Az örök fiatalság ára

Egy hermetikusan zárt kolóniában, ahol az örök élet technológiája mindennapos, Matthew Blackwood nyugtalanító kérdésekkel szembesül. A hosszú élet ígérete mögött rejtőző titkok lassan kibontakoznak, miközben a fenntarthatóság és az etika határait feszegeti. Vajon mi az ára annak, hogy az emberiség a végtelenségig nyújtja saját létezését?

1. A szűrők csendje

A mesterséges parkban nem volt szél. Matthew Blackwood a tér közepén állt, ahol a levelek mozdulatlanul lógtak a műanyag ágakon, és a levegő szaga savas volt, mint a recirkulátorokból kiszivárgó pára. Magas, inas alakja élesen kirajzolódott a napfényt szimuláló panelek sápadt ragyogásában, a válla kissé előregörnyedt, mintha a százötven év súlya a csontjaiba ivódott volna, hiába tartotta a szérum a testét biológiailag harmincnak. Arcát vékony, szögletes vonások szabdalták, bőre sápadt volt, szinte átlátszó a mesterséges fényben, és a szemei alatt finom ráncok húzódtak, mint hajszálrepedések egy öreg falon. Fekete haja rövidre nyírva tapadt a koponyájához, néhány szürke szál villant benne, és a szemei – mély, szürkéskék tavak, amelyek túl sok évet láttak – élesen fürkészték a park mozdulatlanságát. Keze, hosszú ujjakkal és kemény, kidudorodó ízületekkel, a csuklóján viselt monitorra simult, a vékony műanyag eszköz hidegen simult a bőréhez, ahol az izzadság nedves réteget vont a sápadt bőrre. A talaj rugalmasan horpadt a talpa alatt, szintetikus rostokból szőve, hogy a föld érintését utánozza, de a léptei tompa puffanása idegenül visszhangzott a fémfalak között.

A park szélén, a fémjárdák mentén, a kolónia lakói mozogtak, árnyak a sápadt fényben: egy nő, akinek haja vékony csíkokban hullott az arcába, lassan tolta egy recirkulált vízzel teli kocsit, a kerekek csikorogtak a rozsdás sínen; egy görnyedt hátú férfi egy adatpadot bámult, ujjai reszketve görgették a képernyőt, mintha a számok jelenthetnének valamit a hosszú években; gyerekek nem voltak, soha nem voltak, mert a hosszú életet adó szérum terméketlenné tette a testet, és a park csendjét csak a felnőttek halk léptei törték meg, tompán, mint egy gépek által diktált ritmus.

Léptek csörögtek a távolban, a fémjárdán visszhangozva, élesen, mint egy kalapács ütései, és egy karbantartó drón surrant el a feje felett, fémteste olajszagot húzott maga után, rotorjai sivítva kavarták a levegőt, majd egy másik követte, lassabban, a teste rozsdafoltos, a festék lepattogzott, és a mozgása imbolygó volt, mint egy sérült rovaré, amely a plafon felé tartott, hogy a ventilátor lapátjait ellenőrizze, mielőtt újra eltűnt a falak mögött. Matthew szeme követte őket, és a gondolatai elkalandoztak: százötven év – a szérum adta, de mit ér, ha a lélek öregszik, ha a test egy ketrec, amit a gépek tartanak életben, ha a hosszú élet csak egy üres szoba, ahol a falak rozsdásodnak, és a levegő savval telik? Mi maradt az emberből, ha a napot panelek adják, a szelet ventilátorok, és az idő nem hoz mást, csak több időt, amit el kell viselni?

Magasan a plafonon, ahol a napfényt szimuláló panelek sápadt ragyogást vetettek, egy ventilátor surrogott. Halk, egyenletes zaj volt, mint egy gépi lélegzet, amely a kolónia életét tartotta fenn. A panelek fénye halványan villódzott, mintha a rendszer fáradna, és a távolban, a falak mögött, a szűrők távoli zúgása pulzált, szabálytalanul, mint egy beteg szív dobbanása. Matthew felemelte a csuklóján viselt monitort, a vékony műanyag eszköz hidegen simult a bőréhez, izzadságtól nedves csuklójához tapadt. A képernyő zölden világított, de egy pillanatra vörös villanás futott át rajta – hibaüzenet a harmadik szűrőrendszerről: „Szűrési anomália észlelve.” Aztán a jel eltűnt, a zöld fény visszatért, mintha a gépek szégyellnék a hibát. Matthew homlokát ráncolta. A levegőben nedvesség tapadt az arcára, és a savas szag élesebbé vált, csípte az orrát, mint egy távoli emlék a külvilág vegyszereiről.

Nem először látott ilyet. Tegnap is, a keleti szárnyban, egy pillanatra ugyanez a villanás jelent meg, mielőtt a rendszer újrakalibrálta magát. A hivatalos jelentések szerint minden rendben volt – Ethan Kim, a fő kutató, tegnap reggel a laborban ezt mondta, miközben ujjai egy adatlap szélét morzsolták, és a hangja sima volt, mint a recirkulált víz felszíne.

– Rutin karbantartás, Matthew. Semmi több. – De a szemei idegesen mozogtak, mint a kolónia légcsatornáiban rekedt porszemek, és a keze egy pillanatra megremegett, mielőtt az adatlapot félretolta. Matthew nem felejtette el azt a pillantást. Százötven év alatt megtanulta olvasni az embereket.

Végigsimított egy levélen. Hideg volt, kemény, a széle éles, mint egy penge. A parkot a kolónia alapításakor építették, hogy a lakók ne felejtsék el, milyen lehetett a külvilág – fák, fű, szél, minden, amit a hermetikus lezárás elvett tőlük. A régi archívumok szerint az első generáció még igazi növényeket hozott be, élő gyökereket, zöld leveleket, de azok elfonnyadtak, amikor a levegő túl steril lett, a talaj pedig túl műanyag. Most csak a szimuláció maradt: polimer ágak, szintetikus rostok, és a szűrők, amelyek a levegőt tisztították, a vizet recirkulálták, az életet mesterségesen tartották fenn. A monitor újra felvillant. Vörös, majd zöld. Matthew szája keskeny vonallá szorult, és a savas szag most már a torkát is kaparta, mintha a levegő figyelmeztetni akarná.

Léptek csörögtek a távolban, a fémjárdán visszhangozva, élesen, mint egy kalapács ütései. Egy karbantartó drón surrant el a feje felett, fémteste olajszagot húzott maga után, és a rotorjai halk sivítással kavarták fel a levegőt. A gép teste rozsdafoltos volt, a festék lepattogzott a szélekről, és Matthew egy pillanatra elgondolkodott, hogy mikor cserélték utoljára a flottát. A kolónia gépei dolgoztak, mindig dolgoztak, de a zaj ma más volt. A ventilátor surrogása egy pillanatra elhalt, majd kerregve újraindult, mintha valami megakadt volna a lapátokban – egy porfelhő, egy eltömődött szűrő, vagy valami rosszabb. Matthew felemelte a tekintetét. A plafonról finom por hullott, alig látható szemcsék, amelyek a fényben táncoltak, mielőtt a talajra értek, és a szintetikus rostokon szétterültek, mint hamu egy rég használt tűzhelyen.

A monitor halkan pittyegett. Harmadik szűrőrendszer: figyelmeztetés. A vörös villanás most hosszabb volt, egy másodpercig tartott, mielőtt a zöld visszatért. Matthew ujjai a készülék szélére kulcsolódtak, és a hideg műanyag szinte égette a bőrét. A szűrők a kolónia tüdeje voltak – ha azok köhögtek, az egész test beteg volt. A hivatalos jelentések szerint a rendszer hibátlanul működött, az erőforrások stabilak voltak, a levegőminőség tökéletes. De a plafonról hulló por nem hazudott, és a savas szag sem volt illúzió. Matthew mélyet lélegzett, és a levegő sűrű volt, nehezebb, mint kellett volna. Valami elromlott a gépek mélyén.

A park szélén egy pad állt, fémből kovácsolva, a felszínén apró karcolásokkal, amelyeket az idő és a használat vésett bele. Matthew leült, a fém hidege átütött a ruháján, és a csuklóját a térdére támasztotta. A monitor csendben világított, de a szeme a plafonra szegeződött, ahol a ventilátor lapátjai lassan forogtak, és a por tovább hullott, mint egy lassú eső.

A kolónia százötven éve állt, hermetikusan lezárva a külvilágtól, és a falakon belül mindennek örökké kellett volna tartania. A szérum, amit minden lakó kapott – amit ő is kapott –, megállította az öregedést, a sejteket fiatalon tartotta, a bőrt simán, az izmokat erősen. Biológiailag harmincnak nézett ki, de a szemei mögött százötven év emlékei gyűltek, és most, a por hullását nézve, először érezte, hogy az idő mégis utolérte őket.

A távolban egy hang szakította meg a csendet – mély, reszelős zúgás, mintha a szűrők egy pillanatra megfulladtak volna. Matthew teste megfeszült, a pad karfájába kapaszkodott, és a fém recsegett az ujjai alatt. A zaj erősödött, a plafonon a panelek megremegtek, és a por sűrűbb felhőben hullott, mielőtt a zúgás hirtelen elhalt. A ventilátor újra surrogni kezdett, de a ritmus megtört, szabálytalan volt, mint egy lihegő állaté. Matthew felállt, és a monitorra pillantott. Zöld. A vörös villanás nem tért vissza, de a szag maradt, és a levegő most már érezhetően nehezebb volt, mintha a szűrők nem dolgoznának elég gyorsan.

---

2. A rejtett csatornák

Matthew belépett a laborba. A levegő száraz volt, de a szag ugyanaz maradt: sav és fém keveréke, amit a gépek és a vegyszerek árasztottak, és a falakon futó csövek halk sziszegése csak erősítette az érzetet. Ethan Kim az asztal fölött görnyedt, az adatpad kékes fénye az arcára vetült, árnyékot vetve a mélyülő ráncaira és a beesett arcára. A haja, ami egykor sötét és dús volt, most megritkult, és szürke tincsek lógtak a homlokába. A háta kissé görnyedt volt, és a mozgása fáradt, mintha a kutatás évei súlyos terhet róttak volna rá. A szemei, amik egykor csillogtak a tudás szomjával, most fáradtak és aggódók voltak, és a tekintete elkerülte Matthew-ét, mintha valamit rejtegetne.

– Ethan.

A férfi felugrott, a padot az asztalra ejtette. A készülék tompán puffant, majd elhallgatott. Szemei kikerekedtek, és egy pillanatra úgy tűnt, nem ismeri fel.

– Matthew! Nem hallottam, hogy jössz.

– Láttam a szűrőrendszer hibaüzeneteit. A parkban.

Ethan arca elkomorodott. Vékony ajkai összeszorultak, és a szemeiben valami megkeményedett.

– Mint mondtam, rutinellenőrzés.

– Nem az volt. Hibaüzenet, savszag. A por…

– Matthew, kérlek. Dolgom van.

Ethan a padlón heverő adatpadhoz nyúlt. Matthew elé lépett, és a kezére tette a kezét. A férfi megdermedt, az ujjai megfeszültek a pad szélén.

– Ethan, mi folyik itt?

A férfi mélyet lélegzett.

– Semmi, Matthew. Komolyan mondom.

– Akkor miért titkolózol?

Ethan elfordította a fejét, és a szeme a labor falaira szegeződött. A csövek sziszegése hangosabbnak tűnt a csendben, és a levegő szaga egyre élesebb lett.

– Nem titkolózom. Csak… nem akarom, hogy aggódj.

– Pedig már aggódom, mert hazudsz.

Ethan hirtelen elrántotta a kezét, és hátrább lépett. A szemeiben kétségbeesés tükröződött.

– Nem hazudok. De vannak dolgok, amiket nem érthetsz.

– Miért ne érthetném? Én is orvos vagyok, kutató. Veled dolgoztam évekig.

– Épp ezért. Mert tudom, hogy mit gondolsz. Tudom, hogy mit fogsz tenni.

– Mit tennék?

Ethan megrázta a fejét.

– Nem számít. Csak… bízz bennem, Matthew. Minden rendben lesz.

– Nem tudok bízni benned, amíg nem mondod el, mi történik.

Ethan megfordult, és az asztalhoz lépett. Megfogott egy üvegcsét, amelyben sötét folyadék volt, és lassan forgatni kezdte az ujjai között.

– Emlékszel a hetedik szintre?

Matthew összevonta a szemöldökét.

– A raktárra? Ahol a régi alkatrészek vannak?

– Igen. Oda kell mennünk.

– Miért?

– Majd meglátod.

Ethan letette az üvegcsét, és az ajtó felé indult. Matthew habozott egy pillanatig, majd követte. A labor csendben maradt, csak a csövek sziszegése hallatszott, és a levegő savas szaga lassan szétterjedt a helyiségben.

A hetedik szint a kolónia legmélyebb pontja volt, egy labirintus a tárolóhelyiségekből és elfeledett folyosókból. A levegő nehéz és dohos volt, és a lámpák halványan pislákoltak, mintha a fény is fáradt volna.

– Ide jártam még az elején – mondta Ethan, miközben egy keskeny folyosón haladtak. – Tiltott hely volt, persze. De én mindig szerettem a titkokat.

Matthew nem válaszolt. A hetedik szint a kolónia mélyén feküdt, mintha a rendszer el akarná rejteni a külvilág szeme elől.

Végül megálltak egy hatalmas fémajtó előtt. Ethan elővett egy kártyát, és a résbe húzta. A zár kattant, és az ajtó lassan kinyílt. A mögötte lévő helyiség sötét volt, és a levegőben valami égett.

– Készülj fel – mondta Ethan. – Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit látsz.

Matthew belépett a helyiségbe. A falakon polcok sorakoztak, tele régi gépekkel és elavult alkatrészekkel. A padlón sötét foltok voltak, és a levegőben erős, vegyszerszerű szag terjengett.

– Mi ez? – kérdezte Matthew.

Ethan mélyet lélegzett.

– A kolónia valódi arca.

A férfi a helyiség közepére vezette Matthew-t. Ott, a földön egy hatalmas lyuk tátongott, ami a kolónia falai alatt terült el. A lyukban sötét víz csillogott, és a víz fölött füst gomolygott.

– Ez a vízelvezető rendszer – mondta Ethan. – Ide ömlik minden, amit a kolónia termel.

Matthew a lyuk szélére lépett, és lepillantott. A víz fekete volt és sűrű, és a szaga szinte elviselhetetlen volt. A falak mentén csövek futottak, és a csövekből sötét folyadék szivárgott a vízbe.

– Ez… mérgező – mondta Matthew.

– Igen. A hosszú élet ára.

Matthew megfordult, és Ethanre nézett. A férfi arca sápadt volt, és a szemeiben szomorúság tükröződött.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy hazudtak nekünk. Hogy a kolónia nem fenntartható. Hogy a hosszú életünk a külvilág kifosztásának az ára. A szűrők, amik a levegőt tisztítják, a vizet recirkulálják, valójában a kinti világból származó erőforrásokat használják fel. Minden egyes nap, minden egyes lélegzetvétel a kolóniában, a kinti tartalékokat apasztja. Nem a környezetet mérgezzük, hanem a természetet zsigereljük ki. Még nem pusztítjuk el a Földet, de a határán vagyunk. Azt akarják, hogy elhiggyük, a külvilág lakhatatlan, de a valóság az, hogy van még mit elvennünk. Csak kérdés, meddig bírja még.

Matthew nem tudta, mit mondjon. A szavak elakadtak a torkán, és a gyomra görcsbe rándult. A kolónia, az otthona, a biztonsága… mind hazugság volt.

– De… miért? – kérdezte végül. – Miért tennék ezt?

– Mert félnek – mondta Ethan. – Félnek a haláltól. Félnek az öregségtől. Félnek attól, hogy elveszítik, amijük van.

– És ez feljogosítja őket arra, hogy tönkretegyék a világot?

Ethan megrázta a fejét.

– Nem. De ezt nem fogják beismerni.

– Akkor meg kell állítanunk őket.

– Tudom. De hogyan?

Matthew a lyuk szélére támaszkodott, és a fejét csóválta. A víz felszínén úszó olajfoltok tükrözték a fenti lámpák fényét, és a levegőben terjengő füst szaga egyre elviselhetetlenebbé vált.

– Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a külvilág valóban lakható? – kérdezte Matthew, miközben a szemét Ethanre szegezte.

Ethan megfogta Matthew karját, és lassan elindult vele a folyosó felé.

– Láttam adatokat – mondta Ethan. – Titkos jelentéseket. A kolónia vezetői tudják, hogy odakint még vannak élhető területek. De nem akarják, hogy ezt megtudjuk. Az igazság az, hogy a kolónia fennmaradása a hatalom és a kontroll miatt fontos nekik.

Matthew megállt, és Ethanre nézett.

– De miért nem mondtad el ezt korábban?

Ethan vállat vont.

– Félelem. Félelem attól, hogy elveszítem mindent, amim van. De most már nem tudok hallgatni. Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok.

Matthew bólintott, és a két férfi továbbindult a folyosón. A csendben csak a csövek halk sziszegése hallatszott, és a levegőben terjengő füst szaga egyre erősebbé vált.

Amint kiléptek a folyosóra, Ethan megállt, és Matthewhez fordult.

– Van valami, amit látnod kell. Egy bizonyíték, ami megváltoztathat mindent.

Matthew kíváncsi lett, és bólintott.

– Hol van?

Ethan elmosolyodott, és a szemei csillogni kezdtek.

– Az archívumban. De óvatosnak kell lennünk. Ha megtalálják, hogy ott jártunk, az végzetes lehet.

Matthew mélyet lélegzett, és bólintott.

– Készen állok.

A két férfi elindult az archívum felé, ahol a kolónia titkai rejtőztek. A folyosók sötétek és üresek voltak, de Matthew érezte, hogy figyelik őket. Mintha a falak is hallgatóznának, várva, hogy elárulják a titkaikat.

Az archívum ajtaja előtt Ethan megállt, és egy pillanatig hallgatott.

– Készen állsz rá, hogy megtudd az igazságot? – kérdezte, miközben a szemét Matthewre szegezte.

Matthew bólintott, és Ethan kinyitotta az ajtót. A helyiségben sorokban álltak a régi adattárolók, és a levegőben por és régi papír szaga terjengett.

Ethan egyik adattárolóhoz lépett, és kinyitotta. Egy holografikus kép jelent meg előttük, benne egy térképpel. A térképen piros pontok jelezték a kolónia különböző erőforrás-bányáit a külvilágban.

– Ezek a tiltott zónák. Azt mondják, hogy radioaktívak, szennyezettek, lakhatatlanok. De ez nem igaz.

– Honnan tudod?

Ethan mélyet lélegzett, és a tekintete egy pillanatra elkalandozott, mintha egy régi sebre emlékezne.

– Apám… mielőtt… dolgozott a térképezési osztályon. Volt egy titkosított jelentése, amit sosem felejtettem el. A zöld zónákban valójában mutációk vannak. Növények, állatok… emberek. Azok, akik túlélték a katasztrófát, és alkalmazkodtak. De a kolónia nem akarja, hogy tudjunk róluk. Azt akarják, hogy elhiggyük, hogy csak mi maradtunk, hogy mi vagyunk az utolsó remény.

Matthew megdöbbenten nézett a térképre. A mutációk gondolata egyszerre ijesztő és reményteli volt. Ha voltak túlélők, akik képesek voltak alkalmazkodni a külvilághoz, akkor talán a kolónia lakóinak is volt reményük. De ha a Vének Tanácsa ezt eltitkolta, akkor az csak egyet jelenthetett: ők akarták, hogy a kolónia maradjon az egyetlen hatalom a világon, még akkor is, ha ez a külvilág pusztulásával járt.

– Környezetkárosító anyagok? – kérdezte Matthew.

Ethan bólintott.

– A hosszú életet biztosító szérum melléktermékei. Azt mondják, hogy a szűrők eltávolítják a káros anyagokat, de ez nem igaz. Egy részüket kibocsátják a légkörbe, és ezek okozzák a mutációkat. A Vének Tanácsa tudja ezt, és szándékosan eltitkolja.

Matthew gyomra görcsbe rándult. A kolónia nemcsak a külvilág erőforrásait használta fel, hanem mérgezte is azt. És ők, a lakók, mind részesei voltak ennek a bűnnek.

– Meg kell állítanunk őket – mondta Matthew. – Mindenkinek el kell mondanunk az igazságot.

– Tudom – mondta Ethan. – De ez nem lesz könnyű. A Vének Tanácsa mindent megtesz, hogy elhallgattasson minket.

Matthew mélyet lélegzett.

– Akkor harcolni fogunk.

3. Frakciók összecsapása – A kolónia megosztottsága

A központi csarnok monumentális méretei a kolónia szívének grandiózus kifejeződései voltak. A terem hatalmas kupolája alatt, amelyet holografikus panelek borítottak, a mesterséges égbolt valósághű illúziója terült el, változó napszakokkal és időjárási mintákkal, melyeket gondosan programoztak a lakók pszichológiai jólétének fenntartása érdekében. A falak mentén futó vertikális kertek dús zöld növényzettel, melyek a levegőt tisztították és a természet érzetét keltették, álltak kontrasztban a terem közepén elhelyezett rideg fémplatformmal. A platform, amely a Vének Tanácsának asztalaként szolgált, magasztosan emelkedett a tömeg fölé, szimbolizálva hatalmukat és tekintélyüket.

Matthew Blackwood, a Progresszívek soraiban állva, a teremben kavargó feszültséget szinte tapintani vélte. Az elmúlt napok eseményei – a szűrőrendszer meghibásodásai, a titkos raktár felfedezése, a kolónia valós ökológiai lábnyomának feltárása – mind ide vezettek. A Központi Csarnok, amely korábban a kolónia egységének és harmóniájának helye volt, most a megosztottság és a konfliktus szimbólumává vált.

A platformon Aditya Jain szenátor, a Vének Tanácsának karizmatikus vezetője állt, szemeivel végigpásztázva a tömegen. Tekintete, bár látszólag elfogulatlan, Matthew szerint átható és ítélkező volt. Aditya a hosszú életet biztosító szérum szilárd támogatója volt, és a kolónia stabilitását mindenek felett értékelte. Mellette Alexei Petrov szenátor állt, merev tartással és átható tekintettel, a háttérben meghúzódva, de hatalmának súlyát érezhetővé téve.

A Progresszívek soraiban Julian Styles és Naomi Singh álltak Matthew mellett, arcukon elszántsággal. Julian, a karizmatikus szónok és közösségszervező, izgatottan várta, hogy kifejtse érveit a változás szükségességéről. Naomi, a technológiai zseni, aki az adatbázisok feltárásában segített Matthew-nak, bizalmat sugárzott, bár szemeiben aggodalom tükröződött.

A teremben a többi frakció képviselői is helyet foglaltak. A Kutatók csoportját Ethan Kim és Liam Chen vezette, arcukon komor kifejezéssel. Ethan, Matthew mentora, kerülte a szemkontaktust, mintha bűntudat vagy szégyen gyötörné. Liam, a fiatal kutató, aki Ethan mellett dolgozott, kíváncsian figyelte az eseményeket, szemeiben kérdésekkel és kételyekkel.

Az Erőforrás-menedzserek frakcióját Sophia Rodriguez vezette, arcán mély ráncokkal, melyek az erőforrások szűkössége miatti aggodalmát tükrözték. Sophia, aki évek óta figyelmeztetett a kolónia fenntarthatatlanságára, most eljött, hogy hallassa a hangját, és követelje a változást.

A Biztonsági Szolgálat, Ava Morales kapitány vezetésével, a terem szélén állt, fegyveres őrökkel körülvéve. Ava, aki a kolónia biztonságának fenntartásáért felelt, gyanakvóan figyelte Matthew-t, mintha potenciális fenyegetést látna benne.

Aditya Jain szenátor felemelte a kezét, és a teremben a zúgolódás elhalkult. Hangja, amelyet a teremben elhelyezett hangszórók felerősítettek, mélyen és tekintélyesen csengett.

– Kolóniánk lakói – kezdte Aditya –, ma azért gyűltünk össze, hogy megvitassuk a kolóniánk előtt álló kihívásokat. Az elmúlt napokban néhány lakónk aggodalmukat fejezték ki a kolónia fenntarthatóságával és a hosszú életet biztosító technológiánk környezeti hatásaival kapcsolatban.

Aditya szeme Matthew-ra szegeződött, mielőtt folytatta.

– Értem az aggodalmakat, és biztosíthatom önöket, hogy a Vének Tanácsa komolyan veszi ezeket. Azonban arra is emlékeztetnem kell önöket, hogy a kolónia túlélése a legfontosabb prioritásunk. A hosszú életet biztosító technológiánk az egyetlen ok, amiért még mindig létezünk. Nélküle kolóniánk lakói gyorsan öregednének és meghalnának.

Aditya szünetet tartott, hogy szavai hatást gyakoroljanak a hallgatóságra.

– Ezért a Vének Tanácsa úgy véli, hogy a status quo fenntartása a legbölcsebb döntés. Továbbra is finomítjuk a technológiánkat, és keressük a módokat a környezeti hatásaink minimalizálására. Azonban nem engedhetjük meg, hogy aggodalmaink veszélyeztessék kolóniánk túlélését.

Aditya szavai a kolónia lakóinak többségében visszhangra találtak. Sokan közülük a hosszú életet biztosító szérummal nőttek fel, és elképzelhetetlennek tartották, hogy lemondjanak róla. A félelem, hogy elveszítik a hosszú életüket, erősebb volt, mint a környezeti aggodalmak.

Julian Styles, a Progresszívek szónoka, nem tudta tovább hallgatni a Vének Tanácsának önelégült beszédét. Előlépett a tömegből, és hangja, bár nem volt olyan tekintélyes, mint Adityáé, tele volt szenvedéllyel és meggyőződéssel.

– Jain szenátor – mondta Julian –, tisztelettel ellenzem a véleményét. Azt mondja, hogy a kolónia túlélése a legfontosabb prioritásunk. De milyen áron? Tönkretesszük a külvilágot, és a jövő generációitól vesszük el a lehetőséget, hogy élhető bolygón éljenek.

Julian szemeivel végigpásztázta a tömeget, és látta, hogy szavai egyesekben visszhangra találnak.

– Nem állíthatjuk azt, hogy a hosszú életünk fontosabb, mint a bolygó jövője. Felelősségünk van, hogy cselekedjünk, és megvédjük a külvilágot. Reformokra van szükségünk, és kapcsolatba kell lépnünk a külvilággal, hogy megtudjuk, mi a helyzet valójában!

Julian szavai élénk vitát váltottak ki a tömegben. A Vének Tanácsának támogatói hevesen ellenezték a javaslatát, míg a Progresszívek támogatói lelkesen helyeselték. A teremben a feszültség szinte tapinthatóvá vált.

Ethan Kim, a Kutatók vezetője, a vita hevében előlépett, és felemelte a kezét, hogy csendet kérjen. Hangja, bár halk volt, elnyomta a zúgolódást.

– Kolóniánk lakói – mondta Ethan –, mint kutatók, elkötelezettek vagyunk a problémáink megoldása iránt. Hiszünk abban, hogy új technológiával minimalizálhatjuk a környezeti hatásainkat, és fenntarthatóbbá tehetjük kolóniánkat.

Ethan szünetet tartott, és szeme Matthew-ra szegeződött.

– Azonban azt is el kell ismernünk, hogy a technológiának vannak korlátai. Etikai aggályok merülnek fel, amelyeket figyelembe kell vennünk. Nem áldozhatjuk fel a külvilágot a saját kényelmünkért.

Ethan szavai vegyes reakciókat váltottak ki. A Kutatók támogatói helyeselték a megfontoltságát, míg a Progresszívek türelmetlenségüket fejezték ki a lassú változás iránt.

Sophia Rodriguez, az Erőforrás-menedzserek vezetője, a vita hevében előlépett, és hangja, amelyet a évek óta tartó aggodalom tett élessé, átvágott a teremben.

– Kolóniánk lakói – mondta Sophia –, mint erőforrás-menedzserek, nap mint nap látjuk a kolóniánk fenntarthatatlanságát. Az erőforrásaink fogynak, és ha nem cselekszünk, összeomlás vár ránk.

Sophia szemeivel végigpásztázta a Vének Tanácsát, és a hangja szigorúvá vált.

– Nem hallgathatunk tovább a szép ígéretekre. Cselekednünk kell most, mielőtt túl késő lenne. Reformokra van szükségünk, és drasztikus változtatásokra a kolóniánk működésében.

Sophia szavai sokkolták a hallgatóságot. Az összeomlás gondolata félelmet keltett a lakókban, akik eddig a kolóniában biztosították a túlélésüket.

Ava Morales, a Biztonsági Szolgálat kapitánya, a vita hevében előrelépett, és hangja, amely a hatalmat és az elszántságot sugározta, átvágott a teremben.

– Kolóniánk lakói – mondta Ava –, mint a Biztonsági Szolgálat vezetője, a rend fenntartására összpontosítok. A káosz és a pánik nem segít a problémáink megoldásában.

Ava szeme Matthew-ra szegeződött, és a hangja gyanakvóvá vált.

– Figyelmeztetni szeretném önöket, hogy ne higgyenek a felforgatóknak, akik megosztani akarják kolóniánkat. A stabilitás és az egység a túlélésünk kulcsa.

Ava szavai megosztották a hallgatóságot. A Vének Tanácsának támogatói megnyugodtak a biztonság ígéretétől, míg a Progresszívek elítélték a véleménynyilvánítás elnyomását.

A teremben a vita egyre hevesebbé vált, és a frakciók egyre inkább szembekerültek egymással. A Vének Tanácsa a status quo fenntartását sürgette, a Progresszívek reformokat követeltek, a Kutatók technológiai megoldásokat ígértek, az Erőforrás-menedzserek összeomlásra figyelmeztettek, és a Biztonsági Szolgálat a rend fenntartására összpontosított.

Matthew Blackwood, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, hogy felszólaljon. A platform felé lépett, és hangja, amelyet a teremben elhelyezett hangszórók felerősítettek, elnyomta a zúgolódást.

– Kolóniánk lakói – mondta Matthew –, mindannyian aggódunk a kolóniánk jövője miatt. Mindannyian szeretnénk, ha kolóniánk továbbra is biztonságos és fenntartható hely lenne az élethez.

Matthew szemeivel végigpásztázta a tömeget, és látta, hogy szavai egyesekben visszhangra találnak.

– Azonban el kell ismernünk, hogy a kolóniánk jelenlegi működése nem fenntartható. Tönkretesszük a külvilágot, és a jövő generációitól vesszük el a lehetőséget, hogy élhető bolygón éljenek.

Matthew szeme a Vének Tanácsára szegeződött, és hangja szigorúvá vált.

– El kell mondanunk az igazat. El kell ismernünk, hogy a hosszú életet biztosító technológiánk környezeti hatásai sokkal nagyobbak, mint amit eddig elismertünk.

A teremben hirtelen csend lett. Matthew szavai, amelyeket eddig elhallgattak, most visszhangzottak a falak között, és félelmet és bizonytalanságot keltettek a lakókban.

– Ezért javaslom, hogy indítsunk egy átfogó vizsgálatot a kolónia fenntarthatóságáról és a hosszú életet biztosító technológiánk környezeti hatásairól. Szükségünk van egy etikai bizottságra, amely objektíven értékeli a helyzetet, és javaslatokat tesz a jövőre nézve.

Matthew szavai a hallgatóságban vegyes reakciókat váltottak ki. A Progresszívek támogatói lelkesen helyeselték a javaslatát, míg a Vének Tanácsának támogatói gyanakodva fogadták.

Aditya Jain szenátor, aki eddig csendben figyelte Matthew beszédét, a vita hevében előlépett, és hangja, amelyet a hatalom és a tekintély sugárzott, átvágott a teremben.

– Matthew Blackwood – mondta Aditya –, értékelem az aggodalmaidat, de nem értek egyet a javaslatoddal. A Vének Tanácsa hisz abban, hogy a status quo fenntartása a legbölcsebb döntés. Nem engedhetjük meg, hogy egy etikai bizottság veszélyeztesse a kolóniánk stabilitását.

Matthew tudta, hogy Aditya nem fogja hagyni, hogy az etikai bizottság létrejöjjön. A Vének Tanácsa mindent megtesz, hogy elhallgattassa azokat, akik fenyegetik a hatalmukat.

De Matthew nem volt hajlandó feladni. Tudta, hogy az igazság az ő oldalán áll, és ha szövetségre tud lépni azokkal, akik osztják az aggodalmait, akkor talán képesek lesznek megváltoztatni a kolónia jövőjét.

A Matthew tekintete megállapodott a tömegben álló Rachel Patelen, az Etikai Bizottság egyik tagján. Rachel, aki híres volt az objektivitásáról és a pártatlanságáról, kíváncsian figyelte a vitát.

Matthew bólintott Rachelnek, és a nő viszonozta a gesztust. Matthew tudta, hogy Rachelben bízhat, és ha sikerül szövetséget kötniük, akkor talán képesek lesznek meggyőzni a Vének Tanácsát, hogy engedélyezzék az etikai bizottság létrehozását.

A vita folytatódott a teremben, és a frakciók egyre inkább szembekerültek egymással. Matthew tudta, hogy hamarosan cselekednie kell, ha meg akarja menteni a kolóniát a pusztulástól.

Matthew mélyet lélegzett, és elhatározta, hogy szövetséget köt Rachel Patellel, és szembeszáll Aditya Jain szenátorral, hogy megvédje az igazságot, és megmentse a kolóniát a fenntarthatatlan jövőtől. A hatalmi harcok és az etikai dilemmák a kolónia sorsát fogják eldönteni, és Matthew Blackwood készen állt a harcra.

4. A nagy felfedezés: Az igazság ára

Az éjszaka csendje borult a kolóniára, de Matthew Blackwood és Liam Chen számára ez a csend nem nyugalmat hozott, hanem csontig hatoló feszültséget. A hermetikusan zárt falak között, ahol a mesterséges fények sápadt ragyogása vetett árnyékokat a fémfolyosókra, minden lépésük visszhangzott, mintha a kolónia maga figyelné őket. A levegőben gépolaj és vegyszerek szaga terjengett, a falakon futó csövek halkan sziszegtek, és a távolban a szűrők zúgása pulzált, szabálytalanul, mint egy beteg szív dobbanása. Matthew, magas, inas alakjával, szürkéskék szemeiben százötven év súlyával, most egy küldetéstől hajtva haladt előre. Biológiailag harmincnak tűnt, de a lelke öreg volt, és a hosszú élet technológiájának árnyéka most először vált láthatóvá számára.

Liam, a fiatal kutató, aki Ethan Kim mellett dolgozott, idegesen pillantott Matthew-ra. Arcán a mesterséges fény tükröződött, sápadt bőrén izzadság gyöngyözött, és a szemeiben aggodalom csillogott. Vékony, szikár teste szinte elveszett a kutatói overálban, haja rendezetlenül hullott a homlokába. A csuklóján viselt adatpadot babrálta, ujjai remegtek, miközben a rejtett erőforrás-raktár felé tartottak.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – suttogta Liam, hangja alig hallhatóan reszketett a folyosó csendjében.

Matthew bólintott, bár a gyomra görcsbe rándult. – Muszáj megtudnunk az igazságot. Ha nem most, akkor soha.

A raktár bejárata egy hatalmas, rozsdás fémajtó volt, amelyet biztonsági kódok és biometrikus zárak védtek. A falakon vörös fények villogtak, a biztonsági kamerák pásztázták a folyosót, és Matthew tudta, hogy Ava Morales, a Biztonsági Szolgálat kapitánya bármikor felbukkanhat. Ha elkapják őket, a kolónia törvényei szerint nem ússzák meg büntetés nélkül.

Liam elővett egy kis eszközt a zsebéből – egy dekódert, amit titokban készített a laborban. – Ez talán működni fog – mormolta, miközben a zárhoz csatlakoztatta. Az eszköz halkan zümmögött, zöld fények villantak rajta, majd egy éles kattanás jelezte, hogy az ajtó engedett.

Matthew a folyosó végét fürkészte, ahol a kamerák vörös szemei figyeltek. Egy pillanatra megfeszült, amikor egy drón surrant el a fejük felett, de az nem állt meg. Az ajtó lassan kinyílt, és a raktár belseje sötétbe burkolózott, csak a távoli gépek halk zúgása hallatszott.

Beléptek. Liam aktiválta az adatpadja fényét, és a sápadt sugár végigpásztázta a hatalmas teret. A raktár monumentális volt, polcok tornyosultak a plafonig, tele konténerekkel és gépekkel, amelyeknek rendeltetése rejtély maradt. A levegőben por és olaj szaga terjengett, a padlón sötét foltok jelezték a régóta tartó használatot. A falakon futó csövek időnként megremegtek, mintha a kolónia erei lüktetnének.

– Mit keresünk pontosan? – kérdezte Liam, miközben a polcokat fürkészte.

– Bármit, ami bizonyítja, hogy a hosszú élet technológiája hogyan hat a külvilágra – felelte Matthew. – Dokumentumokat, adatokat, mintákat… bármit.

Hosszú percekig kutattak a félhomályban. A csend nyomasztó volt, csak a lépteik tompa puffanása és a gépek zúgása törte meg. Liam végül egy holografikus kijelzőt talált egy eldugott sarokban. Aktiválta, és a levegőben egy térkép jelent meg, amely a kolónia és a külvilág közötti erőforrás-áramlást mutatta. Piros vonalak jelezték a nyersanyagok beáramlását, zöld vonalak a hulladék kibocsátását.

Matthew közelebb hajolt, és a szemei kitágultak. – Nézd ezt… a hulladék nem recirkulálódik teljesen. Egy részét a külvilágba engedik.

Liam arca elsápadt. – De ez… ez mérgező lehet.

– Pontosan – mondta Matthew. – És ha ez így van, akkor a kolónia nem önfenntartó, ahogy állítják.

Folytatták a kutatást, és egy másik polcon üvegcséket találtak, bennük sötét, viszkózus folyadékkal. A címkéken a "Génmanipulációs szérum – Melléktermék" felirat állt. Matthew felemelt egyet, és a fény felé tartotta. A folyadék lassan mozgott, mint egy élő organizmus, és a látvány hideg borzongást küldött végig a gerincén.

– Ez az, amiről Ethan beszélt – mondta. – A szérum melléktermékei.

Liam egy adatpadot talált mellette, és gyorsan átfutotta a tartalmát. – Itt vannak a teszteredmények. A melléktermékek toxikusak a legtöbb élőlényre. Mutációkat okoznak, és lassan pusztítják az ökoszisztémákat.

Matthew gyomra összerándult. – Tehát a kolónia nemcsak az erőforrásokat használja fel, hanem mérgezi is a külvilágot.

– Igen – felelte Liam, hangja remegett. – És a Vének Tanácsa tud erről. Nézd ezt a jelentést: "A kibocsátás szintje elfogadható a kolónia fennmaradása érdekében."

Matthew dühösen szorította ökölbe a kezét. – Elfogadható? Hogy lehet ez elfogadható?

Ebben a pillanatban a raktár ajtaja hirtelen kinyílt, és Ava Morales lépett be, fegyverrel a kezében. Magas, izmos alakja fenyegetően tornyosult a félhomályban, egyenruhája élesen kirajzolódott a mesterséges fényben. Mögötte két biztonsági őr állt, arcukon kemény kifejezéssel, fegyvereik készenlétben.

– Matthew Blackwood és Liam Chen, le vagytok tartóztatva a kolónia törvényeinek megsértése miatt – mondta Ava, hangja hideg és hivatalos, mint a fémfalak visszhangja.

Matthew és Liam megdermedtek. Ava szemei Matthew-ra szegeződtek, és egy pillanatra mintha habozás tükröződött volna bennük. A kapitány arca feszült volt, ajkai keskeny vonallá szorultak, és a fegyvere enyhén megremegett a kezében.

– Ava, várj! – kiáltotta Matthew, és előrelépett, kezeit feltartva. – Tudom, hogy te is kételkedsz. Nézd meg, mit találtunk!

Ava egy pillanatra megállt, és a szemei a holografikus kijelzőre szegeződtek. A térkép és az adatok egyértelműen mutatták a kolónia pusztító hatását a külvilágra: mutáns növények képei villantak fel, deformált levelekkel és szétrothadt gyökerekkel; állatok, amelyek csontjai természetellenesen csavarodtak; és adatgrafikonok, amelyek a klímaváltozás rohamos előrehaladását mutatták.

– Ez… ez nem lehet igaz – mormolta Ava, hangja most először bizonytalan.

– De igaz – mondta Matthew, és közelebb lépett. – A kolónia mérgezi a külvilágot, és a vezetés eltitkolja. Ezért vagyunk izolálva – nem a védelmünkért, hanem hogy elrejtsék a bűneinket.

Ava arca elsápadt, és a fegyvere még jobban megremegett. – De… a kolónia a mi otthonunk. A hosszú életünk…

– Milyen áron? – kérdezte Matthew, hangja éles, mint egy penge. – Ha a külvilág elpusztul, mi lesz velünk? Nem élhetünk örökké egy halott bolygón.

Ava habozott, és a biztonsági őrök idegesen pillantottak egymásra. Végül Ava leengedte a fegyverét, és a fejét csóválta.

– Nem tudom, mit tegyek – mondta halkan, szinte magának. – Ha ez igaz, akkor… akkor mindent újra kell gondolnunk.

Matthew közelebb lépett hozzá, hangja most lágyabb lett. – Segíts nekünk, Ava. Együtt megállíthatjuk ezt.

Ava mélyet lélegzett, és bólintott. – Rendben. De óvatosnak kell lennünk. A Vének Tanácsa nem adja meg magát könnyen.

Az őrök tanácstalanul álltak, de Ava egy kézmozdulattal leállította őket. – Vissza a posztotokra – parancsolta, és a két férfi kelletlenül távozott.

---

A raktárból való kijutás után Matthew, Liam és Ava a kutatólabor felé vették az irányt, ahol Ethan Kim dolgozott. Matthew tudta, hogy Ethan, a mentora, régóta tisztában volt a technológia következményeivel, és most szembesíteni akarta vele. A labor ajtaja nyitva állt, és a helyiségben a vegyszerek szaga keveredett a gépek zúgásával.

Ethan az asztalánál ült, a fejét a kezébe temetve. Vékony, görnyedt alakja szinte elveszett a laboratóriumi székben, haja szürkén lógott a homlokába, és a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Amikor beléptek, felnézett, és a szemeiben bűntudat és szomorúság tükröződött.

– Matthew… Ava… Liam – mondta halkan, hangja reszelős volt, mint a szűrők zúgása. – Tudtam, hogy el fogtok jönni.

Matthew közelebb lépett, düh és csalódottság kavargott benne. – Ethan, miért nem mondtad el? Tudtad, hogy a technológia mérgezi a külvilágot.

Ethan felsóhajtott, és a keze megremegett, ahogy az asztal szélébe kapaszkodott. – Igen, tudtam. De… hittem abban, hogy a kutatásunk fontosabb. Hogy a hosszú élet lehetősége megéri az áldozatot.

– Áldozatot? – kiáltotta Matthew, hangja visszhangzott a labor falai között. – A bolygó pusztulását?

Ethan a fejét csóválta, és a szemei könnybe lábadtak. – Nem érted. Amikor elkezdtük, a külvilág már haldoklott. A kolónia volt az egyetlen reményünk. És a szérum… az egyetlen módja, hogy túléljük.

– De most már tudjuk, hogy a szérum okozza a pusztulást – mondta Liam, lépve közelebb. – Ha folytatjuk, nem lesz jövőnk.

Ethan szemei a padlóra szegeződtek. – Tudom. De féltem. Féltem attól, hogy ha leállítjuk, a kolónia összeomlik. Hogy az emberek nem fogják elfogadni a halandóságot.

Matthew megérintette Ethan vállát, és a hangja kemény, de együttérző lett. – De nincs más választásunk. Meg kell találnunk a módját, hogy helyrehozzuk a károkat.

Ethan bólintott, és egy pillanatra csend telepedett a laborra. Aztán felnézett, és a szemeiben halvány remény csillant. – Talán… talán van egy mód. Van egy kutatás, amit titokban folytattam. Egy új szérum, ami nem termel mérgező melléktermékeket. De még nem tökéletes.

Matthew szemei felcsillantak. – Akkor dolgozzunk rajta együtt. Talán van remény.

Ava, aki eddig csendben figyelt, most megszólalt. Hangja határozott volt, de a bizonytalanság még ott bujkált benne. – De a Vének Tanácsa nem fogja engedni. Meg kell győznünk őket, vagy… vagy szembeszállnunk velük.

Matthew mélyet lélegzett, és a tekintete a labor falaira szegeződött, ahol a csövek sziszegése most fenyegetőbbnek tűnt. – Akkor szembeszállunk. Az igazságért, a jövőért.

---

5. Forradalom vagy bukás

A kolónia központi biológiai reaktora, a hosszú élet technológiájának szíve és lelke, monumentális építményként tornyosult a hermetikusan zárt város mélyén. A reaktor terme gigantikus méreteivel szinte nyomasztotta az embert: a mennyezetet tartó oszlopok, mint óriási fémcsontvázak, a magasba nyúltak, a falakon kígyózó csövek pedig, mint egy élő szervezet erei, pulzáltak a gépek ütemére. A levegőt gépolaj és ózon átható szaga töltötte meg, a padlón pedig finom porréteg gyűlt össze, amit a recirkulációs rendszerek hibái miatt a szellőzők már nem tudtak teljesen eltüntetni. Maga a reaktor egy óriási, hengeres szerkezet volt, amelynek felszínén kékes fényű panelek villództak, belsejében pedig a szérumot előállító gépek zúgtak, mint egy soha nem pihenő, éhes szörnyeteg. A terem közepén egy vezérlőpult állt, ahonnan a reaktor működését irányították – és most, a kolónia sorsát eldöntő pillanatban, ez a pult vált a végső csata epicentrumává.

Matthew Blackwood, Julian Styles, Naomi Singh és Liam Chen a reaktor termének bejáratánál álltak. A súlyos fémajtó lassan csukódott be mögöttük, végleg elvágva a menekülési útvonalat. Ava Morales, a Biztonsági Szolgálat kapitánya, aki nemrégiben állt át Matthew oldalára, idegesen pillantott körbe. Fegyvere a kezében pihent, de a tekintete bizonytalan volt – a lojalitása és a bizonyítékok között vívódó belső harca még nem ért véget. A terem túlsó végében Aditya Jain szenátor és Alexei Petrov, a Vének Tanácsának két oszlopos tagja, a vezérlőpultnál álltak. Mögöttük a biztonsági őrök feszes sorfala várakozott, fegyvereiket a Progresszívekre szegezve, arcukon hideg eltökéltség.

Matthew előrelépett. Magas, inas alakja élesen kirajzolódott a reaktor kékes fényében, szürkéskék szemeiben elszántság csillogott, ám a hosszú évek súlya is ott ült a vállán. Biológiailag harmincnak tűnt, köszönhetően a szérumnak, de a lelke öreg volt, megviselték a kolónia titkai és az igazság keresésének terhe. Most, a döntő pillanatban, a felelősség szinte összeroppantotta, mégis egyenesen tartotta magát.

– Aditya, Alexei – szólalt meg Matthew, hangja erőteljesen visszhangzott a teremben. – Le kell állítanunk a reaktort. A technológia, amit ennyire védtek, pusztítja a külvilágot. Nem élhetünk tovább így, nem zárhatjuk be magunkat egy hazugságba.

Aditya Jain, a Vének Tanácsának karizmatikus vezetője, egy lépést tett előre. Arcán a mesterséges fény árnyékokat vetett, kiemelve azokat a finom ráncokat, amelyek a szérum ellenére is megjelentek rajta az évszázadok alatt. Tekintete átható volt, de most feszültség és harag villant benne.

– Matthew, te ostoba idealista – mondta Aditya, hangja mélyen csengett, mint a reaktor monoton zúgása. – Nem érted, mi forog kockán. A kolónia túlélése a tét. Ha leállítjuk a reaktort, a szérum termelése megszűnik, és vele együtt a hosszú életünk. Az emberek öregedni fognak, meghalnak. Káosz lesz, és te leszel a felelős érte.

Julian Styles, a Progresszívek szenvedélyes szónoka, nem tudta tovább türtőztetni magát. Előlépett, karizmatikus alakja szinte vibrált az elszántságtól. Haja rendezetlenül hullott a homlokába, szemeiben tűz égett, és a hangja, amikor megszólalt, betöltötte a teret.

– És mi a jobb, Aditya? Élni örökké egy halott bolygón, vagy vállalni a felelősséget, és megadni a jövő generációknak az esélyt? – kiáltotta Julian, szavai visszhangoztak a fémfalak között. – Nem vagyunk istenek, hogy eldöntsük, ki éljen és ki haljon meg! A szérum nem ajándék, hanem átok, és te is tudod ezt!

Alexei Petrov, a Vének Tanácsának másik tagja, merev tartással állt Aditya mellett. Arcán hideg, számító kifejezés ült, szemei, mint acélpengék, a Progresszívekre szegeződtek. Egy pillanatra sem ingott meg, szigorú logikája és a kolónia iránti vak hűsége hajtotta.

– A kolónia stabilitása a legfontosabb – mondta Alexei, hangja éles volt, mint a fém csikorgása. – A külvilág már úgyis elveszett. Mi vagyunk az emberiség utolsó reménye, és ezt te sem tagadhatod, Matthew.

Naomi Singh, a technológiai zseni, aki az adatbázisok feltárásában segítette a Progresszíveket, most előrelépett, adatpadja a kezében. Vékony, szikár teste szinte elveszett a kutatói overálban, de szemeiben intelligencia és eltökéltség ragyogott. Nem volt harcos, de az igazság iránti szenvedélye erősebbé tette, mint sok fegyveres őrt.

– Nem igaz – mondta Naomi határozottan, és aktiválta az adatpadot. A levegőben holografikus képek jelentek meg: mutáns növények, deformált állatok, széteső ökoszisztémák képei lebegtek a teremben. – A technológiánk mérgezi a külvilágot. Ha nem állítjuk le a reaktort, nem lesz jövőnk – sem nekünk, sem másnak.

Aditya arca megkeményedett, és a biztonsági őrök felé intett. – Elég ebből a ostobaságból! Fogjátok el őket, most azonnal!

A biztonsági őrök előreléptek, fegyvereiket a Progresszívekre szegezve, lépteik visszhangoztak a fém padlón. Ava Morales, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, most közbelépett. Magas, izmos alakja fenyegetően tornyosult, és a hangja, amikor megszólalt, kemény volt, mint a kő.

– Állj! – kiáltotta Ava, és a saját fegyverét a társaira szegezte. – Nem fogjuk hagyni, hogy ez történjen.

Az őrök tanácstalanul pillantottak egymásra, de Ava tekintete nem engedett. A kapitány, aki éveken át a Vének Tanácsát szolgálta, most szembefordult velük, és ez a pillanat megrendítette a terem egyensúlyát.

– Én is láttam a bizonyítékokat – folytatta Ava, hangja reszketett az érzelmektől, de eltökéltsége sziklaszilárd maradt. – A kolónia pusztítja a külvilágot. Ha nem cselekszünk, mindannyian bűnösök leszünk, és én nem akarok ezzel a teherrel élni.

Aditya dühösen fordult Ava felé, tekintete szinte villámokat szórt. – Te áruló! Hogy merészelsz szembeszállni a Tanáccsal, miután mi emeltünk fel?

Ava megrázta a fejét, és a fegyvere megremegett a kezében, de nem eresztette le. – Nem áruló vagyok, Aditya. Csak valaki, aki törődik a jövővel. Nem élhetünk örökké egy hazugságban, amit te építettél fel.

Matthew kihasználta a pillanatnyi zűrzavart, és a vezérlőpult felé indult. – Naomi, Liam, segítsetek! Le kell állítanunk a reaktort, most!

Naomi és Liam sietve követték, és a pultnál nekiálltak a rendszer feltörésének. A holografikus kijelzők villództak, a gépek zúgása felerősödött, mintha a reaktor érezte volna a fenyegetést, és tiltakozna ellene. A falakon futó csövek remegtek, a levegőben a feszültség szinte tapinthatóvá vált.

Aditya, látva, hogy a helyzet kicsúszik az irányításából, parancsot adott az őröknek. – Állítsátok meg őket! Most!

A terem hirtelen káoszba fulladt. A biztonsági őrök előrerontottak, de Ava és Julian elállták az útjukat. Julian, bár nem volt képzett harcos, elszántan küzdött, öklével ütve az egyik őrt, miközben Ava, mint egy vihar, könnyedén hárította a támadásokat. A kapitány mozgása pontos és halálos volt, de az őrök létszámfölényben voltak.

Matthew, Naomi és Liam a pultnál dolgoztak, ujjaik sebesen mozogtak a holografikus billentyűzeten. A reaktor zúgása egyre hangosabb lett, a kékes fény villódzása szinte elvakította őket, de nem állhattak meg.

– Még egy perc! – kiáltotta Naomi, hangja alig hallatszott a zajban.

Ekkor egy lövés dördült. Matthew megdermedt, és a szeme Julianre szegeződött. A karizmatikus szónok a földre rogyott, mellkasán sötét folt terjedt szét, mint egy lassan nyíló virág. Az egyik őr fegyvere füstölgött, és Aditya arca diadalmasan vigyorgott, mintha ezzel a halállal bizonyítaná igazát.

– Julian! – sikoltotta Naomi, és a pulttól elrugaszkodva a barátja felé rohant. Térdre esett mellette, kezei remegtek, ahogy megpróbálta elállítani a vérzést, de a seb túl mély volt.

Matthew gyomra görcsbe rándult, a veszteség fájdalma szinte lebénította, de tudta, hogy nem állhat meg. Julian halála most már nemcsak a külvilág, hanem a barátai miatt is személyes üggyé vált.

– Liam, folytasd! – parancsolta, és maga is a pultnál maradt, ujjaival tovább dolgozva a leállító kódon.

Liam, arcán könnyek csorogtak, de bólintott, és tovább gépelt. A holografikus kijelzőn a leállítás folyamata lassan haladt, a százalékok kínzó lassúsággal emelkedtek: 67%, 68%, 69%.

Ava, látva Julian halálát, dühösen fordult az őrök felé. A fegyvere eldördült, és az egyik támadó a földre zuhant, de a többiek tovább nyomultak előre, arcukon hideg eltökéltség. Ava egyedül nem tudta feltartóztatni őket, és a Progresszívek helyzete egyre reménytelenebbé vált.

Aditya, kihasználva a káoszt, a pult felé indult, hogy megállítsa a leállító parancsot. Matthew elállta az útját, és a két férfi szembekerült egymással, mint két vihar, amelyek elkerülhetetlenül összecsapnak.

– Matthew, ne tedd ezt! – mondta Aditya, hangjában most már nemcsak harag, hanem könyörgés is volt. – Ha leállítod a reaktort, mindannyian meghalunk! A kolónia összeomlik, és te leszel a hibás!

– Nem, Aditya – felelte Matthew, hangja kemény, mint a fém, de a szemében szomorúság villant. – Ha nem állítjuk le, a bolygó hal meg. És vele mi is, előbb vagy utóbb. Nem a hosszú élet a válasz, hanem az, hogy felelősséget vállaljunk.

Aditya szemeiben kétségbeesés tükröződött, és egy pillanatra mintha meginogna. De aztán megrázta a fejét, és a zsebéből előkapott egy kis fegyvert, amit eddig rejtegetett.

– Akkor nincs más választásom – mondta, és a fegyvert Matthew-ra szegezte, ujja a ravaszon megfeszült.

Mielőtt elsüthette volna, egy alak bukkant fel a semmiből. Rachel Patel, az Etikai Bizottság tagja, aki eddig a háttérben figyelte az eseményeket, most közbelépett. Vékony, de határozott alakja Aditya és Matthew közé állt, mint egy élő pajzs.

– Állj meg, Aditya! – kiáltotta Rachel, hangja tiszta és erős volt, átütött a terem zaján. – Gondolj a kolónia lakóira. Gondolj a jövőre. Nem élhetünk örökké egy hazugságban, amit te és a Tanács építettetek fel.

Aditya habozott, a fegyver megremegett a kezében. Rachel folytatta, szemeiben elszántság csillogott, és a szavai súlyosan csengtek.

– Az etika nem csak a jelenlegi generációt érinti – mondta, hangja most már szinte prédikációként hatott. – Felelősségünk van a jövő generációi iránt is. Ha most nem cselekszünk, nem lesz jövőnk – sem nekünk, sem a gyermekeinknek. A hosszú élet nem ér annyit, hogy feláldozzuk érte a bolygót.

A teremben hirtelen csend lett. Az őrök megálltak, a harc abbamaradt, és mindenki Rachelre figyelt. A nő szavai visszhangzottak a falak között, és a kolónia lakói, akik a terem szélén álltak, most elgondolkodva néztek egymásra. Az igazság, amit Rachel kimondott, olyan erővel hatott, mint egy szétrobbanó bomba.

Aditya arca elsápadt, és a fegyver lassan lejjebb ereszkedett. – De… mi lesz velünk? – kérdezte halkan, szinte magának, hangjában most először bizonytalanság csendült.

Rachel közelebb lépett hozzá, és a hangja lágyabb lett, szinte vigasztaló. – Meg fogjuk találni a módját, hogy éljünk. Talán nem élünk örökké, de élni fogunk – igazán élni. És a gyermekeink is élni fognak, egy élhető bolygón, nem pedig egy mesterséges ketrecben.

Ebben a pillanatban a pultnál Liam felkiáltott. – Kész! A leállítás befejeződött!

A reaktor zúgása hirtelen megváltozott, a kékes fény villódzni kezdett, és a falakon futó csövek remegése erősödött. A holografikus kijelzőn a leállítás folyamata futott, a számok rohamosan csökkentek: 30%, 20%, 10%. A terem fényei halványodni kezdtek, és a levegőben a feszültség lassan oldódott, mint egy vihar utáni csend.

Aditya a pult felé fordult, de már késő volt. A rendszer leállt, és a reaktor lassan elcsendesedett. A kékes panelek kialudtak, a gépek zúgása elhalkult, és a terem hirtelen sötétségbe borult, csak a vészvilágítás halvány fénye pislákolt.

Matthew a földre rogyott, kimerülten, de megkönnyebbülten. Julian teste mellette feküdt, és Naomi zokogva borult rá, kezei még mindig a barátja mellkasán, ahol a vér már megszáradt. Ava letette a fegyverét, és a falnak támaszkodott, arcán könnyek csorogtak, de a szemeiben egyfajta béke jelent meg.

Rachel Aditya felé fordult, és a hangja szelíd volt, mint egy anyáé, aki a gyermekét vigasztalja. – Most már rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel. Az igazság napvilágra került, és a kolónia lakói tudni fogják, mi történt. Nem tehetjük meg nem történtté, de építhetünk valamit az igazságra.

Aditya bólintott, és a szemeiben szomorúság tükröződött. – Talán… talán igazad van – mondta halkan, és a fegyver kihullott a kezéből, csörömpölve ért a padlóra.

---

A reaktor leállítása után a kolónia lakói lassan szembesültek a valósággal. A hosszú élet technológiája megszűnt, a szérum termelése leállt, és az emberek teste, amelyet évszázadokon át mesterségesen tartottak fiatalon, most elkezdett öregedni. A változás nem volt azonnali, de érezhető: a bőrük ráncosodni kezdett, a hajuk őszült, és a testük fáradtsága, amit eddig elnyomtak, most utat tört magának. A kolónia társadalma drasztikusan megváltozott: a Vének Tanácsa bukása után új vezetés alakult, amely a fenntarthatóságot és a külvilággal való kapcsolatfelvételt helyezte előtérbe.

Matthew Blackwood, aki a forradalom egyik vezetője volt, most a kolónia romjai között állt, és a mesterséges park maradványait nézte. A fák műanyag levelei lehullottak, a talaj szintetikus rostjai elporladtak, és a levegőben a friss szellő illata terjengett, amit a kolónia megnyitása után a külvilágból érkező szél hozott. A hermetikus falak, amelyek évszázadokon át elzárták őket a bolygó többi részétől, most résnyire nyíltak, és a kolónia lakói először érezték a valódi napfény melegét az arcukon.

A hosszú élet illúziójának feladása nehéz volt. Az emberek gyászolták az elveszett örökkévalóságot, de Matthew tudta, hogy ez volt a helyes döntés. A kolónia lakói most már halandók voltak, sebezhetőek, de szabadok – szabadok attól a tehertől, hogy a jövő generációk rovására éljenek. A külvilággal való kapcsolatfelvétel lassan megkezdődött, és bár a bolygó még mindig sebzett volt, a remény csírái megjelentek: a mutáns növények között egészséges hajtások bújtak elő, és a levegő, amit a reaktor mérgezett, most tisztulni kezdett.

Matthew egy domb tetején állt, ahonnan a kolónia teljes egészében látható volt. A mesterséges parkok helyén most valódi föld terült el, amit a külvilágból hoztak be, és a lakók már elkezdték az első magokat elültetni. Julian halála még mindig fájt, de az áldozata nem volt hiábavaló: a Progresszívek álma, egy fenntartható jövő, most valósággá vált.

Rachel mellette állt, és csendben figyelte a tájat. – Mit gondolsz, Matthew? Megéri? – kérdezte halkan.

Matthew elmosolyodott, de a mosolyában szomorúság is volt. – Igen, megéri. Nem élünk örökké, de amit itt hagytunk, az tovább él. Ez többet ér, mint bármilyen szérum.

A kolónia megnyílása a külvilág felé új kezdetet jelentett. A technológia, amely évszázadokon át rabságban tartotta őket, most a múlté volt, és a lakók, bár halandók lettek, először érezték igazán, mit jelent embernek lenni. A történet ezzel a tetőponttal zárult, de a lezárás nem a vég, hanem egy új fejezet kezdete volt – egy olyan jövőé, ahol az emberiség nem az örökkévalóságot hajszolja, hanem az egyensúlyt a bolygóval, amely otthont ad neki.