhangzott a saját lélegzete. A valóság újra elmosódott, s a cella falai eltűntek. Kate-Evelyn arca lebegett előtte, egyszerre volt gyengéd és elutasító.

– Miért nem érted? – suttogta Adam. – Miért nem látod, hogy mi egymáshoz tartozunk?

A falakon árnyak táncoltak, s a cella lassan átalakult egy virágokkal teli parkká. Evelyn mosolygott rá a padon, a szemeiben végtelen szeretet tükröződött.

– Gyere ide, Adam – súgta Evelyn. – Gyere, legyünk együtt örökké.

Adam felállt, és Evelyn felé indult. A lábai elnehezültek, a mellkasa összeszorult. Tudta, hogy ez csak egy illúzió, de nem tudott ellenállni.

Ahogy közelebb ért Evelynhez, az arca hirtelen eltorzult. A mosoly gúnyos vigyorrá vált, a szemek gyűlölettel teltek meg.

– Bolond! – kiáltotta Evelyn. – Azt hitted, hogy valaha is szerethetlek? Te csak egy szánalmas féreg vagy!

Adam megdöbbenve hátrált.

– Nem… nem lehet…

Evelyn nevetni kezdett, a nevetése pedig visszhangzott a parkban. A virágok elszáradtak, a fák elkorhadtak, s a park lassan egy sötét, üres pusztasággá vált.

Adam térdre rogyott, a fejét a kezébe temette.

– Miért? Miért gyűlölsz?

Evelyn nevetése egyre hangosabb lett, mígnem végül elnyomott minden más hangot.

A cella valósága visszatért, de Adam nem érzett különbséget. A börtön belül volt, a fejében, a szívében. Evelyn arca, Kate arca, az elérhetetlen vágy és a kegyetlen elutasítás örök börtönévei vártak rá. Az űrmellény szakadása nem csupán egy ruhadarab pusztulása volt, hanem a valóság és a téveszmék közötti vékony határvonal végleges elszakadása. Adam örökre fogoly maradt a saját elméjének labirintusában.