Nem leszek tanítvány

Elias Thorne sötét és lázadó világában a zene, a harag és a szabadság iránti vágy egyesül. Egy történet a társadalom peremén élőkről, akik nem hajolnak meg senki előtt, és akiknek minden akkord egy kiáltás az igazságtalanság ellen. Düh, fájdalom és elszántság formálja ezt a nyers és lebilincselő novellát – egy szókimondó, még ha nem is pontos társadalomkritika.

1. Eltévelyedés

A kisvárosban, ahol Elias felnőtt, minden a hit körül forgott. A vasárnap délelőttök a templomban teltek, ahol a gyülekezet énekelte a dicséreteket, és a tiszteletes lelkesen hirdette Isten igéjét. Elias magába szívta a tanításokat, hitt a szeretetben, a megbocsátásban és az örök élet ígéretében. A Biblia volt a legfontosabb könyv, a keresztény értékek pedig az élet iránytűi. A családja mélyen vallásos volt, és Elias is igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Imádkozott esténként, részt vett a hittanórákon és buzgón olvasta a Bibliát. Hitt abban, hogy Isten szereti őt, és gondoskodik róla.

Azonban valami megváltozott, amikor a Thorne család New Yorkba költözött. A kisváros csendjét és nyugalmát felváltotta a nagyváros zaja és nyüzsgése. A templom helyett felhőkarcolók tornyosultak az ég felé, és a barátságos szomszédok helyett idegen arcok villantak fel a tömegben. Elias elveszettnek érezte magát ebben az új világban.

A vallás továbbra is fontos szerepet játszott az életében, de valami megrepedt benne. A templomok helyett a város nyüzsgő utcái kínáltak új perspektívákat. A prédikációk helyett a metropolisz zajai harsogtak fülében, és a megszokott vallásos közösség helyett a sokszínű, eklektikus városi élet formálta gondolkodását. Elkezdett kételkedni, kérdéseket feltenni, és a válaszokat nem a Biblia lapjain, hanem a valóságban keresni.

A költözés után Elias nehezen találta a helyét. Az iskolában nem igazán barátkozott meg senkivel, és a szabadidejét leginkább otthon töltötte, könyveket olvasva és zenét hallgatva. Egy nap, miközben a városban sétált, véletlenül betévedt egy lemezboltba. A boltban furcsa, ismeretlen zene szólt, és a falakat borító posztereken vad, lázadó arcok néztek vissza rá. Ez a hely valami egészen más volt, mint amit eddig ismert. Belépett, és azonnal érezte, hogy valami megváltozik benne.

A lemezbolt neve Fekete Lyuk volt, és a Lower East Side egyik eldugott utcájában bújt meg. A bolt tulajdonosa egy idős, tetovált férfi volt, akit csak Patkánynak hívtak. Patkány ránézett Eliasra, és mintha tudta volna, hogy a fiú éppen mire vágyik, egyből a kezébe nyomott egy lemezt. – Ezt kell hallgatnod, kölyök – mondta, és Elias meglepetten vette át a korongot. A lemez a Slayer zenekar Reign in Blood című albuma volt.

Elias hazavitte a lemezt, és feltette a lejátszóra. A zene azonnal megragadta. A gyors, agresszív riffek, az őrült gitárszólók, a kegyetlen ritmusú dobolás és az énekes hörgése valami olyan új és izgalmas volt számára, amit addig soha nem tapasztalt. A Slayer zenéje egyszerre volt ijesztő és felszabadító, és Elias úgy érezte, hogy végre megtalálta a hangját.

A Fekete Lyuk hamar a második otthona lett. Elias szinte minden nap odajárt, órákat töltött a lemezek között válogatva, és Patkánnyal beszélgetve a zenéről, a világról és mindenről, ami eszébe jutott. Patkány nemcsak egy lemezbolti eladó volt, hanem egy igazi mentor. Megismertette Eliast a metal, a punk és a hardcore zene legfontosabb zenekaraival, és segített neki eligazodni a zenei undergroundban. A Fekete Lyukban Elias rátalált egy olyan közösségre, ahol elfogadták és megértették.

A lemezboltban ismerkedett meg Sarah-val és Markkal, akik hamar a legjobb barátai lettek. Sarah egy tetovált, piercinges lány volt, aki imádta a punk zenét és a társadalomkritikus filmeket. Mark egy csendes, visszahúzódó fiú volt, aki a metálzenéért és a horrorfilmekért rajongott. Mindhármukban közös volt, hogy nem érezték jól magukat a mainstream világban, és a zene és a művészet segítségével fejezték ki magukat.

Sarah és Mark megnyitották Elias előtt a zenei underground kapuit. Elvitték koncertekre, ahol vad, energikus zenekarok léptek fel, és ahol az emberek szabadon tombolhattak és kiabálhattak. Megismertették a DIY (Do It Yourself - Csináld magad) kultúrával, ami azt jelentette, hogy az ember maga készíti el a zenéjét, a ruháit és a művészetét. Elias rácsodálkozott erre a kreatív, lázadó világra, és úgy érezte, hogy végre megtalálta a helyét.

A zenehallgatás mellett Elias elkezdett gitározni is tanulni. Sarah tanította meg az alapokat, és hamarosan már ő is tudott néhány riffet eljátszani. Elias, Sarah és Mark alapítottak egy zenekart, amit Mizantróp -nak neveztek el. A zenéjük a metal, a punk és a hardcore keveréke volt, és a szövegeik a társadalom kritikájáról, a vallás elutasításáról és az egyén szabadságáról szóltak. A Mizantróp hamar népszerű lett a helyi underground körökben, és rendszeresen felléptek a Fekete Lyukban és más klubokban.

Elias élete gyökeresen megváltozott, amióta New Yorkba költözött. A vallásos kisfiúból egy lázadó, kiábrándult fiatalember lett, aki a zene és a művészet segítségével fejezte ki magát. A Fekete Lyuk és a barátai segítségével Elias megtalálta a helyét a világban, és megtanulta, hogy nem kell megfelelnie senkinek, csak önmagának. Az új életében azonban új kihívásokkal és nehézségekkel kellett szembenéznie. A családja nem értette meg a változást, és a régi barátai elfordultak tőle. Elias azonban nem adta fel. Tudta, hogy a saját útját kell járnia, még akkor is, ha az nehéz és magányos. És tudta, hogy a zene és a barátai mindig mellette lesznek, és segítenek neki átvészelni a nehéz időket. Az underground zene lett a menedéke, a lázadásának a kifejeződése, és a reménye egy jobb világ felé.

Elias családja nem értette a fiukban végbemenő változást. A vallásos kisvárosból hozott értékekkel szemben a metálzene, a tetoválások és a lázadó ideológia teljesen idegen volt számukra. Szülei aggódva nézték, ahogy Elias egyre távolabb kerül tőlük, és egy olyan világba merül, amelyet ők soha nem érthetnek meg. Az imák helyett a hörgés, a templom helyett a zajos koncertek vették át a szerepet, és a fiuk egyre kevésbé hasonlított arra a gyermekre, akit ők ismertek. A csendes vacsorák vitákkal teltek, és a szülők kétségbeesetten próbálták visszaterelni Eliast a "helyes útra", de a fiú egyre csak távolabb sodródott tőlük, egy olyan ösvényen járva, amelyet a zene, a lázadás és a saját igazsága világított meg. A családjuk darabokra hullott, miközben Elias a saját útját kereste a nagyváros sötét utcáin.

2. Meghasonlás

Egy szürke, esős vasárnap reggel Elias családja a szokásos módon ült az étkezőasztalnál, a frissen sült kenyér és a kávé illata terjengett a levegőben. Az asztalnál mindenki csendben falatozott, az egyedüli hang a kanál és a tányérok találkozása volt. A családi hagyomány szerint ilyenkor mindig imádkoztak, mielőtt nekiálltak az étkezésnek. Elias apja, egy szigorú, vallásos ember, felállt, és felemelte a kezét, jelezve, hogy imádkozni fognak.

– Kérjük, Uram, áldd meg ezt az ételt, és segíts nekünk, hogy mindig a Te utadon járjunk – mondta apja a megszokott szavakat. Elias azonban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Miközben hallgatta apja imáját, eszébe jutottak azok a napok, amikor őszintén hitt abban, hogy Isten szeretete mindent áthat. De most már másképp látta a világot.

Amikor az ima véget ért, Elias megszólalt. – Apa, miért imádkozunk mindig ugyanazért? Miért kérjük Isten áldását egy olyan világra, aminek annyi hibája van? – A kérdései sötét fellegekként lebegtek az asztal fölött.

A családja döbbenten nézett rá. Az édesanyja arca elfehéredett, míg apja szemeiben düh és csalódottság csillant meg. – Elias! Ez nem helyes! Isten útját kell követnünk! Nem kérdőjelezheted meg az Ő akaratát! – mondta határozottan, de Elias már nem tudta elfojtani magában a feszültséget.

– De mi van azzal a sok emberrel, akit bántanak? Miért nem segít Isten nekik? A templomok tele vannak képmutatással! Az emberek csak beszélnek a szeretetről, de senki sem cselekszik! – kiáltotta Elias szenvedélyesen.

A csendet csak az eső kopogása törte meg az ablaküvegen. Apja arca vörösre váltott a dühtől. – Te nem értheted! Még fiatal vagy ahhoz, hogy megkérdőjelezd a hitünket! A vallásunk ad értelmet az életünknek! – mondta keményen.

Elias érezte, hogy a szívében egyre nagyobb távolság tátong közte és a családja között. – Talán éppen ez a probléma, hogy mindannyian csak vakon követitek azt, amit mondanak nektek! – válaszolta. Az ebédlőasztal a csatatérré változott. Elias nem tudta tovább elfojtani a gondolatait, és egyre hevesebben támadta a vallást és a családja hitét.

– Hogy hihettek egy olyan Istenben, aki megengedi a szenvedést? Nézzétek a világot! Háborúk, éhezés, betegségek... Ha Isten mindenható és jóságos, miért nem avatkozik be? – kérdezte felháborodottan.

Apja próbált higgadt maradni, de látszott rajta, hogy nehezen viseli a fiú szavait. – Elias, a szenvedés része az életnek. Isten próbára tesz minket, hogy erősebbé váljunk.

– Próbára tesz? Miért kellene egy jóságos Istennek próbára tennie bárkit is? És mi van azokkal, akik nem élik túl a próbát? Ők nem érdemlik meg a szeretetet?" – vágott vissza Elias.

Ekkor az édesanyja szólalt meg, a hangja remegni kezdett. – Elias, kérlek, ne beszélj így! Megbántod az apádat és engem is. A vallásunk a mindenünk!

– De miért? Miért kellene vakon hinnünk valamiben, amit nem tudunk bizonyítani? A tudomány megmagyarázza a világot, nem a vallás! A vallás csak egy babona, ami elnyomja az embereket! – vágott vissza Elias.

Apja felpattant az asztaltól, a szeme vörösen izzott a dühtől. – Ezt nem tűröm tovább! Elhagyod a házamat, ha nem tudsz tisztelettel beszélni a hitünkről!

Elias felállt, és hidegen nézett az apjára. – Akkor elmegyek. Nem akarok olyan helyen élni, ahol a képmutatás és a vakhit uralkodik. Az erkölcsös élethez nincs szükség vallásra. Nem hallottam még olyan istentelen családról, ahonnan az apa csak úgy elkergette a fiát, de vallásost most eggyel többet.

Ezzel Elias kiviharzott a házból, és maga mögött hagyta a vallásos családot, akik soha nem értették meg őt. Most már teljesen egyedül volt, de tudta, hogy a saját útját kell járnia, még akkor is, ha az nehéz és magányos.

---

3. Én, a drogossimogató

Ó, öregem, ez egy nagy átverés volt. Szóval, én, Elias, akinek épp kitették a szűrét a családi fészekből – tudod, a nagy vallásos ügy miatt, amit nem igazán akarok részletezni, mert még mindig kicsit hányingerem van tőle –, szóval beköltöztem Markhoz. Mark egy nagyszerű fickó, tényleg, még ha kicsit furcsa is a horrorfilm-mániájával, de kit érdekel, igaz? Legalább nem prédikál nekem Istenről és a bűnről. Mark, egy igazi jóbarát.

A lényeg az, hogy Mark lakása egy igazi lyuk volt. Tudod, mint azok a tipikus New York-i lakások, amik olyan kicsik, hogy azt hiszed, egy cipősdobozban élsz. De nem panaszkodtam, érted? Örülni kell annak, amid van. Legalább volt egy tető a fejem felett, és nem kellett az utcán aludnom. Ráadásul, Mark remek szomszéd volt, nem szólt semmit.

Ami nem volt valami remek, az az, hogy Marknak volt egy kis problémája. Nem, nem az a fajta probléma, hogy elfelejti lehúzni a vécét vagy ilyesmi. Hanem igazi probléma. Tudod, az a fajta, ami tönkreteszi az életedet. A drogokról beszélek, haver. Egészen pontosan, a hernyóról.

Eleinte nem vettem észre. Tudod, Mark mindig is kicsit furcsa volt, mindig későn feküdt, és reggel nehezen kelt fel. De aztán elkezdtem észrevenni a jeleket. A tűket, a kanalat, a kis zacskókat tele fehér porral. És akkor rájöttem. Mark heroinfüggő volt. Megpróbáltam segíteni neki, tudod? Próbáltam vele beszélni, rávenni, hogy menjen el egy terápiára, vagy bármi. De nem hallgatott rám. Azt mondta, hogy minden rendben van, hogy ő irányítja a helyzetet, és hogy bármikor abba tudja hagyni. De tudtam, hogy ez nem igaz.

És akkor elkezdtek rosszra fordulni a dolgok. Mark elvesztette az állását, mert állandóan késett, vagy épp be sem ment dolgozni. Amúgy is utált targoncázni. Nem tudta fizetni a lakbért, szóval elkeztük nagy ívben elkerülni a főbérlőt. És ez volt a pont, amikor én is tudtam, hogy elszúrtam. Mark teljesen összeomlott. Egész nap csak ült a kanapén, bámulva maga elé, és nem szólt egy szót sem. És én ott voltam, próbáltam segíteni neki, de nem tudtam mit csinálni. Úgy éreztem, mintha fuldokolnék. Ez nem az a fajta "megmentő" szerep volt, amiről álmodoztam. Egyszerűen nem tudtam rajta segíteni, és a saját sorsom is kezdtem elveszíteni.

Próbáltam elmagyarázni a szüleimnek, hogy mi folyik itt, de ők csak a fejüket csóválták, és azt mondták, hogy megérdemlem, mert elhagytam őket és az Istenüket. Szóval, az ő szemükben ez valami karmikus büntetés volt. Köszi, anyu és apu. Mindig számíthatok rátok, hogy még jobban érezzem magam.

Próbáltam segítséget kérni a társadalomtól. Tudod, azoktól a nagyszerű emberektől, akik azt mondják, hogy törődnek a függőkkel és a hajléktalanokkal. De kiderült, hogy ez is egy nagy átverés. Senki sem akart segíteni Marknak. Azt mondták, hogy ő tehet róla, és hogy nem érdemli meg a segítséget. Szóval, ahelyett, hogy bárki tényleg segített volna, egyszerűen csak elítélték. Ez nagyszerű, nem?

És akkor rájöttem valamire. A világ egy igazságtalan és kegyetlen hely. Nem érdekli az, hogy ki vagy, vagy mit tettél. Csak az érdekli, hogy mennyi pénzed van, és hogy mennyire vagy sikeres. Ha nem vagy gazdag és sikeres, akkor senki sem törődik veled. Ez a társadalom egy nagy hazugság. Mindenki azt mondja, hogy törődik a másikkal, de valójában senkit sem érdekelsz. Ez egy átverés, mondom én.

Szóval itt vagyok én, Elias, egy otthontalan srác, aki egy heroinfüggő barátjával él együtt egy kis lyukban, és rájöttem, hogy a világ egy nagy átverés. Nem tudom, mit fogok csinálni ezután. De egy dolgot tudok. Soha nem fogok hinni senkinek. Soha nem fogok bízni senkiben. És soha nem fogok törődni senkivel. Mert ha törődöm valakivel, az csak fájdalmat okoz. És én már nem akarok több fájdalmat. Elég volt.

Egyre jobban utálom az egész világot, és mindenkit, aki benne él. Nem tudom, van-e kiút ebből a helyzetből, de azt hiszem, nem is érdekel. Talán a legjobb lenne, ha az egész világ felrobbanna. Talán akkor végre béke lenne. Persze, tudom, hogy ez egy kicsit drasztikus, de komolyan mondom. Utálom ezt a helyet. Utálok mindenkit. Talán Isten is utál minket. Ki tudja? Talán ezért van ez az egész.

---

4. A gyilkos drog

Elias élete egy rohadt káoszgödörbe csúszott, és hiába kapaszkodott, a perem csak omlott alatta. Amikor végre melót kapott a Fekete Lyuk lemezboltban, azt hitte, talán van egy kibaszott szikra, ami kivezeti ebből a szarból. A poros polcok között matatva megint rátalált a zenére – a gitár újra életre kelt a keze alatt, mint egy régi haver, aki nem felejtette el a nevét. De ez a kis menedék sem tudta elfeledtetni, hogy Mark, az egykori legjobb barátja, napról napra mélyebbre süllyed a saját poklában.

Mark már nem az a srác volt, aki régen együtt üvöltötte a refréneket Eliasszal. Most csak egy élőhalott roncs, akit a drogok szétrágtak és kiköptek. Ült a kanapén, mint egy rohadt zombi, órákon át bámulta a repedt falat, miközben a tűk és a por lassan szétmarták az agyát. Elias próbálta kirángatni ebből a gödörből, ordított vele, könyörgött neki, de Mark csak röhögött rajta, mintha a józan ész egy ostoba vicc lenne. Csak el akarta felejteni ezt az egész mocskos világot – és Elias lassan rájött, hogy ő sem elég ahhoz, hogy visszahúzza.

Egy péntek este Elias hazaért a boltból, a zsebében néhány új riff ötlettel, amit a kassza mögött firkált fel. Fáradt volt, de a tűz még égett benne. – Figyelj, Mark, ma egy csávó behozott egy ritka Sex Pistols bakelitet, hallanod kéne! – kezdte lelkesen, de Mark nem is nézett rá. Ott görnyedt az asztal fölött, a tűk között matatva, mint egy nyomorult patkány, ami a következő adagját keresi.

Elias szíve olyan erővel szorult össze, hogy majd’ szétrepesztette a bordáit. – Mark, te rohadék, nézz rám! Próbálj meg egy kibaszott napig tiszta maradni! Nem akarom, hogy megdögölj! – üvöltötte, a hangja remegett a tehetetlenségtől és a dühtől.

Mark csak legyintett, az unott vigyorával, ami már nem is emberi volt. – Nyugi, Elias. Csak lazítok egy kicsit. Mi a franc bajod van? – motyogta, mintha a világ legnagyobb filozófusa lenne.

Elias ökölbe szorította a kezét, hogy ne üsse szét azt a kiégett arcot. Lazítasz? Te rohadt idióta, te már nem is élsz! – akarta ordítani, de a szavak a torkán akadtak. A következő napokban Mark még jobban eltávolodott – már ki se mozdult, csak bámulta a semmit, mint egy élő szobor, amit a heroin faragott ki. Elias minden este hazajött a lemezboltból, és ostoba módon remélte, hogy Mark egyszer csak feláll, és újra a régi haverja lesz. De a remény egy hazug kurva volt, és ezt ő is tudta.

Aztán egy este minden összeomlott. Elias belépett a lakásba, az ajtó tárva-nyitva, a csend pedig olyan sűrű, hogy fojtogatta. – Mark! – ordította, de a név visszhang nélkül halt el. Az asztalon Mark telefonja hevert, körülötte üres zacskók és tűk, mint egy mocskos oltár a pusztulásnak. Elias szíve őrült tempóban vert, a vér zúgott a fülében.

– Mark, te szemét, hol vagy?! – üvöltötte, miközben végigrohant a lakáson. A fürdőszobában találta meg – Mark a földön hevert, sápadt arccal, hidegen, mint egy kidobott rongybaba. Elias lerogyott mellé, megrázta, ordított rá: – Kelj fel, te rohadék! Ne merj itt hagyni! – De Mark nem mozdult. Elias keze reszketett, ahogy felhívta a mentőket, a hangja elcsuklott: – Siessenek, a barátom… túladagolta… siessenek, kérem!

A várakozás egy örökkévaló rohadt rémálom volt. Elias a falat ütötte, a könnyei égették az arcát. – Miért nem figyeltem rád jobban, te ostoba barom? Miért nem tudtalak megmenteni? – sziszegte magának, a világra, az égbe, mindenkire, aki ezt hagyta megtörténni. A mentők túl későn értek oda. Mark meghalt – egy nyamvadt tű végzett vele, és Elias csak nézte, ahogy a barátját egy kibaszott zsákba csomagolják.

A temetés napján Elias úgy állt a koporsó mellett, mint egy élőhalott. Nézte a gyászoló arcokat – mind szomorúan bólogattak, dünnyögtek valami ostoba „sajnálom”-ot, de egyikük sem értette meg, hogy egy darabot belőle is eltemettek. – Sajnáljátok? Ti rohadt képmutatók, hol voltatok, amikor kellett volna?! – ordította volna, de a szavak bent maradtak, fortyogtak a mellkasában, mint a sav.

Dühös volt Markra, amiért nem hallgatott rá. Dühös volt magára, amiért tehetetlen volt. De legjobban a világra haragudott – erre a mocskos, hazug szemétdombra, ami elfordítja a fejét, ha valaki segítségért üvölt. – Ez az egész egy átbaszás! – mordult fel a temetőben, a sírok között állva. – Segítünk egymáson, mi? Hát akkor hol voltatok, ti rohadékok, amikor Marknak szüksége volt rátok? Ítélkeztek, sunnyogtok, és most itt siránkoztok!

A temetés után hazafelé botorkált, a vállán egy tonnányi teherrel. Tudta, hogy mostantól máshogy kell élnie – nem hagyhatja, hogy ez a kegyetlen világ tovább rángassa. De hogyan? A válaszok sötét ködbe burkolóztak, és Elias csak ment előre, a dühével és a fájdalmával, mint egyetlen társaival. Ha talpra akar állni, egyedül kell kiharcolnia – még ha bele is szakad ebbe az igazságtalan, rohadt életbe.

5. A világ egy kibaszott színpad

Elias a temetés után nem bírt visszamenni Mark lakásába. Az a szűk, dohos lyuk, ahol a heroin keserű szaga még mindig a falakba kapaszkodott, mint valami rohadt átok, nem volt többé otthonos számára. A linóleumon szétfolyt mocskos emlékek, az üres zacskók, a tűk mind ott hevertek, mint valami kegyetlen memento mori, és Elias tudta, ha visszamegy, az a hely elevenen felfalja. A Fekete Lyuk lemezbolt maradt az egyetlen menedéke, az a koszos kis zug a Lower East Side szívében, ahol a neonfények vibráltak, a falakról punk és metal poszterek ordítottak, és a hangszórók recsegve bömbölték a metált. Ott állt a pult mögött, a poros bakelitek között, és minden riffben, minden üvöltésben ott érezte a saját fortyogó gyűlöletét, ami lassan szétfeszítette a bordáit.

Patkány, a bolt tulaja, egy öreg, tetovált fószer volt, akinek az arca olyan ráncos, mint egy kiszáradt sivatag, de a szemeiben még ott parázslott valami lázadó tűz. Nem kérdezett semmit Eliastól, csak biccentett, amikor a srác beállt dolgozni. Nem érdekelte, hogy Elias szemei vörösek a ki nem sírt könnyektől, vagy hogy a keze néha reszketett, amikor a lemezeket pakolta. Patkány tudta, hogy a zene az, ami életben tartja a kölyköt, és ez neki elég volt. Egy délután, miközben Elias egy rakás Discharge kazettát rendezett a polcon, a Slayer God Hates Us All albuma dübörgött a háttérben, és a sorok szinte beleégtek a fejébe: „Pessimist, terrorist targeting the next mark / Global chaos feeding on hysteria”. Felnézett Patkányra, aki egy cigit szívott a pult mögött, a füst lustán kígyózott a levegőben.

– Isten utál minket, mi? – mordult fel Elias, hangja rekedt, mint egy rozsdás láncfűrész. Patkány elvigyorodott, sárga fogai megvillantak a félhomályban.

– Ha van is isten, kölyök, tutira egy kibaszott szadista, aki popcornnal a kezében nézi, ahogy szétbasz minket a világ – felelte, aztán nagyot szippantott a cigiből, és a füstöt az ég felé fújta, mintha ezzel is köpne egyet az univerzum arcába.

Elias bólintott, és egy pillanatra elmosolyodott – az első igazi vigyor hetek óta. Patkány szavaiban ott volt az az igazság, amit ő is érzett: a világ egy mocskos színpad, egy rohadt cirkusz, ahol mindenki játssza a szerepét. A papok az ostoba prédikációikkal, a politikusok a hazugságaikkal, a szomszédok a képmutató mosolyaikkal – mind csak statiszták egy szar darabban, amit valaki fent, egy kibaszott nagy rendezői székben röhögve dirigál. Elias nem akart többé részese lenni ennek a bohóckodásnak. Nem akart tapsolni, nem akart meghajolni, és főleg nem akart csendben maradni.

A Mizantróp zenekar próbái újra elkezdődtek Sarah-val, de Mark nélkül minden más lett. A dobok hiánya olyan űrt hagyott a hangzásban, mint egy kráter, és Elias gitárja most már nem csak dühös volt, hanem kegyetlen, szinte embergyűlölő. Sarah próbálta tartani benne a lelket, de Elias már nem az a srác volt, aki egykor a Fekete Lyukban röhögve válogatta a lemezeket. A szövegei sötétebbé váltak, a riffjei élesebbé, mint egy borotva, ami a világ torkát metszi fel. Egy új számot írt, „Isten rohadt tanítványa” címmel, és a sorok szinte maguktól ömlöttek ki belőle, mint a vér egy szétvert arcból:

„Nincs kereszt, amit cipelnék, nincs hit, ami hajtana / Ez a világ egy szemétdomb, és én a lángja vagyok / Gyűlölöm a hazugságot, a szent ostobaságot / Nézz rám, te rohadék, én vagyok a káosz fia!”

A helyi klubban, egy koszos pincében léptek fel először egy beugró dobossal. A hely bűzlött az izzadtságtól, a sörtől és a cigifüsttől, a falakról hámlott a festék, a padló ragadt a kiömlött piától. A közönség egy rakás punk és metálos arc volt – szakadt bőrdzsekik, szegecses övek, tetovált karok és vad tekintetek. Amikor Elias a színpadra lépett, a gitárja nyakát szorítva, mint valami fegyvert, a tömeg már tombolt, pedig még egy hangot sem játszott. A mikrofonba üvöltött, a hangja nyers és reszelős, mint egy húst szelő rozsdás penge:
– Ez nektek szól, ti rohadt képmutatók! Nézzetek a tükörbe, és köpjétek szembe magatokat! Ez nem a ti ostoba kis világotok, ez az enyém, és szétbaszom az egészet!

A Mizantróp zenéje olyan erővel robbant ki a hangfalakból, hogy a falak is beleremegtek. Elias gitárja visított, Sarah basszusa mélyen döngött, mint egy harci dob, és a közönség őrjöngött – söröspoharak repültek, testek csapódtak egymásnak a mosh pitben, és az egész hely olyan volt, mint egy rohadt csatatér. Elias minden egyes sort úgy üvöltött, mintha az utolsó lélegzetét adná bele, és a tömeg visszakiabált, mintha megértették volna. De Elias tudta, hogy a legtöbben nem az üzenetre figyelnek, hanem csak a káoszra gerjednek, a zajra, a dühre. Mindegy. Neki nem kellett, hogy megértsék – elég volt, ha hallják, ha érzik, hogy itt van valaki, aki nem hajlandó behúzni a nyakát és csendben rohadni ebben a szar világban.

A koncert után a backstage-ben – ami csak egy koszos kis lyuk volt a klub mögött, tele sörösüvegekkel és cigicsikkekkel – Elias lezuhant egy szakadt kanapéra, a haja csuromvizes az izzadtságtól, a pólója átázva tapadt a mellkasára. Sarah mellé ült, egy sörrel a kezében, és csak nézte őt egy darabig, mielőtt megszólalt volna.

– Elias, te beteg vagy – mondta, de a hangjában nem volt harag, inkább valami furcsa csodálat. – Azok ott kint majd’ szétverték a helyet miattad.

Elias elvigyorodott, de a szemei hidegek maradtak. – Nem miattam, Sarah. A dühük miatt. Én csak a szikra vagyok, ami begyújtja a tüzet.

Sarah megrázta a fejét, és belekortyolt a sörbe. – Lehet, de vigyázz, nehogy te magad is elégj benne.

Elias nem válaszolt, csak bámulta a plafont, ahol a penész lassan terjedt, mint a világ rohadása. Tudta, hogy igaza van, de nem érdekelte. Ha égnie kell, hát égjen – legalább valami nyomot hagy ebben a mocskos színjátékban, amit életnek hívnak. A világ egy rohadt színpad, és ő nem hajlandó csendben lelépni a deszkákról. Ha kell, felgyújtja az egészet, és röhögve nézi, ahogy porig ég.

6. A blog, ami felrobbant

Egy éjszaka, a koncert után Elias egyedül maradt a Fekete Lyuk hátsó szobájában. A klub zaja még a fülében lüktetett, a sör íze a szájában kesernyés nyomot hagyott, és a keze még mindig remegett a gitár húrjainak emlékétől. A bolt csendje szinte fájt a fülének a káosz után, de most kellett a csend – kellett valami, amibe beleöntheti a fejében fortyogó szart. Patkány már hazament, a neon OPEN felirat villogása az egyetlen társasága volt a sötétben. Leült egy rozzant székre, maga elé húzta a laptopját – egy régi, recsegő gépet, amit még Sarah-tól kunyerált –, és a képernyő halvány fényében bámulta a semmit. Aztán elkezdett gépelni.

Nem gondolkodott, nem tervezett – a szavak csak úgy ömlöttek ki belőle, mint a vér egy friss sebből. Először a címet ütötte be: „Isten halott, és mi öltük meg”. Már ez elég volt ahhoz, hogy egy rohadt bombát dobjon a világ arcába, de nem állt meg itt. Belepakolta az összes dühét, az összes undorát, amit a vallás ostoba hazugságai, a társadalom képmutatása és Mark halála miatt érzett. Nem finomkodott, nem érdekelte, ki mit gondol – ez az ő igazsága volt, nyersen, véresen, szétbaszva:

„Nézzetek körül, ti ostoba birkák! Háborúk, nyomor, drogos hullák az utcán – hol van a ti istenetek? Ha létezik, egy rohadt pszichopata, aki röhög rajtunk, miközben ég a világ. A papok azt mondják, imádkozzatok, és minden rendben lesz – hazugság! A politikusok azt mondják, dolgozzatok, és boldogok lesztek – hazugság! Az egész egy rohadt átverés, és ti mind vakon tapsoltok neki. Mark cimborám meghalt, mert senki sem törődött vele, és ti most is csak a saját ostoba kis életetekkel vagytok elfoglalva. Én nem játszom tovább ezt a játékot. Utálom ezt a helyet, és utállak titeket is.”

Amikor befejezte, a keze reszketett, de nem a fáradtságtól – a düh még mindig ott lüktetett az ereiben, mint egy rohadt motor, ami nem áll le. Rákattintott a Közzététel gombra, és a poszt kikerült egy névtelen blogra, amit még régen csinált a Mizantróp miatt. Aztán ledőlt a kanapéra, és elaludt, a laptop még mindig világított mellette, mint egy tétova jelzőfény a sötétben.

Másnap reggel a telefonja zümmögése ébresztette. Sarah üzenete villogott a képernyőn: „Elias, te őrült, mit csináltál?!” Felült, a feje lüktetett a sörtől és a kialvatlanságtól, és rákattintott a blogra. A poszt vírusként terjedt – több ezer megosztás, kommentek százai özönlöttek alatta, és a Twitteren már külön hashtag született: #GodIsDeadElias. Volt, aki nagybetűkkel üvöltött, hogy Elias egy istenkáromló szemét, aki a pokolra jut, mások meg ünnepelték, hogy végre valaki kimondta az igazat. Egy csávó mémbe rakta a szövegét, egy Slayer-logóval és egy égő kereszttel – Elias elvigyorodott, amikor meglátta.

Délre egy online punk magazin, a Rebel Noise interjút kért tőle. Elias először nem akart belemenni – minek magyarázkodjon egy rakás ostoba újságírónak? –, de Sarah rábeszélte. – Ez a te pillanatod, Elias. Használd ki! – mondta, és Elias végül beadta a derekát. Este a Zoom-hívásban ült, egy szakadt Slayer pólóban, a haja kócosan lógott a szemébe, és a kamera előtt egy sörrel a kezében lazán hátradőlt. Az újságíró, egy piercinges csaj, aki láthatóan imádta a punkot, vigyorogva kezdte:

– Szóval, Elias Thorne, te vagy az, aki felrobbantotta az internetet ezzel az istenellenes kiáltvánnyal. Mit akartál elérni vele?

Elias kortyolt a sörből, aztán a kamerába nézett, a szemei hidegen villantak.

– Nem akartam elérni semmit. Csak kiadtam magamból a szart, amit látok. A világ egy szeméttelep, és én nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A vallás egy ostoba mese, a társadalom egy rohadt hazugság, és aki ezt nem látja, az vak vagy ostoba. Ha ez nektek istenkáromlás, hát legyen. Én nem vagyok senki tanítványa, főleg nem egy rohadt mesefiguráé, aki állítólag az égből néz minket.

A csaj felnevetett, láthatóan élvezte a választ. – És mit szólsz ahhoz, hogy az emberek vagy imádnak, vagy gyűlölnek ezért?

Elias vállat vont. – Mindegy. Aki imád, az sem ért meg igazán. Aki gyűlöl, az meg csak bizonyítja, amit mondtam – képmutató rohadékok, akik félnek szembenézni a valósággal.

Az interjú másnap kikerült, és a káosz tovább nőtt. Az inboxa tele lett üzenetekkel – fenyegetésekkel, hogy megdöglik, és dicséretekkel, hogy ő a generáció hangja. Egy vallásos csoport petíciót indított ellene, hogy tiltsák be a blogját, de Elias csak röhögött rajta. – Legalább felkavartam ezt a posványt – mondta Sarah-nak, aki a kanapén ült mellette, és aggódva nézte, ahogy a barátja egyre mélyebbre süllyed a saját háborújában.

– Elias, ez már nem csak rólad szól. Ez egy mozgalom lett – mondta Sarah, de Elias csak legyintett.

– Mozgalom? Ugyan. Csak egy rakás dühös ember, akiknek nincs jobb dolguk, mint kommenteket írni. Én nem vagyok senki vezetője. Csak egy srác, aki utál mindent.

De a szíve mélyén tudta, hogy valami megváltozott. A poszt nem csak egy dühkitörés volt – egy fegyver lett, amit a világ arcába lőtt. És bár nem érdekelte, ki áll mellé, érezte, hogy ez még csak a kezdet. A világ egy kibaszott színpad, és ő most már a reflektorfényben állt – nem hajlandó csendben lelépni, inkább felgyújtja az egész szart, és röhögve nézi, ahogy ég.

7. A bukás széle

Elias élete egy rohadt hullámvasútra hasonlított, ami már rég kisiklott, és most csak zuhant a szakadék felé, de ő még mindig a középső ujját mutatta az égnek. A blogposzt és az interjú után a neve olyan lett, mint egy kibaszott Molotov-koktél – ahol felbukkant, ott lángra lobbant valami, legyen az düh, rajongás vagy egyszerűen csak ostoba kíváncsiság. A Fekete Lyuk lemezbolt, az egyetlen hely, ahol még otthon érezte magát, kezdett megfulladni a káoszban, amit ő maga szabadított el. Patkány, a tulaj, eleinte csak röhögött a felhajtáson – tetszett neki, hogy az ő kis koszos birodalma egyszerre lett a lázadók zarándokhelye és a vallásos őrültek céltáblája. De aztán a szar túl magasra csapott, és Patkánynak is elege lett.

Az első jelek még csak apróságok voltak. Egy reggel, amikor Elias megérkezett a boltba, egy graffitit talált az ajtón: „Isten megbüntet”, vörös festékkel felmázolva, mint valami ostoba horrorfilm kelléke. Elvigyorodott, és egy alkoholos filccel aláírta: „Csak próbálja meg a rohadék”. Aztán jöttek a tüntetők – egy rakás szentfazék, akik transzparensekkel vonultak fel a Fekete Lyuk előtt, és olyan hangosan üvöltötték a bibliaversek ostoba sorait, hogy még a metál dübörgése sem tudta elnyomni őket. „Isten megbünteti a bűnösöket!” – ordították, és Elias csak állt a pult mögött, a fejét csóválva, miközben egy Ramones-lemezt pakolt a polcra. – Ostoba birkák – mormogta magának, de a gyomra mélyén érezte, hogy ez nem fog ennyiben maradni.

Egy délután aztán megtörtént a baj. Elias éppen a boltban volt, egy rakás új punk bakelitet nézett át egy vásárlóval, amikor egy tégla berepült a kirakaton át. A hang olyan volt, mint egy rohadt ágyúlövés – az üveg szilánkokra robbant, a tégla a padlón csattant, és egy cetli volt rá ragasztva: „Megfizetsz, sátán fattya”. A tüntetők üvöltöttek odakint, mint egy csapat megveszett kutya, és Elias már mozdult volna, hogy kirohanjon és szétverje az első arcot, amit elér, de Patkány elkapta a karját.

– Nyugi, kölyök. Nem éri meg – mondta az öreg, a hangja szigorú, de a szemeiben ott volt valami fáradt szomorúság. Elias kirántotta magát, és a szétvert kirakat felé bámult. – Ezek a rohadékok nem állnak le, Patkány. És én sem – sziszegte, a keze ökölbe szorult, a körmei belevájtak a tenyerébe.

Patkány a fejét csóválta, és kihúzta magát. Egy pillanatig csend volt, csak a tüntetők zaja szűrődött be a törött üvegen át. Aztán az öreg megszólalt, a hangja halk, de végleges:

– Nézd, Elias, szeretlek, mint a fiamat. Te vagy a legdühösebb rohadék, akit valaha láttam, és ez tetszik nekem. De ez már sok. Nem bírom ezt a cirkuszt. A bolt az életem, és te most szétbaszod. Ki vagy rúgva.

Elias megdermedt. A szavak úgy csaptak le rá, mint egy rohadt bunkósbot, és egy pillanatra azt hitte, félreértett valamit. – Mi van? – kérdezte, a hangja rekedt és hitetlenkedő. Patkány nem nézett rá, csak a cigijét taposta el a padlón.

– Hallottad. Pakolj össze, és menj. Nem akarom, hogy miattad zárjak be.

Elias szája kiszáradt, a mellkasában valami szétrobbant – düh, fájdalom, árulás, mind egyszerre. – Te is, Patkány? Te is csak egy ostoba gyáva vagy, mint a többiek? – köpte a szavakat, de az öreg nem felelt, csak a fejét rázta, és bement a hátsó szobába. Elias ott állt a szétvert bolt közepén, a Slayer még mindig szólt a hangfalakból – „I never said I wanted to be God’s disciple” –, és érezte, hogy a világ újra kinyitotta a száját, hogy lenyelje.

Fogta a cuccát – egy szakadt hátizsákot, benne pár pólóval, a gitárjával és egy üveg whiskey-vel –, és kilépett a boltból. A tüntetők még ott voltak, és amikor meglátták, a zajuk felerősödött, mint egy rohadt légiriadó. Egy kövér, vörös arcú fickó az arcába köpött, a nyál forrón csorgott le Elias állán. A keze ökölbe szorult, a vér zúgott a fülében, és már lendült volna, hogy szétverje azt az ostoba pofát, de Sarah hirtelen ott termett mellette, és elrángatta.

– Nem éri meg, Elias! Hagyd őket! – kiáltotta, a hangja éles és sürgető. Elias lihegett, a szemei villámokat szórtak, de végül hagyta, hogy Sarah elhúzza a tömegből. A tüntetők üvöltése még sokáig visszhangzott a fejében, mint egy átkozott harang, ami a bukását zúgja.

Sarah-val béreltek egy koszos kis lakást a város szélén, egy olyan helyen, ahol a falak penészesek voltak, a padló recsegett, és a szomszédok éjjelente üvöltöztek egymással. Elias ott próbált talpon maradni, de a magány lassan rágta a lelkét, mint egy rohadt féreg. A Mizantróp koncertek még tartották benne az életet – a színpadon állva, a gitárjával a kezében, az üvöltő tömeg előtt még mindig érezte, hogy van miért harcolnia. De a színpadon kívül minden szürke lett, mint egy rohadt köd, ami elnyeli a világot. A whiskey lett a legjobb barátja, az üveg mindig ott volt az ágya mellett, és minden kortyban ott fortyogott a dühe, amit nem tudott máshogy kiadni.

Egy éjszaka, amikor a pia és a düh már túl sok lett, Elias kirángatta magát a lakásból. A város sötét utcáin botorkált, a neonfények vibráltak a szeme előtt, a hideg szél a pólóján át mart a bőrébe. Egy elhagyott raktárépülethez ért, a rozsdás lépcsőkön felmászott a tetejére, és ott állt a szélén, a semmibe bámulva. A keze reszketett, a whiskey szaga még ott lengte körül, és hirtelen kitört belőle egy üvöltés, ami olyan nyers volt, hogy a torka majd’ szétszakadt:
– Utállak titeket! Mindannyiótokat! Ha van isten, csapjon belém most, de nem meri, mert ő is egy rohadt gyáva! Ez az egész egy ostoba hazugság, és én nem játszom tovább!

A villám nem jött. Csak az eső kezdett zuhogni, hidegen és kegyetlenül, és Elias ott állt, csuromvizesen, a haja az arcába tapadt, a pólója átázva csüngött rajta. De vigyorgott – egy őrült, keserű vigyorral, ami szinte fájt az arcán. A társadalom számkivetettje lett, egy rohadt senki, akit a világ megköpött és eldobott. És neki ez így volt jó. Nem érdekelte, mit gondolnak róla, nem érdekelte, hogy nincs hová mennie – a dühe és a gitárja elég volt ahhoz, hogy továbbmenjen. Ha a világ egy színpad, ő nem hajlandó csendben lelépni – inkább felgyújtja az egészet, és röhögve nézi, ahogy porig ég.

A raktár tetején állva, az esőben, Elias valami furcsa békét érzett. Nem boldogságot, nem megváltást – csak egy nyers, kegyetlen szabadságot, amit senki nem vehet el tőle. Tudta, hogy nincs visszaút. A Fekete Lyuk elveszett, a régi élete porrá égett, és a családja, a barátai, a társadalom mind ellene fordultak. De nem érdekelte. Egyedül állt, a saját szabályai szerint, és ez többet ért, mint bármi, amit a világ kínálhatott. A bukás szélén táncolt, de nem zuhant le – még nem. És ha le is zuhan, magával rántja az egész rohadt színjátékot.

8. A végső lázadás

Az apja agyvérzésének híre ezek után már nem tudta meglepni. Elias a kórházban állt az öreg ágya mellett, a steril szag émelyítette, a gépek monoton pittyegése pedig olyan volt, mint egy baljós metronóm, ami az élet végét számolja. Az apja ott feküdt, csövekkel teleszúrva, a bőre sápadt és ráncos, mint egy elhagyott papírzacskó. Elias anyja mellette zokogott, a kezét tördelte, és ostoba imákat mormolt, amiknek már semmi értelme nem volt. Elias csak nézte őket, a szemei hidegek és kemények, mint két szürke kő, és a mellkasában fortyogott valami, amit nem tudott megnevezni – düh, fájdalom, vagy talán csak undor.

– Hol van most az istened, apa? – kérdezte halkan, de a szavak élesebbek voltak, mint egy penge, és szinte szétvágták a szoba csendjét. Az anyja felkapta a fejét, az arca vörös volt a könnyektől és a döbbenettől.

– Elias, elég! Hogy merészelsz így beszélni?! Az apád haldoklik, és te… te szörnyeteg vagy! – sikította, a hangja reszketett, mint egy védtelen madár, amit sarokba szorítottak. Elias nem mozdult, csak állt ott, az apja ágya mellett, és a szeme sem rebbent.

– Imádkoztál, prédikáltál, és tessék, itt vagy, egy rohadt ágyba kötve – folytatta, a hangja most már keményebb, szinte acélos. – Ez a te jutalmad? Ez az ostoba hited vége? Nézd meg magad, apa. Nézd meg, mit tett veled a te istened.

Az anyja felpattant, és majdnem nekiugrott, de a keze megállt a levegőben, mintha nem merne hozzányúlni. – Elias, hagyd abba! Te nem érted, mi a hit! Te sosem értetted! – kiáltotta, és a könnyei újra ömleni kezdtek, mint egy kis patak, ami nem tudja, hová folyjon. Elias megrázta a fejét, és kifelé indult.

– Nem, anya. Te nem érted. Én látom a valóságot, és nem egy ostoba mesét. – A szavak hidegen csengtek, és ahogy kilépett a szobából, az apja szemei üresen bámultak utána, mint két sötét lyuk, amikben már nincs semmi értelem.

Az utcán sétálva a hideg levegő a tüdejébe mart, de Elias nem érzett semmit – sem szomorúságot, sem bűntudatot, csak egy üres, kegyetlen ürességet, amit a dühe töltött ki. Az apja haldoklott, az anyja gyűlölte, és a világ, amit valaha ismert, porrá omlott körülötte. De nem érdekelte. Egy új dal ötlete fogant meg benne, miközben a neonfények vibráltak a szeme előtt, és a léptei visszhangoztak a kihalt utcán. Mire hazaért a koszos lakásba, már a gitárja után nyúlt, és a húrokra csapott, mint egy csatába induló harcos.

A Mizantróp következő koncertje egy héttel később volt, egy még koszosabb klubban, ahol a falakról csöpögött a nedvesség, és a levegő sűrű volt a füsttől meg az izzadtságtól. Elias a színpadra lépett, a gitárja a nyakában lógott, mint egy fegyver, és a mikrofonba üvöltött, mielőtt a zene elindult volna:

– Ez nektek szól, ti rohadt hazugok! Ez az én háborúm, és nem érdekel, ki áll az utamba! – A tömeg felhördült, a kezek a levegőbe emelkedtek, és Elias elkezdte az új számot, amit az apja ágya mellett írt. A cím egyszerű volt: „Nincs kegyelem”. A riffek kegyetlenül csattantak, Sarah basszusa úgy döngött, mint egy hajóágyú, és Elias hangja szinte szétverte a hangfalakat:
„Nincs megváltás, nincs kegyelem / A világ rothadó tetem / Én vagyok a hang, a láng, a kés / Aki szétbasz minden ostoba mesét!”

A tömeg őrjöngött, a testek egymásnak csapódtak a mosh pitben, a söröspoharak repültek, és Elias érezte, hogy végre szabad. Minden ütemben, minden sorban ott volt a lázadása, a gyűlölete, a fájdalma – és most már nem csak az övé volt, hanem mindenkié, aki ott üvöltött vele. A koncert végén a gitárja még mindig visított, a keze vérzett a húrok szorításától, de nem érdekelte. Leugrott a színpadról, a tömeg közé, és hagyta, hogy a káosz magával ragadja.

A számkivetettség nem büntetés volt számára – jutalom lett. A társadalom elutasította, az istenek elfelejthették, a családja megtagadta, de Elias nem hajolt meg senki előtt. Egyedül állt, a gitárjával és a dühével, mint egyetlen társaival, és ez elég volt ahhoz, hogy továbbmenjen. A világ egy kibaszott színpad volt, és ő most már nem csak a reflektorfényben állt – ő maga lett a tűz, ami felgyújtja az egészet. A lázadása nem ért véget – ez csak a kezdet volt. Ha a világ ellene fordul, hát legyen – ő visszarúg, keményebben, mint valaha, és ha kell, az utolsó lélegzetéig harcol. Elias Thorne nem tanítvány, nem követő, nem birka – ő a káosz, a láng, az égő igazság, amit senki nem hallgathat el.