Olaf és a sárkány

Fehérvár csarnokának gerendái alatt füstölgött a kandalló, de a lángok sem tudták elűzni a falakból áradó hideget. Kint a hóvihar sebesült farkasként ordított, bent pedig a jarl trónterme zsúfolásig telt harcosokkal, kereskedőkkel és kétségbeesett menekülőkkel. A levegő sűrű volt a füst szagától, a nedves gyapjú illatától és a félelem savanyú leheletétől.

Egyszemű Olaf a terem közepén állt, akár egy viharban szilárdan álló szikla. Egyik szemét egy régi csatában vesztette el, a megmaradt pedig most parázsló szénként villogott. Hatalmas, vörös szakállába harci gyöngyöket font, válláról friss vérfoltokkal tarkított medvebőr köpeny lógott. Mellette Gunnar, a hűséges fegyvernök állt, akinek arca mindig úgy festett, mintha épp félig kiforrt, savanyú kancatejet nyelt volna. Freya, a hosszú szőke hajfonatú ügyes íjász a fal mellett támaszkodott, karba font kézzel. Bjorn, a legfiatalabb, alig tizennyolc telet látott harcos pedig Olaf mögött toporgott, mint egy nyulat szimatoló izgatott eb.

A trónon ült a jarl, Szürkesörényű Eorlund, hangja fáradt volt, akár egy túl sok rossz hírt hallott öregemberé.

— Numinex újra lecsapott. Folyómellék lángokban áll. A sárkány nem válogat: asszonyokat, gyerekeket, harcosokat egyaránt elnyel. Ha nem cselekszünk, Fehérvár is hamuvá lesz.

A teremben moraj futott végig. Valaki káromkodott, valaki más Taloshoz fohászkodott. Olaf előrelépett. Csizmája alatt megnyikordult a kőpadló.

— Nem lesz hamu, jarl. Nem, amíg én élek.

A moraj elnémult. Minden tekintet az egyszemű harcosra szegeződött.

— Én, Egyszemű Olaf, megölöm Numinexet. És ha sikerül, te, jarl, megadod nekem, ami jár: Fehérvár trónját. Eorlund szeme összeszűkült.

— Nagy szavak ezek, Olaf. Sokan hetvenkedtek már így, s mind a sárkány gyomrában végezte.

Olaf elmosolyodott, de a mosoly hideg maradt, akár a téli szél.

— Akkor én leszek az első, aki túléli. S nem csupán túlélni fogom, hanem foglyul ejtem. Élve hozom ide, hogy mindenki lássa: a sárkányok nem istenek, hanem szörnyetegek. A szörnyetegeket pedig le lehet győzni.

Gunnar halkan mordult fel.

— Olaf, te átkozott bolond… Numinex egész falvakat nyelt el, mint tűz a száraz fát. Miért kockáztatnánk az életünket a nagyravágyásodért?

Olaf megfordult, és Gunnar szemébe nézett.

— Mert ha nem mi tesszük, senki sem fogja. Mert ha most nem cselekszünk, holnaptól Skyrimről már csak a legendákban mesélnek. Mert a becsület nem a trónon ül, Gunnar. A becsület az, ami túléli a testet.

Freya kilépett a fal mellől. Hangja tisztán csendült, mint hegyi patak vize.

— Gunnarnak igaza van, ez nem kevés veszéllyel jár. De Olafnak is igaza van a dicsőségről. Ha elindulsz, én veled tartok, Olaf. De ne feledd: a sors nem kegyes a kapzsikhoz.

Olaf bólintott.

— Nem kapzsiság ez, Freya. Szükség. Skyrimnek király kell. És én leszek az.

Bjorn már nem bírta türtőztetni magát, izgatottan előrelépett

— Hajrá! Már látom a rólunk szóló dalokat! "Egyszemű Olaf és a Sárkányölő!" Gondoljatok bele: évszázadokig zengik majd a bárdok a nevünket!

Gunnar a szemét forgatta.

— Ha túléljük, Bjorn. Csak ha túléljük.

A teremben újra morajlott a tömeg. Volt, aki tapsolt, volt, aki kétkedve csóválta a fejét. Egy ősz hajú, reszelős hangú öreg bárd lassan felállt.

— Én láttam sárkányokat, amikor ti még meg sem születtetek. Numinex nem csupán tűz és szárny. Ő az ősi idők élő emlékezete. Ha legyőzitek, az nem egyszerűen egy szörnyeteg halála lesz, hanem egy egész korszak lezárása.

Olaf a bárdra nézett.

— Akkor hadd záruljon le. Skyrimnek új korszakra van szüksége.

Szürkesörény Eorlund a trón karfájára támaszkodva lassan felkelt.

— Ha valóban megölöd, vagy foglyul ejted Numinexet, akkor Fehérvár a tiéd, Olaf. De ha kudarcot vallasz… nevedet átkozni fogjuk, nem dalba foglalni.

Olaf felemelte fejét.

— Nem vallok kudarcot.

A jarl bólintott.

— Akkor menjetek. Vigyétek a legjobb fegyvereiteket, a legerősebb pajzsaitokat. És az istenek kegyelmezzenek nektek.

Olaf megfordult, és társaira nézett.

— Gunnar? Freya? Bjorn?

Gunnar sóhajtott, de vállára vetette súlyos fejszéjét.

— Veled tartok, te nagyzoló bolond. Valakinek vigyáznia kell rád, nehogy a saját nagyzási hóbortod legyen a veszted.

Freya elmosolyodott, de szeme komoly maradt.

— Én is megyek. Valakinek pontosan kell lőnie, amikor te megint túl közel mész a veszedelemhez. Bjorn szinte ugrált izgalmában.

— És én! Én is! Nem hagyom, hogy nélkülem legyetek legendásak!

Olaf bólintott, majd hangosan kiáltott a terembe:

— Holnap hajnalban indulunk az Athor-hegy felé! Aki velünk tart, most lépjen elő! Aki fél, maradjon, és imádkozzon értünk!

Több harcos is előlépett. Nem sokan, de elegen. A terem zúgott az acél csörgésétől és az elszánt kiáltásoktól. Egyszemű Olaf ott állt közöttük, és a kandalló lángjai táncoltak egyetlen szemében.

Valahol messze északon, a hegyek mélyén egy hatalmas, fekete alak mozdult meg a hó alatt. Szeme vörösen izzott, mint parázsló szén.

És várt.

---

A hajnal még szürke félhomályba burkolózott, amikor a kis csapat elhagyta Fehérvár kapuját. A hó ropogott a csizmák alatt, a szél jeges késként vágott az arcokba. Egyszemű Olaf vezetett, széles vállai utat nyitottak a viharban, mögötte Gunnar haladt súlyos léptekkel, Freya halkan, macskaszerűen, Bjorn pedig szinte táncolt izgalmában, mintha nem is a tél, hanem valami nyári ünnep köszöntött volna rájuk.

Az Athor-hegy felé vezető út keskeny ösvényen kanyargott, kétoldalt hófödte fenyők álltak őrséget, águkról dermedt tőröknek kinéző jégcsapok lógtak. Időnként elhagyott tanyák romjai bukkantak fel: kiégett gerendavázak, beszakadt tetők, a hó alatt megbúvó fekete foltok, ahol a tűz még nem aludt ki teljesen. Elsőként egy összedőlt falu mellett haladtak el. A kéményekből még vékony füst szállt fel, a levegőben égett fa és perzselt hús szaga keveredett. Olaf megállt, felemelte a kezét. A többiek is dermedten figyelték. Egyetlen túlélő botorkált elő a romok közül: egy öregasszony, arcát korom és könnyek csíkozták, köpenye szénné égett foszlányokban lógott.

— Numinex… — suttogta reszkető hangon. — Éjjel jött. A szárnyai elfedték a holdat. A tűz pedig mindent elvitt. A fiam… a kicsi lányom…

Freya odalépett hozzá, óvatosan a vállára tette a kezét.

— Mi történt pontosan, anyó? Mit láttál?

Az öregasszony szeme üresen bámult a távolba.

— Nem csak tűz volt. Beszélt. A hangja… a csontjaimban visszhangzott. Azt mondta: "A halandók ideje lejárt. A sárkányok visszatérnek." Aztán elment. Csak a hamu maradt.

Gunnar mordult egyet, de hangja halk volt.

— Rémálom. Csak egy rémálom.

— Nem rémálom — vágott vissza az asszony. — Igazság. Az öreg sárkány ravasz. Nem öl meg mindenkit azonnal. Játszik velünk. Mint macska az egérrel.

Olaf a nőre nézett, egyetlen szeme keményen villant.

— Akkor mi leszünk azok, akik véget vetnek a játéknak. Köszönjük a szavaidat, anyó. Igyekezz Fehérvárba, ott biztonságban leszel.

Az asszony csak bólintott, de inkább visszabújt a romok közé, mint aki már nem hisz a biztonság szavában.

Továbbmentek. A nap lassan felkúszott az égre, de fénye erőtlen maradt, mintha a hideg elnyelte volna. Dél körül egy elhagyatott romhoz értek: régi sírkamra, félig a földbe süllyedve, bejáratát jégcsapok keretezték, mintha fogsorral vigyorgott volna rájuk.

— Itt megpihenünk — döntötte el Olaf. — A barlang még messze van, és a vihar erősödik.

Bementek. A rom belseje sötét volt, de Gunnar fáklyát gyújtott, a láng narancssárga fénye megvilágította a falakat. Ősi rúnák sorakoztak rajtuk, porlepte csontok hevertek a földön, a levegőben dohos, évszázados szag terjengett.

Leültek egy kőtömbre. Bjorn elővette a kulacsát, ivott egy kortyot, majd kíváncsian Olafhoz fordult.

— Mesélj az álmodról, Olaf! Azt mondtad, hallottad a sárkány beszédét. Igaz ez?

Olaf egy pillanatra elhallgatott, tekintete a távolba révedt.

— Igen. Éjszakákon át. Nem szavak voltak először… csak érzés. Mintha a mellkasomban dobogna valami hatalmas szív. Aztán jöttek a hangok. Fus… Ro… Dah… Nem tudom, mit jelentenek pontosan, de érzem őket. Mintha a saját véremben lüktetnének.

Freya a tűzbe bámult, hangja halk volt.

— A thu’um sárkánybeszéd nem mindenkinek adatott meg, Olaf. Talán az istenek választottak ki. Vagy a sors. De a sors veszélyes ajándék. Néha nem azt adja, amit kérünk, hanem azt, amit el kell viselnünk.

Gunnar, aki eddig csendben faragta a fejszéje nyele köré a bőröket, most felmordult.

— Mesebeszéd. Mindig csak a mese. Én inkább a vasban bízom. Ha a sárkány üvölt, én odaütök, ahol fáj. Ha te kiáltasz, Olaf… nos, remélem, hangosabb leszel, mint ő.

Olaf elmosolyodott, de a mosoly fáradt volt.

— Talán mindkettőre szükségünk lesz, Gunnar. A vas és a szó. Mert a sárkány nem csak test. Ő az ősi idők emlékezete, ahogy az öreg bárd is megmondta. Ha csak megöljük, talán visszatér. De ha megérthetjük… talán legyőzhetjük.

Bjorn szeme felcsillant.

— És ha megtanulod a nyelvét? Ha kiáltasz rá, és ő meghallgat? Mint a régi legendákban, amikor a hősök sárkánnyal barátkoztak!

Freya halkan nevetett.

— Ne álmodozz, Bjorn. A sárkányok nem barátkoznak. De talán… talán hallgatnak. Ha a kiáltás elég erős. Ha a szív elég tiszta.

Csend telepedett rájuk. A fáklya sercegett, a szél odakint üvöltött, a rom falai között visszhangzott a múlt. Olaf felállt, köpenyét szorosabbra húzta.

— Pihenésnek vége. A hegy vár. És vele Numinex.

Kiléptek a hidegbe. A hó most sűrűbben hullott, az ösvény egyre meredekebb lett. A távolban, a felhők mögött mintha egy hatalmas szárny árnyéka suhant volna át az égen — vagy talán csak a képzeletük játszik velük.

De mindannyian tudták: a sárkány érzi őket.

A hegyoldal egyre meredekebb lett, a szél most már nem csak fújt, hanem tépett, karmolt. A hószemcsék tűként szúrták a bőrüket, a lábuk alatt csúszott a jeges szikla. Egyszemű Olaf megállt egy keskeny párkányon, ahonnan már látszott a cél: az Athor-hegy csúcsa alatt tátongó sötét száj, a barlang bejárata, mintha a hegy maga nyitotta volna ki a torkát.

— Itt vagyunk — mondta halkan, de a hangja mégis messzire szállt a csendben.

Freya a bejárat felé kémlelt, íját lazán a vállán tartva.

— A szél is másképp fúj itt fent. Mintha a hegy lélegezne.

Bjorn, akinek az arca piros volt a hidegtől és az izgalomtól, előrelépett.

— Menjünk be! Ha a sárkány itt van, akkor most már nincs visszaút.

Olaf bólintott, majd elsőként lépett a sötétségbe. A többiek szorosan követték.

A barlang szája széles volt, de hamar összeszűkült, a falakat ősi cseppkövek díszítették, mintha gigászi fogak lennének. Gunnar fáklyát gyújtott, a láng reszketve táncolt a huzatban, narancssárga fénye megcsillant a jeges falakon. Ahogy mélyebbre hatoltak, a levegő megváltozott: nehezebb lett, dohos, és valami édeskés, rothadó szag keveredett bele.

Elsőként csontok bukkantak fel. Nem emberi csontok. Hatalmas, fehérre kopott gerincoszlopok hevertek a földön, bordakosarak, mintha felborított hajóroncsok lennének, hosszú, görbe karmok, amelyek még mindig veszélyesen csillogtak. A falakon régi északföldi feliratok sorakoztak, a mélyen a kőbe vésett rúnák évszázadok pora alatt is élesen látszottak.

Bjorn megállt az egyik csonthalom előtt, ujjával óvatosan megérintette.

— Nézzétek ezeket… Mennyi harcos halt meg itt? Hányan jöttek ugyanígy, mint mi?

Freya hangja halkan csendült a visszhangos térben.

— De mi még élünk, Bjorn. Az élet nem a halál elkerüléséről szól, hanem arról, hogyan nézel szembe vele.

Gunnar, aki eddig csendben lépkedett, most megszólalt, hangja rekedtes volt.

— Olaf, ha visszavonulunk, senki nem hibáztatna. A becsület nem mindig jelenti a halált. Néha a bölcs visszavonulás is becsületesebb, mint a vakmerő roham.

Olaf megállt, megfordult. Egyetlen szeme Gunnar arcát fürkészte a fáklya fényében.

— A becsület az, ami túléli a testet, Gunnar. Ha most megfordulunk, holnap már nem lesz Skyrim, amit megvédjünk. És én nem azért jöttem ide, hogy meghátráljak egy árnyék előtt.

Bjorn a falhoz lépett, ahol a rúnák sűrűbben álltak.

— Itt van valami… Olvasd el, Olaf. Te érted ezeket jobban.

Olaf közelebb hajolt. A betűk régiek voltak, de ismerősek: az Első Kor írásjelei.

— Aki a szót hallja, az hallja a sorsot. Aki a szót kimondja, az írja a sorsot. De vigyázz, mert a szó egyszer kimondva többé nem hallgatható el. — olvasta lassan.

Freya mellé lépett, ujjával végigsimított a kőbe vésett vonalakon.

— Ez nem fenyegetés. Ez figyelmeztetés. A Thu’um nem csak fegyver, hanem hatalom is.

Olaf bólintott, de nem szólt. Valami megmozdult benne: ugyanaz a lüktetés, amit az álmaiban érzett. Mintha a barlang maga suttogna hozzá, halkan, kitartóan.

Továbbmentek. A folyosó egyre szűkebb lett, a mennyezet alacsonyabb, a fáklya fénye most már csak néhány lépésnyire ért el. Hirtelen hatalmas terembe értek. A közepén óriási, megfeketedett kör, ahol a kő szinte üveggé olvadt. Körülötte újabb csontok, de ezek nem szétszórtan hevertek: gondosan, szinte szertartásosan rendezték őket körbe, mint valami oltár köré.

Bjorn halkan füttyentett.

— Ez… ez a hely szent. Vagy átkozott.

Gunnar fejszéjét szorosabban markolta.

— Vagy mindkettő.

Olaf a terem közepére lépett. Lehajolt, megérintette a megolvadt követ. Meleg volt még mindig, mintha nemrég égett volna itt tűz.

— Ő itt volt. Nemrég. Érzem.

Freya elővette az íját, nyílvesszőt tett az idegre, de nem feszítette meg.

— Akkor miért nem támad? Miért vár?

Olaf felegyenesedett, hangja nyugodt volt, mégis feszült.

— Mert tudja, hogy jövünk. És mert nem fél. Vagy mert… játszik velünk.

Csend telepedett rájuk. A barlang mintha visszatartotta volna a lélegzetét.

Aztán valahonnan mélyről, a sötétségből halk moraj hallatszott. Nem dübörgés. Nem üvöltés. Csak egy mély, rezgő hang, mintha a hegy maga sóhajtott volna.

Bjorn nyelt egyet.

— Ez ő?

Olaf bólintott.

— Igen. És most már nincs visszaút.

A fáklya lángja hirtelen erősebben lobogott, mintha a szél hátulról fújna. A moraj közelebb jött. A barlang mélye mintha a világ vége lett volna. A fáklya fénye már alig ért el a falakig, a levegő forró és nehéz, tele volt kénkővel és valami ősi, állati szaggal. A moraj most már nem halk sóhaj volt, hanem mély, reszelős morgás, amely a csontjaikban vibrált.

Olaf megállt a terem közepén. A többiek szétszóródtak mögötte félkörben: Gunnar fejszéjét két kézre fogta, Freya íját megfeszítette, Bjorn pedig kardját előreszegezte, de keze enyhén remegett.

A sötétségből először csak egy vörös izzás bukkant elő. Két hatalmas, parázsló szem. Aztán a szárnyak árnyéka. Numinex kibontakozott a homályból: óriási, fekete pikkelyekkel borított test, hosszú, tüskés farok, szarvak, amelyek a mennyezetet karcolták. A sárkány lassan felemelte fejét, szája széle felhúzódott, mintha mosolyogna.

— Halandók — dörrent a hangja, mélyen, mint földrengés. — Eljöttetek a halálba.

Olaf előrelépett, pajzsát maga elé emelte.

— Nem a halálért jöttünk, Numinex, hanem a véredért!

A sárkány nevetett, a hangja visszhangzott a barlangban, kövek potyogtak a mennyezetről.

— Nagy szavak egy egyszemű halandótól. Lássuk, mit tudsz.

Numinex szája kinyílt, és tűzvihar tört elő belőle. Olaf félreugratott, a lángok végigperzselték a pajzsát, a fém sistergett. Gunnar felüvöltött, és fejszéjével a sárkány lábára sújtott, de a penge csak szikrákat vert a pikkelyeken.

— Túl kemény! — kiáltotta Gunnar. — Nem ütöm át!

Freya nyílvesszőket lőtt egymás után, a hegyek a szemek felé céloztak, de Numinex csak pislogott, és a vesszők lepattantak.

— Gyengék vagytok — morogta a sárkány. — Mint az összes előttetek.

Bjorn előrerohant, kardjával a farokra csapott.

— Nem adjuk fel!

Numinex farokcsapással söpörte félre, Bjorn a falhoz vágódott, levegő után kapkodott.

Olaf eldobta a megégett pajzsát, fejszéjét is. Üres kézzel állt a sárkány előtt.

— Elég a vasból — mondta halkan. — Most jönnek a szavak.

Numinex szeme összeszűkült.

— Próbáld csak, halandó. A Thu’um nem neked való.

Olaf mély levegőt vett. Érezte a mellkasában azt a régi lüktetést, erősebben, mint valaha. Két kezét ökölbe szorította, és kiáltott.

— Fus Ro Dah!

A levegő megremegett. Láthatatlan erő csapott ki belőle viharos szélként, a sárkány hátrahőkölt, pikkelyei megcsörrentek, a barlang falai megrepedtek.

Numinex szeme felvillant.

— Érdekes… De attól még gyenge vagy.

A sárkány válaszolt.

— Yol Toor Shul!

Tűzvihar tört elő újra, de most nem csak láng, hanem napfény erejű fény is. Olaf fél térdre ereszkedett, karjával védte arcát, de a kiáltás ereje megtartotta.

— Az erő nem a tűzben rejlik, sárkány! — kiáltotta Olaf. — Az erő a szív kitartásában van!

Numinex előre lépett, szárnyait kitárta.

— A szív? Mulatságos. A te szíved pillanat alatt hamuvá ég. Az igazi hatalom az, ami túléli a korokat, nem a pillanatnyi dicsőség.

Freya talpra kecmergett, újabb nyilat helyezett az íjra.

— Olaf, ne add fel! A gyengeségünkből kovácsoljuk az erőnket!

Olaf újra kiáltott, hangja most erősebb volt.

— Fus… Ro… Dah!

A második kiáltás még hatalmasabb lett. A barlang megrázkódott, kövek zuhantak, Numinex szárnyai megremegtek, a sárkány hátrált.

— Érzed? — kiáltotta Olaf. — Az egyensúly az élet kulcsa, nem a pusztítás!

Numinex morgott, de a hangjában már nem csak gúny volt.

— Yol… Toor… Shul!

A tűz most már nem olyan erőteljesen tört elő. A sárkány fáradt, a szemei homályosultak.

— Halandó… a tűz tisztít, de az infernó elpusztít. Csak az marad fenn, aki alkalmazkodik, nem aki ellenáll.

Olaf előrelépett, már nem félt.

— Akkor alkalmazkodj hozzám, sárkány. Vagy pusztulj el.

Harmadszor kiáltott, teljes erejéből.

— FUS RO DAH!

A kiáltás ereje most már nem csak lökés volt. Mintha a világ maga taszította volna hátra Numinexet. A sárkány szárnyai összecsuklottak, teste a földre zuhant, a barlang megrázkódott, por és kő hullott mindenfelől. Numinex lihegett, szemei még mindig izzottak, de már nem olyan erősen.

— Elégedett vagy… halandó?

Olaf odalépett hozzá, hangja most csendes volt.

— Nem öllek meg. Foglyul ejtelek.

Gunnar és Freya odarohantak, köteleket szedtek elő a hátizsákokból. Bjorn is segített, bár alig állt a lábán. Numinex nem ellenkezett. Csak nézte őket, és halkan mormolta:

— A végső igazság… minden hatalom porrá válik.

A barlang elcsendesedett. Csak a szél sírt odakint, és a sárkány zihálása hallatszott. A csata véget ért.

---

A visszaút Fehérvár felé hosszabbnak tűnt, mint az odaút. A hó most már nem csak esett, hanem ömlött, mintha a hegy maga búcsúzna tőlük. Numinex hatalmas teste mögöttük siklott: vastag kötelekkel megkötözve, szárnyait szorosan a testéhez szorították, pofáját vasráccsal zárták le. A sárkány nem ellenkezett, csak lépdelt lassan, fejét lehajtva, mintha a saját súlyát is alig bírná elviselni. Néha halk, reszelős morgás szakadt ki belőle, de nem tűz, nem kiáltás, csak fáradt sóhaj.

Egyszemű Olaf ment elöl, léptei biztosak voltak, de vállát mintha valami láthatatlan teher nyomta volna. Gunnar mellette lépkedett, bal karja felkötve, homlokán még mindig szivárgott a vér.

— Nem hittem volna, hogy élve kijövünk — mordult fel Gunnar. — És pláne nem hittem, hogy élve visszük haza azt a dögöt.

Olaf nem válaszolt azonnal. Egy pillanatra hátranézett a sárkányra, aki éppen akkor emelte fel fejét, és egyetlen pillantást vetett rá. Abban a pillantásban nem düh volt, nem gyűlölet — csak valami nagyon régi, nagyon fáradt megértés.

Freya csatlakozott hozzájuk, íját a hátára vetve.

— Olaf… megérte?

Olaf megállt. A szél belekapott a köpenyébe.

— Megérte-e? — ismételte halkan. — Fehérvár trónja az enyém lesz. A nép hősként fog ünnepelni. A dalokat már írhatják. De… — Elhallgatott, majd folytatta. — A sárkány szavai még mindig a fejemben visszhangoznak. Hogy minden hatalom porrá válik.

Bjorn, aki eddig csendben lépkedett, most megszólalt. Hangja fiatalosan csengő volt, de már nem olyan lelkes, mint korábban.

— De hát legyőztük! Foglyul ejtettük! Ez nem elég?

Freya szomorúan elmosolyodott.

— A győzelem sosem elég, Bjorn. Csak újabb kérdés. És újabb ár.

Amikor a város kapuja feltűnt előttük, a hóvihar hirtelen elcsendesedett. Mintha a világ is visszatartotta volna a lélegzetét.

Fehérvár népe már várt rájuk. A falakról kiáltások harsantak, kürtök búgtak, asszonyok és gyerekek szaladtak előre, hogy lássák a csodát. A főnöki csarnoknál Szürkesörény Eorlund állt, mögötte a teljes udvartartás. Amikor meglátta Numinexet, teljesen elsápadt.

— Tehát igaz… — suttogta. — Élve hoztad.

Olaf bólintott.

— Élve. Ahogy ígértem.

A tömeg kiáltozott örömében. Valaki elkezdett egy régi dalt énekelni, mások csatlakoztak hozzá. Olaf neve ott visszhangzott a falak között, egyre hangosabban.

De nem mindenki ünnepelt.

A tömeg szélén egy vékony, köpenyes alak állt. Svaknir, a bárd. Haja zilált, szeme éles. Amikor Olaf tekintete találkozott az övével, a bard lassan elmosolyodott — nem barátságosan.

Olaf intett a többieknek, hogy vigyék a sárkányt a nagy csarnok alá, ahol már előkészítették a láncokat. Aztán odalépett Svaknirhoz.

— Nem tapsolsz, bárd?

— Én az igazságról éneklek dalokat, Olaf királyjelölt. Nem a mesékről.

Olaf szeme összeszűkült.

— És mi az igazság szerinted?

Svaknir közelebb lépett, hangját lehalkította, hogy csak Olaf hallja.

— A versem már készül. Így szól majd: „Nem kiáltás, csak ravaszság verte le az öreg bestiát. Nem erő, hanem szó. Nem kard, hanem cselszövés.” Mert így volt, ugye? Nem a Thu’um győzte le. Hanem az, hogy tudtad: a sárkány fáradt. Hogy tudtad: nem kell megölni. Elég elfogni.

Olaf arca megkeményedett.

— A népnek hőst kell látnia. Nem árnyékokat.

Svaknir bólintott, de a mosolya keserű maradt.

— A népnek dal kell. Én megadom nekik. Csak nem azt, amit te szeretnél hallani.

Olaf egy hosszú pillanatig nézte, majd elfordult.

— Akkor énekelj, bárd. De vigyázz, mert a dalnokok is tudnak vérezni.

Amikor a sárkányt a nagycsarnok mélyére vezették, ahol a régi csarnokot átalakították börtönné, Olaf megállt a cella előtt. Numinex már láncra verve feküdt, szeme félig csukva.

Olaf halkan megszólalt.

— Miért nem harcoltál tovább? Miért hagytad, hogy elfogjunk?

Numinex lassan felemelte fejét. Hangja most nem dörrent, csak mormolt, mint távoli mennydörgés.

— Mert már elegem volt a pusztításból, halandó. Mert láttam, hogy te… más vagy. Nem csak ölni akartál, hanem megérteni is. Ez ritkságszámba megy.

Olaf hallgatott. A sárkány folytatta.

— A végső bölcsesség pedig ez: éljetek úgy, mintha ma lenne az utolsó napotok. Mert lehet, hogy valóban az. Olaf bólintott, majd megfordult, és otthagyta a sárkányt a sötétben.

Kint a nép még mindig ünnepelt. A tűzrakások lobogtak, a mézsör folyt, a dalok harsogtak.

De Egyszemű Olaf, a leendő király, egyedül állt a fal tetején, és a távoli hegyeket nézte. És azon tűnődött, vajon a dicsőség valóban megérte-e az árát.